Dollárboltban, valutáért sok mindent árulnak, de gerincet nem
– Ezért börtönbe is zárhatnak!– Most is kábé ott vagyunk.
Nagyjából ez az a mondat a Nyugati nyaralás című kedves, semmi kis nyári vígjátékban, ami miatt a film egy kis lépéssel túllép azon, hogy kedves, semmi kis nyári vígjáték legyen. Kedves kis nyári vígjáték, ami azért akar is valamit a világtól. Nem sokat, de valamit igenis akar, és ez máris határozottan nem semmi. Pláne, hogy igazából a felszínt is meg lehet kicsit kapargatni, és lesz alatta is valami más.
A felszín egy Kádár-kor nosztalgiára épülő, jópofa családi vígjáték, Balaton-parti nyaralással és sok kisemberi bénázással, aranyos gyerekekkel, némi kis szerelmi szállal: a legmenőbb veszprémi autószerelő, a párttitkárok autóját is javító Maurer Gyuri és családja útlevelet igényelnek, hogy megnézzék végre a tengert, de a négy helyett csak három útlevél érkezik meg. Viszont épp beáll a garázsba egy elszármazott, már német akcentussal beszélő nyugat-német nagykutya egy nyugat-német nagykutyához illő luxusautóval, és közli, hogy most pár hétig nem tud a kocsiért jönni, úgyhogy Gyuri kapva kap az alkalmon, és kitalálja: a család igenis megcsinálja a nyugati nyaralást, csak belföldön, a nyaralásra úgyis kiváltott valutát lobogtatva, gazdag nyugat-németeknek kiadva magukat, és kiélvezve azokat az előnyöket, amikhez egyszerű magyarokként sose juthatnának hozzá. És a remek ötlet miatt nyilván bele is keverednek valamibe, amihez a saját nevükön semmi közük nem lett volna, és amiből úgy tűnik, nem sok jó fog kisülni számukra.
Ez a jópofa felszín, fodrozódik, mint a Balaton vize a beleejtett egy pfenniges érme miatt, de a Nyugati nyaralás alapállása mindezek alatt az, hogy ha a nagy képet nézzük, és nem csak az olcsó lángost a Balatonnál, akkor azért
elég szar volt diktatúrában élni.
Ahol a négytagú család csak három útlevelet kaphatott meg, nehogy véletlenül eszükbe jusson kint maradni a Nyugaton, ha túl jól sikerül a nyaralás. Ahol ebben az ügyben rögtön menni kell pitizni a párttitkárnak, hátha akkor lehet intézni valamit. Ahol bárkit megvádolhatnak kémkedéssel, és megzsarolhatják, akik nem akarnak együttműködni. Ahol csak a legtöbbek számára elérhetetlen helyeken, valutáért lehet belekóstolni abba, ami azon a bizonyos hanyatló Nyugaton természetes, vagy legalábbis annak a szocreál díszletek közé száműzött, vasfüggöny-szagú verziójába, neonfényű lokál helyett egy olyan bárban, ahol az énekesnő is a III/III-as csoportfőnökségnek dolgozik, sétarepülés helyett meg fel lehet kéredzkedni a szúnyoggyérítést végző kisrepülőre. Ahol egy kicsit már a valóra váltott zsarolás nélkül is olyan élni, mint egy börtönben.
De a film ennél is továbbmegy, még ha persze mindig épp csak egy bambis üvegnyivel is merészkedik túl a „kedves kis semmiség” határain: egy ponton – nem függetlenül az említett zsarolástól – felmerül, hogy mi a könnyű út és mi a nehezebb, és hogy az mivel is jár: behódolni és jelenteni kényelmes, de a most cseperedő, a világot nagyjából már értő gyerekek szemében viszontlátni saját gerinctelenségünket már kevésbé az. A Nyugati nyaralás a vicces, személyiségcserés vígjátékon túl arról is szól, hogy
nehezen nézhet a következő generáció tagjainak szemébe az, aki nem áll ellen az elnyomó hatalomnak.
Szóval akármennyire is úgy tűnhet első ránézésre – meg hát azért valljuk be, az olyan részekből is, mint amikor előlép a fiatal Soltész Rezső, és rabul ejti az Anna-bál közönségének szívét –, hogy ez egy nosztalgiafilterrel felvett hullámvasutazás a múltba, valójában inkább A besúgó című sorozat nyári, családi különkiadása, aminek az a címe, hogy A Mézga család és a besúgó: Dilibolygó. (Hab a tortán, hogy Soltész Rezsőt A besúgó főszereplője, Patkós Márton játssza. És hogy a filmben van is egy bejátszás A Mézga családból, ha netán nem jönnénk rá, honnan ismerős a felállás.) Mert azért persze alapvetően nagyon is a Dilibolygón játszódik ez a film, az antikommunista hevület inkább csak a fűszer hozzá: ha nem is a térdcsapkodós nevetés a legjellemzőbb nézői elfoglaltság közben, azért sok a jó poén, különösen, mert a főként a színházból és az HBO sorozataiból ismert Tasnádi István remek, abszolút életszerű és minden mesterkéltségtől mentes forgatókönyvet írt, ötletes és gördülékeny dialógusokkal, már a szövegből is kirajzolódó jellemekkel, amelyben kisebbségben maradnak az olyan gyengébb ötletek, mint például a magyar tarka marhával lefolytatott bikaviadal Benny Hill-es hülyéskedése.
De ennek is van azért értelme, mert az alaptörténethez hozzájön egy kis lélektan is: Maurer-apuka és Maurer-anyuka húszéves házasságában épp mosolyszünet van, amit a kicsit mulya családfő próbál helyrehozni, kétballábasan, de szívvel-lélekkel; ennek része az is, hogy a bikaviadalra vágyó feleség megkaphassa, amire vágyik, csak kicsit sárgábban és savanyúbban. Amíg az alkotók, Tiszeker Dániel és Lévai Balázs rendezők előző filmje, a Nagykarácsony (ahol Lévai még „csak” producerként volt jelen) nem tudott igazán emlékezetes lenni, mert túlzottan a hollywoodi sablonokat követte, addig a Nyugati nyaralásnak jól áll ez a „keleties” esetlenség: lehet, hogy kevésbé feszes a film ritmusa, kevésbé pontosan kiszámítottak a hatáskeltő eszközök, de legalább van egy sete-suta bája.
Pláne, mert a színészek, akik főképp felelősek a sete-sutaságért és a bájért, nagyon jól teszik a dolgukat. Pokorny Lia olyan, mintha elfelejtette volna, hogy egy filmben akarja meghódítani a nagyközönséget, és egy kicsit unalmas háziasszonyként van jelen a vásznon – aminél kevés nagyobb dicséretet lehetne mondani valakinek, aki egy kicsit unalmas háziasszonyt játszik éppen. Épp emiatt az unalmasháziasszonyság miatt olyan megejtő, ahogy az otthonka mintái között megjelenik rajta a sosem várt izgalom is, például amikor azt hiszi a valódi autós üldözésre, hogy a férje egy Linda-epizódot rendezett direkt az ő kedvéért, és épp ezért tud hiteles lenni a kacérsága is, mert ott van benne az a kisember is, aki maga sem hiszi el, hogy tényleg komoly lehetne a flörtje valami gazdag nyugati alakkal.
Mészáros Máté a férj szerepében vérbeli szomorúbohóc: az ő Maurer Gyurijának élete legnagyobb feladata, hogy előbb maga is elhiggye saját álgazdagságát és álnyugatiságát, aztán hogy ezt még el is hitesse a családjával, de Mészároson pontosan látszik, hogy tudja, mindkét feladat eleve reménytelen. A színész játékában nem az az emlékezetes, amit várni lehetne, hogy amikor kell, majd átvedlik szürke senkiből hétköznapi hőssé, hanem az, hogy amikor hétköznapi hőssé kellene válnia, kiveri a frász, és jól láthatóan minden porcikájával távol maradna ettől a francnak se hiányzó virtuskodástól. A két főszereplő természetessége segít elfeledtetni, ha itt-ott netán döccen a dramaturgia a filmnek vagy elvarratlan marad egy szál.
Lehetett volna a Nyugati nyaralás annyi, mint megnézni a Ki mit tud? valamelyik jobban sikerült adását a Youtube-on, és elrévedni, milyen volt a ködbe vesző fiatalság, és persze, a film ki is használja a kínálkozó lehetőségeket: van Éva vermut, fagyiárus a tóparton tolt kiskocsival, meztelennős falinaptár az autószerelőműhelyben, szocreál szürkésbarna itt minden, mint egy SZOT-üdülőben a lambéria. És ha a nosztalgia, mint a kutyakeksz, természeténél fogva rögtön be is indítja a nyálelválasztást és a csaholást, attól még ez a film nem elégszik meg azzal a kőegyszerű hatásmechanizmussal, hogy a kedves néző süppedjen bele kicsit a kifilézett múlt csak-a-szépre-emlékezem-én márkájú puha fotelébe, és akkor két óráig egy kicsit könnyebb lesz minden, aztán mehetünk is vissza a szocializmustól természetesen teljesen eltérő hétköznapi valóságba, ahol nem fentről mondják meg, hogy háromhatvan a kenyér ára, ahol a sajtó nem a kormány csatlósa, ahol nem beláthatatlan ideje kormányozza az országot ugyanaz a tekintélyelvű vezető, és ahol nem azt kell hallgatni, hogy a nyugat csak egy hanyatló kupleráj, de bezzeg mi mindenben jobbak vagyunk. Ahogy az akkor volt, amikor ez a film játszódik: a Kádár-korban, és nem máskor.
