Brendan Fraser az élő példa, hogy nem csak a nők testével élhet vissza Hollywood
A kanadai szülőktől született Brendan Fraser a kezdetektől színészi pályára készült. A seattle-i Cornish College of Arts főiskola Színház Intézetében végzett, diplomájával a kezében pedig Los Angelesbe költözött a kilencvenes évek legelején. A kanadai és amerikai állampolgársággal is rendelkező, franciául is folyékonyan beszélő fiatal színésznek sokat nem kellett várnia a nagy lehetőségre: 1991-ben kapott egy kisebb, verekedős matrózszerepet az Áldozat (A bűnösség vélelme) című filmben, ahol a pofozkodós mutatványok bevállalásáért némi extra pénz is járt.
Ez persze kellő lendületet adott az ambiciózus, mindent bevállaló Frasernek, akiben csírájában már ott rejlett a közeli jövő óriásplakátokon feszítő kalandfilmsztárja. „Azt gondoltam, összezúztam az egyik bordám, de valahogy úgy voltam vele, hogy semmi baj, csináljuk. »Ha kell, meg tudom csinálni még egyszer. Ha akarjátok, eltöröm«” – mesélte egyszer az Áldozat forgatásáról, és bizony ez a fajta mentalitás és munkamorál a szakmában aranyat ért. Nem mellesleg, Brendan Fraser megjelenése is épp elég megnyerő volt ahhoz, hogy a filmesek meglássák benne azt a bizonyos ügyeletes szépfiút – 1998-ban a People magazin a világ 50 legvonzóbb férfija közé választotta.
Aki a kilencvenes években nőtt fel, és nem tudja, ki az a Brendan Fraser, az vagy hazudik vagy nem volt otthon tévéje.
Egészen kétezerig, évente átlagban 3-4 olyan film jelent meg, amelyben a színész szerepet kapott – főszerepet vagy legalábbis fontos mellékszerepet. Zömében dilinyós tinivígjátékokkal kezdte: az 1992-es Kőbunkóban például egy jégtömbből kiolvasztott ősembert alakított, az 1994-es Pancserockban pedig Adam Sandlerrel és Steve Buscemivel egy lúzer hajmetálos banda egyik tagját.
Már korán nyilvánvalóvá vált, hogy Frasernek van drámai vénája is. Nagyon jó kritikai fogadtatásban részesült az 1992-es Vágyak csapdájában című film, amelyben egy, a zsidó származását az antiszemita iskolai környezetben titkolni kénytelen fiút alakított, vagy az Érzelmek tengerében, ahol Ian McKellen partnereként, a híres Frankenstein-filmek szellemi leépülésével küzdő filmrendezője, James Whale kertészét, majd barátját játszotta. De azért tegye mindenki a szívére a kezét: Fraser nevének a hallatán nem éppen ez a két film ugrik be elsőként. Mert az arra az évtizedre különösen jellemző, fantasy-elemekkel megcsavart kalandfilm-vígjátékok csinálták meg számára a kasszasikereket, és nem a dráma.
Ha Brendan Fraser, akkor bizony Az őserdő hőse és A múmia-filmek!
Zach Baron, a GQ magazin újságírója nagyon frappánsan megfogalmazta, hogy a színész mindig olyan figurák bőrébe bújt, akik sajátos helyzetüknél fogva először csodálkoznak rá a világra. Jól ment neki a rácsodálkozás a 20. századi Kaliforniára felengedett barlanglakóként; San Francisco nagyvárosi forgatagára a dzsungel fiaként; a jelenre, amikor a Csapás a múltból című filmben 35 év után előbújt a föld alatti bunkeréből; vagy az Elizabeth Hurley alakította démon különböző illuzórikus világaiban a saját naivitására, miután magányos és reménytelenül szerelmes fickóként lepaktált az ördöggel (Bájkeverő). A horror és a kalandfilm elemeit vegyítő, az Indiana Jones-saga köpönyegéből előbújt A múmia lett aztán a csúcsok csúcsa 1999-ben: Stephen Sommers rendező azt nyilatkozta a főszerepet alakító Brendan Fraserről, hogy tökéletesen megértette az idegenlégiós Rick O’Connell hetvenkedő karakterét, aki „nem veszi magát túl komolyan, különben a közönség nem tudna vele menni”.
A filmnek akkora sikere lett, hogy a stúdió a bemutató másnapján már be is rendelte a folytatást ugyancsak Fraser főszereplésével, amiből végül az lett, hogy a színész életét vagy kilenc évre teljesen lefoglalta a franchise.
Brendan Fraser kiválóan tudott azonosulni a sármos, ártatlan, de kissé (vagy nagyon) balfék karakterekkel, akik, mint a rajzfilmfigurák, törték-zúzták magukat, estek-keltek, nekimentek, nekicsapódtak mindennek, aminek csak lehetett. Mert erre volt igény, és mert Fraser bevállalta.
Ez vezetett el azonban odáig, hogy a teste egyszercsak nem bírta tovább a megpróbáltatásokat. Részben ez az oka, hogy a címszerepekből 2010 környékére Fraser lassan kikopott, „elfeledett sztár” lett, és egészen a velencei filmfesztiválon most bemutatott Darren Aronofsky-filmig, A bálnáig nem is igazán tudott visszakapaszkodni abba a magasságba, ahol az ő nevével adnak el valamit. Éveken át mentek hát a találgatások: hova tűnt a 90-es évek szívtiprója? Mi történt Brendan Fraserrel?
Aztán 2016 környékén, amikor feltűnt egy fontos mellékszerepben A viszony című sorozat 3. évadában – ahova Frasert bevallottan is azzal a szándékkal tették bele, hogy meglegyen a rég nem látott színész visszatérésének szenzációhatása – az egykori filmsztár elkezdett interjúkat adni. Ezekben többször előkerült, hogy a rengeteg akciójelenet kicsinálta a szervezetét, de voltaképpen ő sem volt megelégedve azzal, hogy Hollywoodnak a színészi kvalitásai mellett egyre inkább csak a teste kellett, vagyis az, amit ő azzal művelni tudott. Az őserdő hőséről, amelyben szinte végig egy ágyékkötőben látható, így nyilatkozott utólag: „Ránéztem magamra, és csak egy sétáló hússzeletet láttam”.
Egy 2016-os interjúban pedig úgy emlékezett vissza, hogy egy ponton elkezdte megkérdőjelezni azt az őrült tempót is, amellyel a munkához hozzáállt. „Nem fogok hazudni, nagyon sok kaszkadőrmutatványt, akciójelenetet csináltam, olyan filmeket, mint A múmia. Apait, anyait beleadtam, kész voltam minden feladatra, nem számított, mi az”. Mint fogalmaz: ő tipikusan az a színész, aki, ha kellett, leugrott egy szikláról, és megcsinálta még egyszer, akkor is, ha fájt. Kétszer ment pofonért. Egy ízben Orwell Állatfarmjának az igáslójához, Bandihoz hasonlította magát, amely sosem kérdez, csak egyre keményebben dolgozik.
A rendszer pedig nyilvánvalóan kihasználta a híresen kedves és készséges színészt; a kérdező riporter utal is erre, amikor hozzáteszi: „nem tudod, mikor mondhatsz nemet. Hiszen egy színész mindig szabadúszó, tehát lehet, hogy ha valamire egyszer nemet mond, akkor legközelebb már nem őt fogják alkalmazni”.
Mire 2008-ban Fraser elkezdte forgatni A múmia harmadik részét, gyógytapaszok, rögzítők, jég tartották egyben a testét. A jelmeze alatt biciklis védőfelszerelést használt és jeges borogatást rögzített magára, hogy végig tudja csinálni a jeleneteket. „Egy exoszkeletont raktam magamra naponta” – fogalmazott. A sérülések és az ezeket helyre hozó, összesen hét évet felölelő, rengeteg operáció – például egy csigolyaív-eltávolítás és egy térdműtét – azt eredményezték, hogy két kórházi kezelés között nem maradt energiája és ereje a filmekre, így Fraser a háttérbe húzódott.
De nem csak ez vetette vissza a kedvét. Legelőször 2018-ban, kifejezetten a MeToo mozgalmon felbátorodva mert először beszélni arról a már említett GQ-interjúban, hogy 2003-ban a Beverly Hills Hotelben molesztálta őt a Golden Globe díjakat odaítélő újságírószervezet, a Hollywoodban Akkreditált Külföldi Tudósítók Szövetségének (HFPA) korábbi elnöke, Philip Berk. Éppen haladt kifelé a hotelből, amikor Berk megállította. „Bal kezével megragadta a fenekem, és az egyik ujjával megérintett ott lent a gátomnál. És elkezdte masszírozni” – fogalmazott Fraser. A színész bepánikolt, de sikerült elhúznia Berk kezét. A teljes megszégyenülést az alábbi módon írta le:
Betegnek éreztem. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek. Úgy éreztem, hogy egy gombóc van a torkomban. Azt hittem, sírni fogok.
Az eset valamelyest később kitudódott, az HFPA nem engedte többé Berköt Fraserrel egy légtérbe (bár ezt Berk tagadja, és állítja, hogy „csak” belecsípett a színész fenekébe). A szervezet arra is kötelezte a tagját, hogy kérjen bocsánatot a színésztől, ami a szokásos semmitmondó, az áldozatot hiteltelenítő, látszat-bocsánatkérés lett: „Ha tettem bármit, amivel Mr. Frasert felbosszantottam volna, nem volt szándékos és elnézést kérek”.
A GQ-nak a színész azt mondta, hogy depresszióba zuhant a történtek után, mert úgy érezte, ő tehet az egészről. Philip Berk kéretlen közeledése hosszú időre megváltoztatta őt. „Visszavonulásra késztetett, zárkózottá tett” – fogalmazott Fraser.
Philip Berk 44 év után, 2021-ben veszítette el tagságát az újságírószervezetben. Nyolc éven át volt az HFPA elnöke. Nem a Fraserrel való viselkedése, vagy a szervezet korrupciós ügyei miatt kellett kilépnie sok évtized után, hanem mert az egyik kollégájának írt üzenetében a Black Lives Matter mozgalmat „rasszista gyűlöletmozgalomnak” nevezte, amit az HFPA „elfogathatatlannak” minősített.
Brendan Fraser pedig, mintha csak végre eljutott volna a trauma feldolgozásáig, kezd visszatérni önmagához, így a köztudatba is. Talán jót tett a szűk tíz év hiátus a karrierjében, mert mintha az utóbbi időszakban tiszta lappal kezdhetné. A nem túl okos kalandfilmek már messze elkerülik őt, viszont a legnagyobb rendezők egyre keresik a társaságát. A háromgyerekes, farmon élő, a stresszt általában íjászattal levezető színészt A viszonyban nyújtott alakítása után – amelyben egy sötét titkokat rejtegető börtönőr bőrébe bújt – 2017-ben Danny Boyle kérte fel arra, hogy vállaljon el egy mellékszerepet a milliárdos olajmágnás, John Paul Getty unokájának elrablásáról szóló sorozatában, a Trustban.
Azóta szerepelt Steven Soderbergh a No Sudden Move bűnügyi thrillerében; Martin Scorsese pedig a jövőre érkező Killers of the Flower Moon című filmjét Leonardo DiCaprióval, Robert De Niróval, Jesse Plemonsszal és vele forgatja.
Darren Aronofsky végül megtette Brendan Frasert filmje főszereplőjévé is. És az erősen túlsúlyos, otthonát elhagyni nem tudó angoltanárról szóló The Whale óriási siker lett Velencében: Fraser alakítását hat percig állva tapsolta a bemutató után a közönség. Sokak szerint a felé irányuló szeretettől és elismeréstől könnyekig meghatódó színész alakítása olyan fenomenális lett, hogy az Oscarig fog vele eljutni.
A film kedvéért 135 kilónyi prosztetikumot (műhájat) ragasztottak Fraserre, hogy hitelesen tudja alakítani a kövérsége miatt már mozgásképtelenné vált férfit. A színész így nyilatkozott a szerepéről: „azt gondolom, költői, hogy a trauma, amit cipel magával, a testének súlyában manifesztálódik. Teljesen új módon kellett megtanulnom járni. Olyan izmokat fejlesztettem, amiknek a létezéséről sem tudtam. Szédültem, mikor a nap végén eltávolították a jelmezemet. Mindez megtanította becsülnöm azokat, akik hasonló gondokkal küzdenek, mert megtudtam, hogy hihetetlenül erősnek kell lenned fizikálisan és mentálisan is, hogy ezzel az állapottal együtt tudj élni”.
A The Whale lehet, hogy elhozza Brendan Fraser reneszánszát. A Twittert elárasztó posztok alapján legalábbis, a rajongók biztosan erre számítanak: „a Hollywoodból száműzött”, színész most majd megmutatja a világnak – írják. Legyen így.
