Csáki Judit: Hogy kerül a zsarnok a házba? – Mit játszanak most a színházban?, 4. rész
Én is gondoltam rá, hogy „felpörgetem” a januárt, és minden estémet színházban töltöm, ahogy ezt a sorozat korábbi, nálam fiatalabb színikritikusai tették. Aztán úgy döntöttem, legyen ez egy teljesen átlagos színházi hónap, hogy megmutassam: az év kilenc hónapja ilyen.
Biztosan tudja a kedves olvasó, hogy a színikritikus szakma szakma ugyan, még foglalkozásnak is mondanám, de nem főfoglalkozás, vagyis nem ebből élünk, mert ebből nem lehet megélni. Szóval az ember napközben végzi a munkáját – szerkeszt, fordít, tanít, kutat – este pedig színházban ül; aztán valamelyik napközbeni tevékenysége mellé bepasszírozza a kritika megírását is.
Nem, nem írunk mindenről, amit megnézünk. Pedig nem egy színházi sajtós van, aki úgy gondolja: arra „jár” szakmai jegy, amiről írni fogunk. Hát nem: látnunk kell minél többet, hogy tágabb, átfogó ismeretek birtokában írhassunk azokról az előadásokról, amiket egy szerkesztő ránk szignál.
A januári mérlegem: tizennyolc előadás, ebből néhány online. (Most, hogy belegondolok, vicces, hogy online is este nézek színházat, holott nézhetném, ugye, bármikor...) Jászay Tamás kollégám megírta már, de fontos sokszor leszögezni: az online színház nem csak a Covid-éra menedéke volt, hanem folyamatosan létező, a nemigen működő színházi mobilitást ellensúlyozó, nagyon hasznos „termék”. Lehetőséget nyújt egy veszprémi színházkedvelőnek, hogy megnézze például az évad egyik legjobb előadását, amit történetesen Miskolcon mutattak be...
Na, így láttam én a szegedi színház Mária országa című előadását. Jól szórakoztam, tényleg, de gyorsan elspoilerezem: ez a Mária nem az a Mária, hanem Anjou Mária, aki a 14. század végén uralkodott, némileg viharos körülmények között. Ezek a viharos körülmények Székely Csaba író és Alföldi Róbert rendező kedvenc terepe; Székely Csaba Vitéz Mihály című drámáját juttatta eszembe (Szombathelyen mutatták be vagy nyolc évvel ezelőtt), leginkább a vicces-ironikus hangnem és a mai viszonyokat is megidéző uralkodói-uralkodási mechanizmusok szarkasztikus ábrázolása okán. Botos Éva Mária anyját, Erzsébetet játssza remekül, de a felkapaszkodott férjet, Luxemburgi Zsigmondot játszó Medveczky Balázs és a Máriát alakító Menczel Andrea is tetszett.
Ha belegondolok, többnyire a színészi alakítások maradnak meg az emlékezetemben, róluk, tőlük tudom felidézni magát az előadást. Így van ez a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház Szépkilátás című etűdsorozata esetében is, amelyet Ödön von Horváth darabjából írt Varga Zsófia és Tarnóczi Jakab – aki meg is rendezte az előadást. A vendégekben szegény hotel hétköznapi figurái és történései természetesen túlmutatnak a konkrét közegen, azért is, mert a Bozó Andrea által játszott igazgatónő kalandos múltja és izgatott jelene erősen kortársi, amit természetesen kiemelnek az alakítások is: a túltengő anya szerepében Vándor Éva, a duplán elnyomott, de küzdeni tudó lány szerepében Hege Veronika, valamint a múltból felbukkanó rejtélyes figurát játszó Kocsis Pál.
A kritikus nem mindig jut el a bemutatóra; ennek az az egyik előnye, hogy többnyire „összeért” előadást látunk, a másik pedig az, hogy az igazi közönség reakcióit is megtapasztaljuk. Mondjuk, ha írni kell egy produkcióról, akkor ezt nemigen engedhetjük meg magunknak, mert az alkotók is, a közönség is – joggal – mielőbbi szakkritikai reakciót vár. A Katona József Színház Sufnijában a Médeia hétköznapi előadásához volt szerencsém – és hát szerencsém volt, tényleg. Bagossy Júlia írta és rendezte a darabot – természetesen Euripidész művére építve.
Házassági válság itt és most:
a férj – egy ugyancsak tipikus életközepi válság jeleként – menekülne egy új kapcsolatba, egy fiatal nőhöz, hátrahagyván Médeiát és a két gyereket. Amúgy rendes ember ő: Bányai Kelemen Barna igyekvő, némi bűntudattól sem mentes figurát teremt, gondoskodna a gyerekekről, meg az elhagyott feleségről is – de hát Médeia világa tetőtől talpig darabjaira hullik. Pálos Hanna alakítása mélyről indul: a szinte cselekvés- és gondolkodásképtelen, nem is kétségbeesett, hanem a kilátástalanságban iszapbirkózó nő a szemünk láttára szedi össze magát, épül fel sejtenként, mert megszületett benne a szörnyű megoldás terve... Ez a fajta, „karnyújtásnyira zajló” színészi játék – a három egyetemista, Kanyó Kata, Jakab Balázs és Pásztor Dániel is remek – Bagossy Júlia rendezői kezén egy térbe húzza össze a közönséget a színészekkel; ettől a hatások felerősödnek, a tragédia meg maga az iszonyat. Külön bravúr, hogy sikerült megőrizni a történet archetipikus, klasszikus vonásait is. Menjenek, nézzék.
Ugyanezt mondom a Sebestyén Aba által rendezett, Lázadni veletek akartam című előadásra, amely a marosvásárhelyi Yorick Stúdió produkciója, és a Radnóti Színházban járt vendégségben, nem először, és nem is utoljára. A Ceaușescu-rezsim végnapjai idején (ki tudta vajon, hogy a végnapjai?) három érettségiző fiú némi rendszerellenes cselekményre ragadtatja magát. Harminc évvel később, az érettségi találkozóra indulván már csak ketten emlékeznek a történtekre – fájdalmas memóriatripekben próbálják feldolgozni a nem is olyan régmúltat, amelynek következményeivel máig küzdenek a még élők. Két férfi áll egy-egy mikrofon előtt – és nem, nemhogy nincs egyetlen unalmas pillanat, de a feszültség az utolsó percig fokozódni képes. A két színészen – László Csabán és Sebestyén Abán – kívül ehhez nagymértékben járul hozzá Szász Csaba (és Cári Tibor) zenéje, valamint Vincze Alina kamerája.
A Radnóti ezen kívül is befogad független produkciókat: itt is megnézhetik a Vádli Társulat immár legendás előadását, Székely János darabját, a Caligula helytartóját, amelyből az istennek sem bír kimenni az aktualitás, és minden pillanatban kínzó a kérdés: ha a zsarnok szobrát a hívek ellenkezése ellenére erőszakkal beviszik a templomba, az épület vajon templom, vagyis Isten háza marad-e még? Fodor Tamás és Nagypál Gábor játékában nagyszerű összecsapás zajlik – és hogy ki győz, nem árulom el. Viszont ajánlok egy játékot – nem is tudom, játék-e ez, mert nekem gyakorlat: próbálják azt a színészt nézni, aki épp nem beszél (mert azt, aki beszél, úgyis látják). Nagy dolgoknak lehet így a nyomára jönni, mármint a színészi eszközök terepén.
A Covid vitte el a Radnótiban a Gina című előadás normális szériáját – online láttam most. Schwechtje Mihály darabja egy igazán rendes, dolgos és törekvő családot mutat meg, ahol a fiú egy úgynevezett „ginázós” buli után a rendőrségen köt ki. Hogyan, milyen eszközökkel, és vajon milyen sikerrel küzdenek a szülők – a gyerekükért, az igazságért, egy olyan kisvárosban, ahol mindenki mindenről tud és ítél... Török-Illyés Orsolya és László Zsolt házaspárja, Martin Márta nyomozója, Schneider Zoltán helyi notabilitása igazán ismerős lehet mindenkinek...
Van egy író-rendező, aki a független színházi szcéna (nem: hagyjuk a megszorítást, legyen inkább a színházi szcéna)
legalább olyan súlyos és tehetséges alkotója, mint a sokak által rajongott Pintér Béla;
ráadásul ő is a kortársi magyar valóságban utazik, a mindannyiunkat érdeklő és érintő problémákról ír jó darabokat; szeretem, hogy mindig összetett és mélyre megy, de kell hozzá némi elszántság, hogy itt, ott és amott, a Jurányiban vagy a Trafóban elcsípjük az előadásait. Én most elcsíptem. Pass Andrea Eltűnő ingerek című darabját láttam, amelyben egy kamaszlány kényszerül szembenézni apja elvesztésével, egyáltalán: a haldoklással, az úttal, amelynek során az ingerek fokozatosan eltűnnek, és a végével, amikor már a semmi van. Szoktam kerülni a nagy szavakat, ezért csak azt mondom: az előadás végén a felzúgó taps előtt volt egy nagyjából félperces néma csönd. Fél perc – a színházban nagyon hosszú idő. Ültünk beleszögezve a székbe. Az apát Hajdu Szabolcs játszotta – milyen remek színész! –, az anyát Pető Kata, a lányt Petrik Andrea, és több kisebb szerepet pedig Réti Adrienn és Kárpáti Pál. Megint mondom: menjenek és nézzék – nem fognak csalódni. (És ha már arra járnak, foglaljanak egy jegyet Göndör László Nagymamával álmodtam című egyszemélyes előadására is...)
A független színházat önök, a nézők tartják életben – és fordítva: önök, a nézők a garancia a független szféra életben maradására. Még mindig a Trafó: Knut Hamsun Éhség című regénye alapján írt darabot Sándor Júlia és Nagy Péter István, amelybe
belekombinálták a fiatal, ambiciózus és nagyon szegény író mellé a befutott és később „benácisodott” Hamsunt is.
Az előadás egyetlen díszleteleme a Trafó tágas színpadának közepén lévő, sokat tudó kis ház: Devich Botond tervezte. Domokos Zsolt az éhező, munkát kereső és nagyokat álmodó író szerepében hol vágtat, hol vonszolódik kudarcról kudarcra; Vincze Alina kamerájának köszönhetően látjuk, hogy kiül az arcára a halmozódó szenvedés. Visz, vonz magával bennünket, nézőket ezen a kemény úton – rendkívüli alakítás.
Van annak haszna, ha az ember régóta űzi ezt a szakmát (vagyis hát öreg): például az, hogy olyan emlékei vannak, amilyenek másoknak, a fiatalabbaknak nincsenek. Na, ezt a közhelyet azért biggyesztettem ide, mert negyven év után újra megnéztem a Katona József Színház nyitó előadásának, Csehov Manó című darabjának a felvételét. Bevallom, nem az ragadott magával, ami akkor, negyven éve – hogy itt egy új és igen jónak ígérkező színház nyílik –, és azt sem tudom, vajon releváns-e ma is, amiről az előadás akkor szólt, hanem a színészek. Igen: Sinkó László, Vajda László, Horváth József, Olsavszky Éva, Rajhona Ádám – szóval már mind halottak, de én még emlékszem rájuk. Kicsit visszazuhantam a múltba.
És szintén múltutazás történt velem a Pesti Színházban, az ifj. Vidnyánszky Attila által rendezett Egy szerelem három éjszakája című előadás alatt. Persze, nem Sennyei Vera Melittája jutott eszembe – mert azt azért nem láttam –, hanem egy másik, amit a Szkénében rendezett Éry-Kovács András, és nagyon jól játszottak benne a fiatalok, Fekete Ernő, Schell Judit, Mertz Tibor, Rajkai Zoltán és Hajdú István, de a tejfölt, ahogy mondani szokás, a Melittát játszó Csákányi Eszter és Szegilongi bíró szerepében Kulka János vitte el. Ja, meg El Kazovszkij, aki a díszletet tervezte; és amikor Csákányi az Isten veled, Budapestet énekelte, elhúzták a Szkéné függönyeit, és mi fentről néztük a Dunát meg a várost. Erről a mostani előadásról kritikát készülök írni...
Írtam volna én a Nemzeti Színházban bemutatott A kaukázusi krétakör című produkcióról is, egy grúz rendező, Avtandil Varszimasvili rendezte a grúz környezetben játszódó darabot, de valami szervezési probléma nyomán a házi főpróbára tévedtem be, ahol ugye, kritikusnak a világon semmi keresnivalója. Így aztán nagyjából tizedmagammal néztem végig az előadást, amiről éppen ezért egy szót se...
Nem úgy a Szeget szeggelről – ezt a Vígben láttam; mi tagadás, a darab nem a jókora Shakespeare-életmű ékköve. Egyrészt azért, mert túl sok másik darabra hasonlít – bár azokat is Shakespeare írta –, másrészt mert a faék egyszerűségű alaphelyzetből zavaros felépítmény ágazik szerteszét. A jó uralkodó átadja a hatalmat a nemjó aspiránsnak – és hát pont az történik, amire számítunk, ugye. Alighanem valami váratlan bukás történhetett a Globe-ban 1604 karácsonya előtt, és gyorsan össze kellett ütni egy új bemutatót, előkapni a fiókban megbúvó darabpaneleket – szerintem valahogy így keletkezhetett. „Problémadarabnak”, „problémás darabnak”, „problem play”-nek mondják, hát az is. Elnézegetjük a színészeket – Stohlt, Kőszegi Ákost, Seress Zoltánt, Wunderlichet, Ötvös Andrást, meg a nőket, Balázsovits Editet, Márkus Lucát és Puzsa Patríciát, aztán már el is ment az este.
Van egy festmény, Malevics műve: Fehér négyzet fehér alapon. Aki azt hiszi, hogy nem látni rajta semmit, nagyon téved: látni a négyzetet, és látni az alapot. Na most Yasmina Reza Művészet című darabjában nem egészen ez a helyzet: Serge ugyanis olyan fehér képet vesz aranyáron, amin nem látni semmit. Egy nagy, sima, fehérre festett vászondarab. A Tháliában láttam a Béres Attila rendezte előadást, Nagy Viktor, Zayzon Zsolt és Hevesi László játsszák; a központi kérdés pedig az, hogy mit csinál ilyenkor egy igazi jó barát. Megmondja, hogy a kép üres, és ezzel éket ver a barátságba, vagy együtt lelkendezik a boldog baráttal, vagyis hazudik? Vagy: mi van, ha a kép mégsem üres? Kellemes este, az van.
Nem fogom elmesélni, miről szól Nick Payne Inkognitó című darabja. Mondjuk, nem is igen tudnám. Eléggé meglepett, hogy a plakáton a cím alatt műfajmegjelölésként ez állt: egyszerű színjáték. Aztán megnéztem alaposabban, mármint a színlapot: agyszerű színjáték. Hm. Mindjárt más így, igaz? Mindegy is, mert a négy színészt kell nézni, hiszen a rendező, Szőcs Artur is leginkább rájuk figyelt: Nagy Ervin, Kovács Patrícia, Márkus Luca és Horváth Szabolcs. Mindenki egyfolytában a színen van, mindenki több szerepet játszik, egyetlen gesztussal vagy egy félfordulat alatt vált alakot, jellemet, stílust. Én leginkább azt kedveltem, amikor mindannyian a szerepkörüktől idegen figurát öltöttek magukra. Szóval amikor rá sem lehet ismerni Kovács Patríciára, vagy amikor Nagy Ervin egy szerencsétlen, a saját lábában is elbotló lúzert játszik.
Szóval ha én lennék a kulturális mindenható, a rendkívüli helyzethez méltó teljhatalommal, rögvest hoznék egy olyan színházi törvényt, hogy egy évig mindenki csak olyan szerepet játszhat, ami a papírforma vagy a klisé szerint csöppet sem passzol hozzá. Szerintem remekül szórakoznánk mindannyian, a színészek is.
Akik amúgy szemmel láthatóan remekül szórakoztak a hónap számomra utolsó színházi estéjén, amikoris a The Black Ridert láttam. Lemaradtam a bemutatóról, és szerintem megint jól jártam. Ez a „trash-opera” alaposan próbára teszi az Örkény Színház színészeit; énekelnek, táncolnak, vicces jelmezeket meg parókákat viselnek, és hát egyik jobb, mint a másik. Ennek persze van sztorija – mégpedig Weber Bűvös vadász című operájából lenyúlva –, de nem az a lényeg. Polgár Csaba rendezése szép hosszú széria elé néz, varázsgolyóból is van bőven – és aki ezt nem érti, menjen, nézze meg az előadást. Aki érti, az is.
Azt mondtam, átlagos színházi hónap volt a január. Hát nem volt igazán átlagos: nemigen mentem vidékre – így jött ki valahogy, meg aztán néhány színház be is zárt, rezsiválság, ugye –, meg valahogy több jó előadás jött össze, mint máskor. Persze, pótoltam jónéhány régebbi produkciót, és az ember ilyenkor hallgat néhány kiválasztott kollégára. Én is szeretném, ha hallgatnának rám – hátha egyezik az ízlésünk. Vagy legalább hasonló.
