Az utolsó mohikán – a Cult a Budapest Parkban
A Cult legutóbb 2017-ben lépett fel Magyarországon. Akkor a Volt Fesztiválon adtak koncertet Ian Astburyék, és hát, hogy is mondjam, nem jó emlék az a fellépés. Egy rossz formában játszó zenekar rossz kedvű koncertje volt, a Cult nagyívű stadionrockjának nem kifejezetten kedvező délutáni verőfényben. Egy darabig vacilláltam is, hogy elmenjek-e a Budapest Parkba – a hat évvel ezelőtti koncert tanulsága alapján azt gondoltam, vannak dolgok, amiket talán nem érdemes bolygatni, maradjanak meg a szép emlékek, meg az intakt életmű a fejemben. Aztán mégis.
Mert egyébként a Culton volt és van mit nézni. Nem tudom pontosan, hogyan tartják számon, hány tagú a zenekar, de az állandóságot Ian Astbury énekes és Billy Duffy gitáros képviselik. Azt hiszem, simán lehet mondani, hogy ők ketten a Cult. A zenekar egyébként koncerteken öttagú, és nagyon patent, összeszokott, de erről majd később. Astbury klasszikus rocksztár a Jim Morrison-Robert Plant-vonalról, „aranyló istenség”, hogy a Majdnem híres című film klasszikus fordulatát idézzük. Billy Duffy pedig az okos és hatásos rockgitáros tankönyvi példája, kiállásra is, zenészként is – csak úgy folynak ki az emlékezetes riffek, az ízléses szólók a kezéből, ugyanakkor mindig tudja, mennyire kell grandiózusnak lenni, hogy abból ne paródia legyen.
A zenekar életművének lényege a nyolcvanas évek közepétől a kilencvenes közepéig tartó időszak. Az együttes a nyolcvanas évek elején alakult még Southern Death Cult néven, sötét, gótikus, posztpunkos zenét játszott, de már akkor fontos eleme volt a zenekar világának Astbury indián kultúra iránti rajongása. Az első lemezük 1984-ben jelent meg Dreamtime címmel, az első nagyobb slágerüket, a Spiritwalkert kedd este is színpadra vitték. Aztán jött egy évvel később a mainstream áttörést elhozó Love, rajta a Cult egyik legnagyobb slágere, a She Sells Sanctuary (naná, hogy nem maradt le az sem a listáról).
1987-ben vettek egy nagyobb kanyart, amikor a Rick Rubin producerrel elkészített Electric-kel dark rockból hard rockba váltottak. Ennek az eggyel, de lehet, hogy kettővel szélesvásznúbb, nagyszabásúbb változata lett a zenekart végképp sztárstátuszba emelő 1989-es Sonic Temple, amivel a Cult Amerikában úgy istenigazából befutott. Turnéztak az Aerosmith-szel, Oliver Stone felajánlotta Astburynek Jim Morrison szerepét a Doors-filmben (az énekes nem fogadta el a felkérést, nem tetszett neki, ahogyan a rendező Morrisont ábrázolni kívánta a filmben. És igaza is volt. Végül Val Kilmer lett Morrison, Astbury viszont évekkel később Morrison „szerepében” lépett színpadra a Doors tagjaival). Ez volt az együttes pályájának a csúcsa. A következő album, a Ceremony eggyel halványabb lett, aztán az új hangzásokkal kísérletező cím nélküli The Cult hozta el a zenekar nagy korszakának a végét.
Nagyjából ezekre a lemezekre, ezekre a számokra kíváncsi mindenki, aki elmegy egy Cult-koncertre. Még akkor is, ha 2001 óta készült újabb öt lemez, és ezek közül nem egy kifejezetten tisztességes. A kánonból azonban már kimaradtak. Nyilvánvalóan nem könnyű feladat az egykor volt dicsőséget megidézni úgy, hogy az egészet ne lengje be a nosztalgia kétes bukéja. Jelenidőben jól felmutatni egy inkább már a múltban létező életművet. Mindezt ráadásul azzal együtt, hogy az fajta – igen, ezt a szót már használtam – szélesvásznú, széles gesztusokkal operáló, hősies, nagyterpeszes rockzene afféle múzeumi darab kezd lenni. Akik ezt művelik, azok meg az utolsó mohikánok. Ian Astbury esetében ez a kifejezés ráadásul plusz értelmezési rétegeket kap.
No, de a tegnap esti koncertnek az a tanulsága, hogy lehet ezt jól csinálni.
Ehhez persze elsősorban kellett egy jól összerakott zenekar (említsük meg a többiek nevét is: a két alaptagon kívül Charlie Jones basszusgitáros, Mike Mangan billentyűs, és John Tempesta dobos), és legalább annyira elsősorban egy jó formában lévő frontember, aki 61 évesen kifejezetten jól néz ki, továbbra is jól áll neki a fekete bőrdzseki és a sötét napszemüveg, sőt a befont haj is, ráadásul az énekhangja is rendben van (ezt az elmúlt években nem mindig lehetett elmondani), valamint egy nagy kedvvel zenélő szólógitáros. Ezek meg is voltak, pipa. Ráadásul jól választottak vendéget is: az olasz Lili Refrain egyszemélyes, sötét, kísérletező elektronikus zenéje nem volt nyilvánvaló választás erre az estére, mégis jól működött a Park színpadán.
Aztán szükség volt jól összeválogatott dalokra. Tulajdonképpen ez is oké volt. Az elvárhatónál talán kicsit kevesebbet játszottak a zenekar csúcslemezéről, a Sonic Temple-ről – a legtöbb számot az Electric-ről emelték be a műsorba –, talán még kisebbre húzhatták volna az új dalok kontingensét, és jöhetett volna még több klasszikus, de kicsire nem adunk, megértjük, hogy abból is mutatni akarnak, amit az elmúlt években alkottak. Összességében kifejezetten rajongóbarát dallistát állítottak össze a nem túl hosszú, olyan szűk másfél órás, klasszikus klubkoncert-hosszúságú fellépésre.
Ezt értékelte is a Park főleg középkorú rockrajongókból álló közönsége, kifejezetten hangulatos koncert kerekedett, maga a zenekar is erősen hangulatba jött a közepétől, Ian Astbury hajigálta a csörgődobokat, hetykén rúgta odébb a monitorládát, eljátszott a mikrofonállvánnyal (ha oda nem is vágta, mint ugyanezen a színpadon nem is olyan rég Iggy Pop), diadalmasan pózolt a színpad közepén, és ugyanezt tette tőle pár méterre Billy Duffy gitáros is, hozta az emblematikus gitárszólózós beállásait.
Soha rosszabb estét.
