Csipkerózsika felébredt? Így néz ki luxushotelként az egykori Balettintézet
Napokig lehetne mesélni az egészről, hét évig dolgoztunk rajta
– kezdi Bánáti Béla építész, akivel pincétől a padlásig bejártuk a Balettintézetből vagy Drechsler-palotából – ki hogyan ismeri – született, frissen megnyílt luxusszállodát. A díszes épület az egyik utolsó olyan csúcs-műemléke volt Budapestnek, amihez túl sokáig nem nyúltak, a felújítása, helyrehozatala már nagyon időszerű volt. Nem volt véletlen a várakozás: rögtön, ahogy a Hajós utcai főbejáraton bejövünk, azt sem tudjuk, hova nézzünk, olyan zavarbaejtő a részletgazdagság az ólomüveg ablakokkal, az eredeti díszítőfestéssel és a lépcsőházi korláttal.
A bérpalota 1883-85-ben épült, többé-kevésbé egy időben a vele szemben álló Operaházzal, csak utóbbi egy kicsit megelőzte. Érdekes, hogy az elmúlt években a két épület felújítása ugyanígy, párhuzamosan zajlott le.
A Dreschler-palota eredetileg a MÁV jól prosperáló nyugdíjintézeteként működött, benne magasabb színvonalú lakásokkal, az akkor kialakulóban lévő Andrássy úthoz méltóan. Szó szerint, még a formájában is magán viseli a korszakot, a pesti sugárutat és a mögötte lévő Paulay utca görbeségét, ami az eredeti városszerkezetet idézi meg. A két mellékutca (a Dalszínház és a Hajós utca) nem csatlakozik merőlegesen az Andrássy útra és a Paulayra sem, így paralelogramma formája van az épületnek, amiben egy többé-kevésbé négyzetbe foglalt udvar kapott helyet. A lépcsőház a „beletüremkedésével” még egy fura csavart adott az egésznek, de akárcsak egy emberi arcnál, itt is az apró aszimmetriák adják az egyediséget, a sármot, ami meghatározza egy ilyen épület karakterét.
A francia reneszánsz stílusjegyekkel épült ház Lechner Ödön egyik emblematikus műve, amit Pártos Gyulával közösen tervezett, habár a keletkezéstörténetét szomorú fejezet előzi meg az életrajzban: Lechner felesége az 1870-es évek végén halt meg. Az építész kiment Franciaországba, és elhelyezkedett egy ottani irodánál, ami többek között műemlékek felújításával is foglalkozott, például Loire-menti kastélyokéval. Itt ismerkedett meg a francia reneszánsz finomságával, és ebben az időszakban már kereste azt a muníciót, amivel a saját építészeti nyelvezetét ki tudta alakítani.
„Nagyon ambiciózus, innovatív építész volt, és ez remek táptalaj volt neki. Az orientalista irány később jött nála, habár már ebben a munkájában is – rejtve, a belső közlekedőkben – előfordultak szamárhát-ívek”, mondja Bánáti, aki szerint egy, az épületet felkereső francia építészcsoport is nagy elismeréssel nyilatkozott róla.
Az Andrássy út felől, a palota árkádjai alatt most is étterem van, terasszal, akárcsak hajdanán, amikor még Drechsler Béla kávézójában ücsörögtek a nemzetközi zenei élet prominens tagjai – habár Drechsler maga bérlőként nem volt jelen sokáig itt, a neve érdekes módon mégis rajtaragadt az épületen. A hotelhez tartozó étterem egyébként amolyan ház a házban, belsőépítészetében megidézi a lechneri inspirációt a csempés-terrakottás megoldásokkal.
A ház békés időszaka viszonylag rövid ideig tartott, mert 1909-ben leégett a teteje, ami miatt rengeteg díszítmény eltűnt, és bár az eredeti geometriájában újraépítették, valójában már ekkor megindult az amortizációja. A háborúk viszontagságait aránylag jól megúszta az épület, ahova 1954-ben költöztették be az Állami Balettintézetet, mintegy kétezer négyzetméterre (ez a teljes, 16 ezer négyzetméterhez képest nem is olyan sok). Az államosításkor egyébként a nagyobb alapterületű lakásokat felosztották, társbérletek alakultak ki, de a lakófunkció és a vendéglátás lényegében mindig is megmaradt. A leghíresebb itteni szórakozóhely talán a pincében működő Tütü Tangó volt, az utolsó nagy buli nyomait még megtalálták az állapotfelmérésre érkező szakemberek.
Amikor 2015-ben bekerültünk az épületbe, még mindig sejtelmes műanyag-pókhálók lógtak a mennyezetről
– emlékezik vissza a projekten generáltervezőként dolgozó Bánáti&Hartvig iroda vezető építésze. Bár addigra valószínűleg az igazi pókok is beszőtték már a falakat, a 2000-es évek elején ugyanis a Balettintézet is végleg elhagyta a bázist.
A palota hanyatlásának története szervesen összefonódott a meglehetősen hektikus tulajdonoscserékkel, már ami az elmúlt évtizedeket illeti. A rendszerváltás után felváltva került magán- és önkormányzati tulajdonba, míg kézen-közön át eljutott egy portugál tulajdonoshoz, aki szállodát akart építeni belőle. Erre készített terveket többek között Aires Mateus portugál sztárépítész is, de például a magyar Puhl&Dajka iroda is foglalkozott vele. A 2008-as válság megtorpedózta a beruházást, a beruházó tönkrement, aztán egy portugál banknál kötött ki az épület.
Ebből az időszakból, 2013-ból valószínűleg sokan emlékeznek még Orbán Viktor és Tarlós István eszmecseréjére, ami az új BKK-buszok kipróbálása közben zajlott, miközben épp a már használaton kívüli Balettintézet előtt robogtak el. Orbán kifogásolta, hogy a palota a "portugálok" kezében van, és gyakorlatilag felszólította Tarlóst, hogy a főváros terjesszen be egy törvényjavaslatot annak érdekében, hogy az épületet a magyar állam visszaszerezhesse. Ebből aztán nem lett semmi, végül katari befektetők vásárolták meg, hogy a Marriott márka portfóliójába illesztve, a W szállodalánc részeként luxushotellé alakítsák.
Ezek az évek persze nem múltak el nyomtalanul: mire a felújítás elkezdődött, már két szintig visszaázott a ház, annyira tönkrement a tetőszerkezet, emellett számos elem, érték eltűnt belőle. A tulajdonosok olykor próbálkoztak ugyan állagmegóvással és hellyel-közzel be is foltozták a lyukakat a tetőn, de, mondván úgyis átalakításra szánják az épületet, nem akartak belefektetni sok energiát.
„Olyan dolgokkal szembesültünk már a feltárások során is, ami sok fejtörést okozott”, mondja Bánáti. Mint kiderült,
még vasúti sínt is találtak a házban beépítve.
„Lechner szeretett kísérletezni, nemcsak formákkal, hanem anyagokkal is. Hihetetlenül innovatív építész volt, kifejezetten kereste, hogy anyagszerűségben újat tudjon mondani. Ha volt egy műkő, amit ő kőnek akart látni, azt befestette kőre, ha fának akart látni egy mintázatot, befestette úgy – utóbbira van egy szép példa is a kapualjban. Ma már ezek persze furcsának tűnhetnek.”
A falkutatás során kiderült, hogy rengeteg réteg rakódott egymásra az idők folyamán. Többek között az úgynevezett sztálinfestés miatt is, az ’50-es években ugyanis bevett módszer volt, hogy amikor jöttek a politikuskonvojok, az Andrássy út reprezentatív homlokzatait gyorsan lemázolták. A Balettintézeten is vagy 6-8 réteg festék felgyűlt így, amitől borzasztó állapotba kerültek egy idő után a műkövek, magyarázza az építész.
A palota védett épület volt, védett elemekkel, terekkel és tércsoportokkal, ami a teljes külső homlokzatra, a teljes belső udvari homlokzatra, a kapualjakra, az U alakú közlekedőrendszerre, a pincerendszerre, a sörcsarnok keresztbordás boltozataira, sőt, a házban fellelt díszítőfestésekre, korlátokra, ólomüveg ablakokra is vonatkozott. Utóbbiakat például nagyon hamar kimentették, és egy szakkivitelezővel elkezdték a restaurálásukat. Az eredeti tervek közül egész sok megmaradt, és a korabeli fotókon is lehet látni azokat a fő vonalakat, geometriákat, amikkel létezett az épület, a részletekben ugyanakkor sok volt az ismerethiány. Ezt Baliga Kornél, a rekonstrukció felelős tervezőjének szakavatott munkája segített áthidalni.
Az egyik legszembetűnőbb kortárs újítás a belső udvar üvegfedése, amivel egy központi, nappaliszerű tér alakult ki. A tetőt eredetileg fent, a zárópárkány vonalában helyezték volna el, ott találtak megfelelő csatlakozási pontot, de a megrendelő kifogásolta, hogy túl magasan van, nem elég „intim” az így létrejövő tér, és az akusztikai problémák miatt is aggódott. Végül (hosszas és bonyolult tervezői folyamat eredményeként) sikerült lejjebb vinni úgy, hogy egy húzott, térben kétszer görbült, hártyaszerű, feszített szerkezetű nyeregfelület jött létre, amiből a Stocker György vezette szaktervezői csapat, a statikusok is kivették a részüket.
A pincében lévő egykori sörcsarnok (ahol most spa és egy speakeasy bár működik) eredetileg egy gyönyörű, boltozatos térsor volt tekepályával kiegészítve, és néhány falfelületen most is láthatjuk, milyen kerámiával volt burkolva az egész helyiség. A korábbi átalakítások miatt ezekből nagyjából 120 négyzetméternyi maradt meg összesen, amiből alig 100 volt használható. A tököli reptéren tartották egy ponyva alatt, nem éppen méltó körülmények között, ezért is pusztult el sok közülük, tudjuk meg az építésztől. Bár próbálkoztak azzal, hogy lerakják és továbbra is padlóburkolatként használják, de nem kapták meg a szükséges engedélyeket, így most a folyosó falait díszítik mintegy mementóként.
Míg a hotel korábbi tervei egy sokkal ambiciózusabb, tömörebb változatról szóltak 200 körüli szobaszámmal, a mostani luxus butikszálloda lazább elosztással, 151 szobával terveződött. Az alapterületük is viszonylag tág keretek között mozog, 24 négyzetmétertől 200 négyzetméterig. A nagy belmagasságú tetőtérbe egy újabb, ötödik emeleti szobaszint került, az itteni szobák bevilágítása ugyanakkor nagy fejtörést okozott a szabályozási terv kötöttségei miatt. A tetőn háromszög alakú struktúrákat alakítottak ki, egyrészt a bérpalota paláinak osztásrendjét követve, másrészt Lechner későbbi munkásságából véve az inspirációt, amikor már a pirogránit héjazatokkal kísérletezett, utalva az Iparművészeti Múzeumon, a Geológiai Intézeten és a Takarékpénztáron is alkalmazott mintázatokra.
Ahogy Bánáti fogalmazott, az egyik fő feladatuk az volt, hogy összehozzák a régóta parlagon heverő, de elsőosztályú műemléket az „izgő-mozgó, sőt izgága belsőépítészettel”. Utóbbi időközben sokat finomodott, jegyzi meg. A belsőépítészeti tervezésnél – amit a londoni Bowler James Brindley iroda végzett – kifejezett elvárás volt, hogy legyen benne valami „helyi”, ami az adott lokációra jellemző, illeszkedjen a hagyományához, szellemiségéhez. Az épület története adott volt, így a balettből több inspiráció is felmerült, ilyen például a fekete és fehér lakosztály, ami a Hattyúk tavára utal. Kevésbé egyértelmű, de ugyancsak ilyenek a tütüszoknya áttetszőségét, sejtelmességét továbbgondoló aranyszínű, perforált lemezek, amik visszatérő motívumként végigfutnak pincétől a padlásig.
A korall, türkiz és zöldes árnyalatokhoz bátran nyúló belsőépítészek a tükrökkel, üvegfelületekkel is eljátszottak, szándékuk szerint ezzel a magyar származású Harry Houdini illúzióit megidézve, viszont a koncepció legtalányosabb része, hogy Gábor Zsazsa miért és hogyan került bele Houdini mellett a másik „híres magyarként”. Mivel a Budapest fürdőváros toposz és a Széchenyi fürdőben sakkozó emberek is megtetszettek nekik, a sakktéma – hol a monokróm táblát, hol a figurákat idézve – emiatt ajtókon, szőnyegeken, márványpadlón, lámpatestként és dizájnelemként is visszaköszön. Ennél izgalmasabb a négy úgynevezett tanúszoba, ahol sikerült restaurálni a mennyezeteket, a díszítéseket, sőt, az egyikben az eredeti burkolatot is rekonstruálták – habár mindezt az egyszerű pesti polgárok nem, csak a borsos árat (489-1249 euró per fő egy éjszakára) kifizető turisták fogják látni.
