Betonvédelem, fegyelmezettség, és Csányi Sándor – hogy juthatott el Marokkó a vb-elődöntőig?
Ha nem az embereket kérdezik, hanem a mesterséges intelligenciát, nem is tűnik rettenetesen nagy meglepetésnek az, hogy Marokkó bejutott a világbajnokság elődöntőjébe. Amikor a FiveThirtyEight a vb előtt lemodellezte a torna lehetséges kimeneteleit, 6 százalék esélyt adott Marokkónak a négybe jutásra, pont ugyanannyit, mint a holland világbajnoki címre – azaz egy olyan forgatókönyvnek tűnt ez, amely azért nem a legvalószínűbb mind közül, de egyáltalán nem a földről elrugaszkodott.
A Gracenote pedig a világbajnokságok történelmének összes egyenes kieséses meccsére kiszámolta, mik voltak a legnagyobb meglepetések, és a marokkóiak továbbjutása Portugália ellen, amire a meccs előtt 41 százalékot adtak, be sem fért a Top10-be. Ellenben az, hogy Horvátország legyőzi Brazíliát, rögtön a második helyre került fel minden idők legnagyobb meglepetéseinek listáján, csak az 1994-es Bulgária–Németország (2-1) került be elé.
Nekünk, embereknek viszont, akiket befolyásolnak olyan apróságok, mint az érzelmeink, vagy a múlt, az, hogy Marokkó ott van a legjobb négyben, a vb egyik legnagyobb meglepetése.
Négy évvel ezelőtt a vb-n nagyjából csak azért vettük észre Marokkót, mert a 32 csapat közül elsőnek esett ki a csoportjából, pedig nem sokon múlt egy jó eredmény. Előbb Irántól a 95. percben benézett öngóllal kaptak ki, majd Portugália 1-0-re verte őket, végül Spanyolország ellen úgy lett 2-2, hogy a 91. percig vezettek.
Az is növeli a meglepetést, hogy a marokkói csapatra a csoportgyőzelmük ellenére sem igazán figyeltünk oda. Az F csoport nagy sztorija sokkal inkább az volt, hogy Belgium és Kanada a várakozásokhoz képest mennyire gyenge, így aztán két elődöntős is onnan került ki.
De miközben végig arról volt szó, hogy a gyakran klasszisokból álló ellenfelek mennyire gyengék, ezt az egészet nézhetjük úgy is: van egy csapat, amelynek a védelme nullára hozta a Spanyolország, Portugália, Horvátország és Belgium elleni meccset is. Aztán tegyük hozzá azt, hogy az összes afrikai csapat közül a legsimábban ők jutottak ki, a selejtezők nyolc meccsén 25-3-as gólkülönbséggel, és máris látszik, hogy a védelmük nem hirtelen lett mázlista.
A Transfermarkt adatai szerint a marokkói keret összértéke 241 millió euró. Összehasonlításképp: a portugál keret 865, a spanyol 877 millió eurót ér, de még a belga is 555-öt. A franciáktól pedig a Mbappé–Dembélé–Griezmann-trió együttvéve többet ér (245 millió eurót), mint Marokkó teljes kerete.
De azért ha belemegyünk a részletekbe, máris látni, hogy volt honnan válogatni játékosokat. Nézzük például, hogy a 26-os keretbe melyik klubokból kerültek be játékosok:
Szóval itt többről van szó, mint szerencsés véletlenről, nem véletlenszerűen esik be ennyi játékos kimondottan erős ligákba. Ez nem sokkal rosszabb lista, mint a 2018-ban döntős horvát csapaté.
A marokkói média és a csapatukat éltető külföldi cikkek ezen a ponton szokták azzal folytatni: az országban a 2000-es évtized óta tudatos, államilag támogatott utánpótlás-nevelés folyik, élén a 2009-ben megalapított VI. Mohamed Labdarúgó Akadémiával.
A probléma az, hogy ennek alig van köze a válogatott sikereihez.
A válogatott 26-os keretéből csak Najf Akerd és Azadin Unahi a központi akadémia nevelése, rajtuk kívül még néhányan a Wydad utánpótlásképzéséből érkeztek meg a felnőtt fociba. De a keret 26 tagjából 14-en külföldön születtek, és még többen töltötték Európában a gyerekkorukat. A legtöbben spanyol, belga, holland vagy épp olasz klubok utánpótlásképzésében nevelkedtek.
Közülük négyen nem marokkói színekben eljutottak már a korosztályos nemzeti csapatig is, Szofjan Ambarat és Zakaria Abuhlal holland utánpótlás-válogatott volt, Bilal el-Khannusz és Anasz Zaruri belga. És ezen a ponton jön a képbe egy olyan név, ami valószínűleg Marokkóban nem sokaknak mond bármit, pedig a válogatottjuk nagyon sokat köszönhet neki:
Csányi Sándor.
Azt ugyanis a magyar szövetség elnöke kezdeményezte még 2020-ban a FIFA-nál, hogy változtassák meg a honosításról szóló szabályt. Addig ha egy gyerek egyszer is pályára lépett egy korosztályos válogatottban tétmeccsen, utána soha többet nem játszhatott más ország válogatottjában felnőttként sem. Az MLSZ-elnök célja az volt, hogy Loic Nego a francia U19-es csapat után lehessen magyar válogatott, és hogy sem a határon túli magyarok, sem a kivándoroltak gyerekei esetében ne legyen baj, ha pár meccset játszik egy másik ország utánpótlás-válogatottjában.
Utóbbira jó példa Willi Orbán, aki német születésűként sokáig nem szerepelt egy felnőtt válogatottban sem, és a német ifiválogatottban is azért csak barátságos meccsen, mert ki akarta várni, kell-e a szülőhazája csapatába, és amikor nem kellett, akkor jött át Magyarországra. Ezzel a lehetőséggel éltek azok a Belgiumban vagy Hollandiában született, marokkói származású fiatalok is, akiknek a szülőhazájában nem nagyon lett volna esélyük bekerülni a válogatottba. Most pedig a belgák és a hollandok a tévéből nézhetik az ő vb-elődöntőjüket.
És itt jön képbe az, hogy a modern fociban egy nem világsztárokból álló, de okosan megszervezett csapat nagyon képes megnehezíteni a világelit dolgát. Jobb példa nem is kell annál, mint hogy a magyar válogatott is rá tud kényszeríteni nagy erős ellenfeleket, hogy szenvedjen ellenünk, és most már nem egyszer nyer is a magyar csapat, pedig nálunk még csak nem is PSG-, Bayern- és Chelsea-játékosok passzolgatnak egymásnak.
Azt pedig a futballszakértők agyonelemezték, hogy alig 20 százalék fölötti labdabirtoklással sikerült Marokkónak kiejtenie Spanyolországot és Portugáliát is. A csapathosszúság – azaz a középcsatár és a középhátvéd közötti távolság – példásan rövid náluk: a spanyolok ellen a meccs nagy részében egy 16-19 méter hosszú területen helyezkedett el az összes mezőnyjátékosuk, és a többi meccsükön sem volt ez 20-23 méternél több. Magyarul egy elképesztően szoros betömörüléssel sikerült megállítaniuk az összes próbálkozást, hogy kipasszolgassák őket, bárhova rúgta volna az ellenfél a labdát, ott állt egy marokkói. Ez iszonyatos taktikai fegyelmezettséget és nagyon jó erőnlétet kíván meg, ezért is lehet fontos az, hogy olyan játékosokkal van tele a marokkói keret, akik nagyon jók, de tudják magukról, hogy nem Messi/Mbappé-szintű zsenik, tehát nem egyedül kell megnyerniük a meccset. A 2018-as eredmény, mint láttuk, rossz volt, de már akkor is csak perceken múlt, hogy nem jött be a stratégia. Mostanra összeállt a csapat.
Afrika vb-je?
Korábban már voltak szimpatikus focit játszó afrikai csapatok, de csak idő kérdése volt, hogy eljöjjön az áttörés: 1990-ben Kamerun és 2002-ben Szenegál hosszabbításban, 2010-ben Ghána büntetőkkel esett ki a negyeddöntőben. És a kontinens legtöbb csapata a csoportkörben sem szerepel le általában még akkor sem, ha épp kiesik, az ázsiaiakkal ellentétben az nem igazán szokott megtörténni, hogy egy afrikai csapat pofozógép legyen.
A 2026-os vb-n a mostani öt helyett már kilenc fix és egy pótselejtezős helyet fog kapni Afrika. Ennél nagyobb nyertese a létszámbővítésnek csak Ázsia lesz, amely 4 fix és egy pótselejtezős hely helyett 8 csapatot küldhet ki biztosan, egyet pedig pótselejtezőre.
Az afrikai foci nagy utat tett meg onnan, hogy az 1934 és 1954 közötti vb-k selejtezőire a kontinens egyetlen csapataként Egyiptom nevezett – persze a kontinens jelentős része akkor még gyarmat volt. Akkor afrikai ellenfél híján néha ázsiai, néha kelet-európai csapatokkal sorsolták össze.
1958 volt az első alkalom, amikor Szudán is megpróbálkozott Egyiptom mellett (majd mindketten visszaléptek, amikor Izraellel kellett volna játszaniuk). Ahogy egyre több afrikai ország lett független, 1962-ben már négy csapatuk elindult az első, tisztán afrikai selejtezőn, és ezt az 1956-ban függetlenné vált Marokkó meg is nyerte Ghána, Nigéria és Tunézia előtt, de akkor ez még csak interkontinentális pótselejtezőt ért, pechükre Spanyolország ellen.
1966-ban aztán nagy botrányt csaptak: már 15, nagyrészt újonnan függetlenedett afrikai állam visszalépett, mert nem akarták elfogadni, hogy Ázsiával és Óceániával közös selejtezőre küldte őket a FIFA.
Így a nyomásnak engedve 1970-től már külön afrikai selejtezőt tart a FIFA. 1978-ig egy afrikai csapat juthatott ki a vb-re, 1982-től már kettő, 1994-től három, 1998-tól mostanáig pedig öt, innentől lesz majd kilenc. És amíg Ázsia esetében a 2026-os létszámnövelésbe nem nehéz azt belelátni, hogy hátha sikerül addig bővíteni a létszámot, amíg Kínának lehet reális esélye kijutni, Afrika kapcsán nem lehet nagy vita arról, hogy az öt helynél tényleg többet érdemelnek.
