Demeter Szilárd: Ami itt folyik, az nem kultúrharc, hanem lökdösődés
Demeter Szilárd a hétvégén arról értesült, hogy „leleplező” videóriport készül róla, egész pontosan arról, hogy miként biztosít lehetőségeket „a libernyákoknak”, ezért úgy érezte, az Indexen véleménycikkben kell elé vágnia a történéseknek. Igaz, rögtön az elején bevallja, hogy a cikkben leírtakat már többször, több formában elmondta, de most még pontokba is szedi őket.
Tisztázza többek között, hogy „az országhatárok mentális határokká merevültek a nemzeten belül”, és aki nemzeti alatt a Magyarországon létező és létrejövő kultúrát érti, az „a legvidámabb barakk lakójaként” néz a világra és nem „Szent István magyarjaként”.
Tisztázza azt is, hogy „a kommunista diktatúra gyermekeként védem a gondolat-, vélemény- és szólásszabadságot”, és szerinte a mindenkinek joga van „újhülyének”, azaz progresszívnak lenni.
Tisztázza, hogy mitől téves az a nemzetfogalom, amely a kirekesztésre épül, és azt, hogy ő jobboldaliként védi a nemzethez tartozás jogát.
Tisztázza, hogy ki a nemzeti alkotó és előadó: az, aki „a magyar befogadót kultúrahordozónak tekintve azt szeretné, hogy száz év múlva is magyarul nézzünk innen a Kárpát-medencéből a világra”.
Végül a támogatásokra térve visszautal egy korábban már hangoztatott gondolatmenetére, miszerint „a kortárs művészeti alkotások kb. 80 százaléka elenyészik, legtöbb húsz százaléka marad fent. Hogy ki tartozik majd abba a húsz százalékba, azt nem én döntöm el, nem is a szakma, de még csak nem is a kultúrharcosok – hanem az idő.
Ezért kell nekünk a száz százaléknak lehetőséget biztosítani.
A cikke végén azonban kitér arra is, hogy nem mindenkinek jut elegendő, majd felvázol egy nem túl biztató jövőt:
Ezért szoktam mondani, hogy ami itt folyik, az nem kultúrharc, hanem lökdösődés, aminek az a tétje, hogy kinek mekkora szelet jut a véges tortából. Pláne, hogy válságos időket élünk, vége a forrásbőségnek. Ilyenkor a lökdösődés fokozódik. Lesz itt még cicaharc…
