Barátok közt: Bidennél próbálta mutatni erejét az összeurópai szerepre törő Macron
Emmanuel Macronnak körülbelül csak a rézágyút nem tolták ki amikor december elsején megérkezett a Fehér Házba, ahol Joe Biden elnök látta vendégül hivatalos állami látogatáson, a diplomáciai találkozók legmagasabb, katonai pompával és nagyszabású vacsorákkal megtámogatott szintjén. Az amerikai kirucanás a második ilyen Macronnak, aki már Donald Trump elnöksége idején is járt hivatalos állami látogatáson az Egyesült Államokban. Joe Biden elnökségével sokan az amerikai-francia, vagy általában az amerikai-európai kapcsolatok javulását várták, de a nyáron elfogadott „Inflation Reduction Act” és az orosz-ukrán háború teszteli a felek viszonyát, hiába szeretnek az amerikai és a francia politikusok a két országra mint egymás legrégebbi szövetségesére hivatkozni.
A legrégebbi szövetséges
Macron látogatásának – különösen ebben a formában – szimbolikus jelentősége van. 14 hónap sem telt el azóta, hogy Párizs visszahívta washingtoni nagykövetét, miután Ausztrália felmondott egy 35 milliárd eurós megállapodást, amelynek értelmében Franciaország dízel meghajtású tengeralattjárókat szállított volna nekik, csak hogy aláírjon egy másikat, az Egyesült Államokkal és az Egyesült Királysággal, atomtengeralattjárókról. A franciákat rettenetesen felháborította az Aukus-ügy (három oldalú biztonsági szövetség az említett angolszász országok között, alapvetően a kínai fenyegetésre reagálva), egy nagykövet visszahívása a legsúlyosabb diplomáciai szankció ami elképzelhető szoros szövetségesek között. Ausztrália azóta megállapodott a franciákkal némi kompenzációról, és az amerikaikkal, illetve a brittekkel is normalizálódott Párizs viszonya, az ügy azonban a mostani találkozón is téma volt, Biden elismerte, hogy „ügyetlenül” jártak el.
© Jim WATSON / AFP
A találkozó tehát azt az üzenetet közvetíti, hogy a régi szövetségesek újra egy lapon vannak mindenben, az Egyesült Államok pedig fontos partnernek tekinti Franciaországot mind Európában, mind pedig a szélesebb geopolitikai szintéren. Olaf Scholz német kancellár is járt az év elején az Egyesült Államokban, de 21 díszlövést ő nem kapott, Rishi Sunak brit miniszterelnök pedig eddig csak a G20-on találkozhatott az amerikai elnökkel. De miért fontos egyáltalán Amerikának a francia kapcsolat?
Mindenekelőtt Kína
Franciaországban az Egyesült Államok első sorban kritikus katonai partnert lát: a Brexit óta Franciaország a legnagyobb katonai erő az EU-n belül, és történelmi okokból rendelkezik tengerentúli területekkel, stratégiailag fontos helyeken a világban. Biden elnök számít Párizs támogatására a Kínával szembeni egyre élesedő konfliktusban, ugyanakkor Oroszországgal szemben több felelősséget vár el Macrontól, különösen a fegyverszállítások terén. Franciaország nem exponálja, hogy mennyi fegyverrel támogatja Ukrajna Oroszország elleni háborúját, a Kiel Institut Ukrajnának nyújtott támogatások nyomon követésével foglalkozó különoldala szerint ugyanakkor a francia katonai segítség egyelőre 0,3 milliárd euróra tehető, ami jócskán elmarad a Lengyelország (1,8), az Egyesült Királyság (3,7) vagy Németország (1,2) által nyújtott támogatástól.
Macron a háború kitörése után sem szakította meg a kapcsolatot Vlagyimir Putyinnal, a két elnök telefonos egyeztetéseiről szóló hírek megjelenését azonban általában kritika követte, főleg Lengyelország és a balti államok részéről. Az Egyesült Államok ugyanakkor díjazza Macron reálpolitikai igyekezetét, és fontos eszköznek tartja azt, hogy a francia elnöknek megmaradtak a kommunikációs csatornái Putyinhoz. Az ilyesmi már csak az esetleges félreértések elkerülése végett is fontos, Washington is tart fenn kapcsolatot Moszkvával, sőt, még az ukránok is, rendszeresek a fogolycserék és jelenleg úgy tűnik, hogy a zaporizzsjai atomerőművel kapcsolatban is sikerült a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség moderálásával dűlőre jutnia a szemben álló feleknek.
© Ludovic Marin / AFP
Vegyél európait!
Az orosz-ukrán háborúban a súrlódások ellenére alapvetően azonos állásponton vannak a felek, gazdasági kérdésekben ugyanakkor már közel sem akkora az egyetértés. Joe Biden elnökségének legnagyobb törvényhozási sikere az idén augusztusban életbe lépett Inflation Reduction Act, ami a nevével ellentétben inkább szociális problémák kezeléséről, a klímaváltozás elleni harcról, valamint adó és energia ügyi reformokról szól, nem közvetlenül az infláció letöréséről. A törvény elképesztő méretű állami szubvenciókkal támogatja a zöld ipart, Macronnak pedig az vele a baja, hogy Franciaország kimarad belőle. Az Inflation Reduction Act jelenlegi formájában ugyanis csak észak-amerikai vállalatok részesülhetnek a pénzesőből. Macron azt sérelmezi, hogy a törvény diszkriminatív az európai elektromos autógyártókkal szemben, a fogyasztókat arra ösztönzi, hogy amerikai termékeket vásároljanak, a vállalatokat pedig arra, hogy az Egyesült Államokba helyezzék át a gyártókapacitásaikat.
A francia elnök a találkozót megelőzően azt is felvetette, hogy az EU-nak Biden „Buy American” (vegyél amerikait) programjára egy saját, „Buy European” támogatási rendszerrel kellene válaszolnia: "Kína védi az iparát, az USA védi az iparát, Európa pedig egy nyitott ház." A protekcionista gazdaságpolitika Európa többi részén nem tűnt olyan jó ötletnek. Olaf Scholz német kancellár az elmúlt hetekben inkább egy szabadkereskedelmi megállapodás mellett tette le a voksát, ami szerinte „sokkal jobb, mint egy túllicitáló verseny a támogatások és védővámok terén”.
A kérdés ugyanakkor megoldódni látszik. December elsején Biden és Macron jó hangulatú sajtótájékoztatót tartottak a Fehér Házban, miután előző este a feleségeikkel közösen vacsorázni voltak egy washingtoni olasz étteremben. A sajtótájékoztatón Biden már arról beszélt, hogy módosíthatnak az inflációcsökkentő törvényen, hogy megkönnyítsék az európai országok számára a részvételt, mint mondta: "Soha nem állt szándékomban kizárni azokat, akik együttműködtek velünk.” Konkrétumok egyelőre még nem követték a bratyizós sajtótájékoztatókat, de Macron így is sikerként könyvelheti el Biden szavait.
Emmanuel, le leader
Emmanuel Macron látszólag mindig is jobban érezte magát a nemzetközi porondon, mint a belföldi politikában. Mióta a nyáron a pártja elvesztette a többséget a francia parlamentben, egyre nehezebben halad reformpolitikájával a hazai szintéren, a karakteréhez mindig is jobban illő külpolitikában ugyanakkor továbbra is szabad keze van, az ugyanis, ahogy az Egyesült Államokban, úgy Franciaországban alapvetően elnöki hatáskör. A kompromisszummentes belpolitikához államférfiúi pompa társul külföldön, ahol Macron szeret az európai érdekek védelmezőjeként feltűnni, ahogy tette most is a védővámok ügyében, annak ellenére, hogy az Egyesült Államokba a saját szakállára utazott, közös európai állásfoglalás nem volt a zsebében.
Angela Merkel távozása óta Macronon kívül más nem nagyon ambicionálta az átfogó európai vezető szerepét, Scholz politikája túlságosan „Germany first” alapokon áll és személyében is képtelennek tűnik erre a pozícióra, más pedig nem igazán jön szóba. Macronnak ezzel szemben ez a második és egyben utolsó ciklusa, sok vesztenivalója nem maradt, konzekvensen összeurópai fellépésről beszél külföldön is, sorra nyeri a meccseket Scholzcal szemben és ha egy kicsit jobban odafigyel az érzéseire olyan egyre fontosabb európai szereplőknek, mint Lengyelország, könnyen lehet, hogy a végén még becsúszik abba a hatalmi vákumba, amit Angela Merkel hagyott maga után, és ahova olyan régóta vágyik. Az Egyesült Államok támogatását ehhez úgy tűnik megszerezte.
