Bőrünkbe ég a magyar valóság a vetélős, abortuszos és miómás kórteremben
Mi van, ha egész életemben csak az a hat nap adatott a terhességből?
Tulajdonképpen ez a rövid mondat a fő kérdése Czakó Zsófia második regényének, a Szívhangnak, az első olyan magyar kötetnek, amely a pályakezdő írók MasterCard Alkotótárs-ösztöndíja révén születhetett meg. (A pályázat első, tavalyi nyertesei Czakó Zsófia és André Ferenc voltak.) A kérdés, hogy mi van, ha sose lehetek anya, hiába volt rá hat napom, hogy elhiggyem, hamarosan az leszek.
Ez a hat nap terhesség az, ami megadatott a Szívhang elbeszélőjének, mielőtt elvetélt: a magzatnak a méhében nem indult el a szívhangja, ráadásul – a részvétlen ápolók szóhasználata szerint – még csak „el se vérzett”, így „kaparni” kell. A regény nagy része így egy fájdalommal, félelemmel és felháborodással teli kaparásmonológ, a borsodi kórház egyszerűen csak C szobának nevezett kórterméből, ahol a szőke és fehér bőrű főhősön kívül mindenki cigány, és ahol a kis magyar várakozásoknak megfelelően meglehetősen máshogyan bánnak a szőkékkel, mint a feketékkel.
Nem, ez nem a leányálmokban leírt baba-mama szoba. Ez a vetélős, abortuszos és miómás szoba
– fogalmazza meg a nyers valóságot egy ponton az elbeszélő. Pokolian sűrű téma ez, tulajdonképpen meglepő, hogy nem született róla több regény az elmúlt évtizedekben, hiszen csak a fenti, pár mondatos leírásban is rengeteg téma van, pláne, ha még hozzátesszük, hogy a kórteremben együtt várnak a műtétjükre olyan nők (néha szinte kislányok), akik nem kívánt magzattól szeretnének megszabadulni, és olyanok, akik kívántat gyászolnának, ha hagynák nekik. Pedig a kötet korábban született, mint hogy Amerikában eltörölték volna a nők alkotmányos jogát az abortuszhoz, Magyarországon pedig manipulatív, a nők megalázásán és traumatizálásán kívül semmire nem jó törvénnyel próbálnák megnehezíteni az abortuszt; mindettől csak plusz aktualitást kapott a Szívhang, amely enélkül is mindig érvényes témákat boncolgat.
Czakó Zsófia bevallása szerint saját vetélése miatti traumaszövegként kezdte el írni a szöveget, de a regény mégis túlmutat a gyász és az egyéni érzések kérdésén: legalább ugyanennyire szól a kórházban fekvő emberek kiszolgáltatottságáról és az ezzel való visszaélésről, a terhességhez és vonatkozó kérdéseihez való hozzáállásokról és arról, ezek mennyire eltérőek lehetnek akár generációs, akár életstílusbeli különbségek miatt, a vallás és az abortusz vagy a lombikprogram összeütközéséről, az anyasággal, pontosabban inkább az anyaság „hiányával” járó érzésekről. És végső soron Magyarországról is, még akkor is, ha Czakó egyáltalán nem akar állást foglalni az ország közéleti és társadalmi állapotáról. De nyugodtan ki lehet mondani, hogy
ahogy minden állatcsorda csak annyira gyors, mint a leglassabb tagja, úgy minden ország csak annyira lehet jó, amennyire jól bánik a legkiszolgáltatottabbakkal.
Amilyen rövid a regény – mindössze 170 oldal –, a szerző mégis olyan aprólékosan végigjárja a felmerülő témákat, néhol egészen megkapó képekkel: az a jelenet például a többinél is megindítóbb, amikor a nem olyan rég Budapestről falura költöző elbeszélő december 6-án kocsiba ül, és szó szerint elmenekül a falujából, mert a Mikulás bekopog minden házba, ahol csak van gyerek – és ő a vetélés után nem akarja átélni azt az érzést, hogy megállás nélkül elrobog az ablaka alatt a Télapó, nem akarja, hogy még ez a kedves szokás is újra a tornác havába karcolja szántalppal, hogy nem, ő nem anya. Az talán rosszabb, mint amikor a gyereknek virgácsot hoz a Mikulás: ez a jól elkapott momentum mutatja meg azt a láthatatlan szakadékot, amely megnyílik a boldog anyák és a boldogtalan emberek között, és amelyet nem lehet átugrani, csak belezuhanni. Ez a regény alapvető nézőpontja:
Megbélyegezve. Skarlát betűvel a mellkasomon, M, mint meddő
– írja le egyszer az elbeszélő, hogyan látja magát. Czakó olyan világra nyit kaput a Szívhanggal, ahová a legtöbben nem látnak be, aki viszont bekerül, végtelenül egyedül érzi magát. Már csak ezért is fontos ez a könyv: hogy megmutassa, abban a világban sincs senki egyedül. Sőt: az a világ a többség világa is, ugyanazon a földdarabon osztoznánk, csak fel kellene tölteni a szakadékot egy nagy rakás empátiával. Empátiával: a kötőanyaggal, ami összetartja a Szívhang sorait és mondatait.
A Szívhang bizonyos tekintetben Czakó első regénye, a Nagypénteken nem illik kertészkedni (nagyon) laza folytatásának is tekinthető: ahogy az is a család mint összetartó erő jó és rossz mintáiról szólt (azért többnyire a rosszakról), úgy tulajdonképpen a Szívhang is. Abban az Olaszországban dolgozó, magyar főszereplő élt egyre fojtogatóbb kapcsolatban egy olasz férfival és néha annak még annál is fojtogatóbb légkört teremtő családjával, miközben visszaemlékezett alapvetően szeretetteli, mégis – egy kisgyerek szempontjából még felfoghatatlan – negatív érzelmekkel is teli gyerekkorára, amely érzésekért főként a gyűlölködő, szélsőjobboldali, de unokáját azért imádó nagypapa felelt. A Szívhang pedig a főtémák mellett szintén a családi modelleket piszkálja meg, a leghátrányosabb helyzetűek diszfunkcionális együttéléseitől kezdve a felszínen csodálatos, bio-vegán-ökotudatos életet élő páron át, ahol valójában semmi sincs rendben, egészen a – mondjuk úgy – konzervatív falusi asszony életfelfogásáig, amelyben a „szülésem napján én még biciklivel mentem munkába, nem volt divat ennyire boldognak meg kényelmesnek lenni” életszemlélet uralkodik.
Ugyanakkor ha a sokszínűség és a témagazdagság nagy erénye is a könyvnek, a legsikerületlenebb részei is ehhez kötődnek. Czakó ugyanis sokszor túlzottan egyértelműen, árnyalatok nélkül, akár karikatúraszerűen írta meg a mellékszereplőket, főképp a búzafüvet ivó és a termékenység kulcsát a méhpempőben, a kelbimbóban és a jógázásban látó pár tagjait, ahogy túlzottan kiszámítható az is, hogy persze majd kiderül róluk, valójában a felszín mögött nagyon is repedezik a kapcsolat. És ha egyfajta társadalmi mintaként, a megértő gyengédség fontosságának jelképeként jó is, hogy az elbeszélő férje viszont egy tökéletes, csodálatos, glóriával a feje fölött született szent, aki mindig pontosan tudja, mit kell tennie vagy mondania, irodalmi értelemben ez is zavaró az árnyalatlanság miatt.
Ennél is problémásabb viszont a cigányok ábrázolása a könyvben, noha szó sincs arról, hogy bármiféle ártó szándék vagy érzéketlenség munkálna a szövegben, sőt: minden egyes mondat, ami a romákról szól, felháborodott kiáltás a társadalmi egyenlőségért, vagyis annak teljes hiánya miatt. Mégis, ahogyan az elbeszélő – alighanem akaratlanul és az egyes szám első személyű elbeszélésmód egyik következményeként – mindig a kórteremben lévő többi nő fölötti pozícióból szólal meg, és nem ad átélhető, megéltnek tűnő gondolatokat, meglátásokat nekik, azaz nem azonosul velük, hanem csak megfigyeli és leírja az ő különös, az övétől nagyban eltérő életmódjukat, az végső soron mégis tárgyiasításként hat. És erre Czakó csak ráerősít azzal, hogy sokszor elismétli a többségi beszélő számára idegenül ható szavakat, szófordulatokat, kiejtési módokat (például a mióma helyett „majómát”), és ahogy nem mulasztja el mindig regisztrálni a cigányok káromkodásait, még a szeretetteli mondatok mellé is odafűzött trágárságokat, amit az egyébként nyilván néha káromkodó többségi társadalom esetében nem tesz meg. Ezzel (megint csak: alighanem akaratlanul és minden jószándék ellenére) a legfinomabban fogalmazva is egyfajta kulturális egzotikumként használja a cigányságot a reprezentáció helyett. (Kivéve egyszer, amikor „furcsa, lompos, emberszabású teremtésnek” írja le a takarítónőt, aminek durva embertelensége – szerencsére – nagyon kirívó a szövegben.)
Noha a C szobának nevezett kórterem olyan, mintha az idő is betegen és magatehetetlenül feküdne benne, hiszen nehéz visszaemlékezni olyan időszakra, amikor ne tűnt volna reálisnak a kórház itt leírt világa, a Szívhang most még aktuálisabb, mint amikor Czakó Zsófia megírta, hiszen
mintha a világ elindult volna visszafelé, ami a nők jogait illeti.
És mégis: a könyv azért jelentős, mert örökérvényű. Örökérvényű, vagy legalábbis mindaddig érvényes, amíg a korai vetélést a legtöbben, még a segítő szakemberek sem veszik komolyan, amíg arra biztatják a nőket, hogy ne éljék meg a gyászukat, hiszen az ilyesmi megesik, bele kell törődni, majd lesz másik (már ha ezt egyszerűen „biztatásnak” lehet nevezni, és nem kellene negatívabb szót keresni arra, aki az érzései megélése miatt hibáztat valakit). Amíg rengeteg orvos, ápoló és más szakember tárgyiasítva beszél az előtte kitárulkozva és magatehetetlenül fekvő nőkről, pláne, ha cigány vagy másféleképp szorult a ranglétra alsóbb fokára.
Amíg mindenki, nemhogy a rokonok, a távoli ismerősök, de még a szinte ismeretlenek is rendszeresen felhatalmazva érzik magukat, hogy a gyerekvállalás kérdéseiről vallassák nőismerésüket a „mikor jön már a baba” kérdésétől a „nem élted meg a nőiségedet, amíg nem váltál Édesanyává”-típusú kéretlen életmódtanácsokig. Amíg lesz politikus, aki kijelenti, a gyerektelen nők és családok kevesebbet érdemelnek a gyerekvállalóknál, mindenféle tekintet vagy érzékenység nélkül arra, hogy a gyerektelenségnek amúgy mi az oka, és mennyire bántó és megalázó ez azoknak is, akik tudatosan döntenek így, és azoknak is, akiknek szervi vagy magánéleti okuk van a gyerektelenségre, és azok számára, akik ki tudja, hányadik vetélésüket gyászolják. Hat nap a terhességből: ez tágul univerzumnyivá, vagy legalábbis országnyivá a Szívhangban, amely úgy tűnik, nemcsak most aktuális, de jó ideig az is marad még.
Cáfolja meg az élet, hogy így lesz, és máris boldogabb világban élünk majd.
