Az új Star Wars-sorozat még azoknak is újat mutathat, akik már nagyon unják a Star Warst
Mi lenne, ha kiderülne, hogy a Star Wars is emberekről szól?
Jó, persze robotokról, ewokokról, jawákról, banthákról, porgokról, vukikról és néha szerencsére Baby Yodáról is szól, de nem így értem: mi lenne, ha kiderülne, hogy réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban is ugyanolyan emberek éltek, mint amilyenek a tévénézők meg a tévénézők kedves szomszédjai, üzletfelei, ellenfelei meg az őket a Blaha Lujza téri aluljáróban kizsebelő honfitársai? Hát, az Andor című, legújabb Star Wars-sorozat olyan, mintha ez lett volna az alkotói alapötlete, és azt akarná megmutatni, mi van ott, ahol nincs Erő, Jedik és csillagrombolók, csak nyomor meg olyan környékek, ahová sötétben jobb nem egyedül kimerészkedni.
Jó korszak 2022 második fele a sorozatrajongóknak: valamiért úgy alakult, hogy minden streamingszolgáltató mostanra hozta tető alá történetének legfontosabb, vagy legalábbis kiemelten fontos, kiemelten látványos és kiemelten drága sorozatait. Kezdődött a Stranger Things rekordhosszúságú és rekordvárakozást generáló évadzáró részeivel nyár végén, majd jött a Trónok harca felbecsülhetetlen sikerét meglovagolni hivatott utánzatok közül az, amelyiknek erre a legnagyobb esélye van, lévén Trónok harca-előzménysorozat: A sárkányok háza. Majd bemutatták a világon valaha készült legdrágább sorozatot, A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűit. És most már itt van az a sorozat is, amellyel a várakozások szerint a világ egyik legsikeresebb franchise-a, a Star Wars alkotói vissza szándékoznak ülni arra a lóra, amiről leesni látszottak, és már csak a kengyelbe szorult lábuknál fogva lógtak róla egy ideje: az Andor.
Eleinte, miután a Disney felvásárolta a Lucasfilmet, és rögvest be is jelentették az új Star Wars-trilógiát, úgy volt, hogy minden áldott évben újabb és újabb önálló filmet fognak kihozni, felváltva a fősztori folytatásait és spinoffjait, előzményeit, de ez az ötlet viszonylag hamar kifújt. Már az új trilógiával is akadtak gondok (kirúgott, leváltott rendezők, rajongói felháborodások), az előzményfilmek közül pedig a Han Solo fiatalkoráról szóló, 2018-as Solo volt az utolsó, ami tényleg elkészült, mert nem csörgött úgy a kassza, mint kellett volna, azaz alig kétszer-háromszor annyit termelt, mint más őrületes sikerek, de egy Star Wars-filmtől ez is kevésnek számított. Nem is jelent meg azóta új film, sőt a következő is legkorábban 2025-ben jön; a Disney inkább átköltözött a kisképernyőre, és a tényleg fantasztikus The Mandalorian hozta is az elvárásokat, de aztán a Boba Fett könyve és az Obi-Wan Kenobi inkább már fanyalgást keltett a legtöbb rajongóban ujjongás helyett, meg a kérdést, hogy „hogy állunk a minekkel?”, aztán meg a gyors feledést. És hát már a Mandalorian bemutatója óta is eltelt négy év.
De az Andor! Ezt a sorozatot valamiért minden rajongó úgy várta, mint Darth Vader az apák napját. Talán mert a legkülönlegesebb és legmerészebb újkori Star Wars-film, a Zsivány Egyes előzménytörténete (azaz az eredeti Star Wars-trilógia előzményfilmjei után forgatott előzményfilm előzménysorozata, de ebbe ne menjünk bele, mert elzsibbad az agyunk), és mivel az a film is mert szakítani a hollywoodi képregény- és szuperhősfilmek sablonjaival, hajlandó volt sötétebb tónusokat is ábrázolni, az Andortól is épp ez volt várható. És az első négy rész alapján úgy tűnik, ezt bőven meg is kapjuk.
Az Andor ugyanis, ahogy korábban írtam, egyelőre lényegében
nemcsak a hollywoodi sablonokkal szakít, de lényegében minden olyan elemmel is, amit megszoktunk a Star Wars-univerzumban.
Eddig nem szerepelt egyetlen fénykard sem a sorozatban, nem hangzott el az a szó, hogy Erő, Jedikről a szereplők valószínűleg még csak nem is hallottak, de ha hallottak volna, nem érdekelte volna őket a téma, egyetlen egyszer sem lehetett a rohamosztagosok alighanem fehér műanyag kerti székek beolvasztásával készült testpáncélját látni (nem, nem nudista klónhadseregről van szó, a jelmezeken kívül a bennük lévő rohamosztagosok sem jelentek még meg), de még az embertől eltérő létformákból is a megszokottnál kevesebb bukkant fel eddig. Méghogy Baby Yoda! Ebből a sorozatból nehéz lenne cuki plüssfigurákat gyártani karácsonyra, mert a nyomorgó, seftes, koszos gyári munkás kopott overállban talán egy fokkal mégiscsak kevésbé cuki, mint a babajedi – persze kinek a pap, kinek a papné.
Mert az Andor: a Star Wars világa alulnézetből.
A sorozat értelemszerűen odáig fog majd eljutni minimum 24 rész után (ennyit rendeltek be belőle már most), ahol a Zsivány Egyes kezdődik, és ahol a sorozat cím- és főszereplője, Cassian Andorból – magyar nézők szólíthatják egyszerűen Kassai Andornak – a Halálcsillag tervrajzait ellopó lázadók egyik vezetője lesz. De most még bőven nem tartunk itt: Cassian egy egyszerű tolvaj valami vidéki bolygón, egy seftes, aki abból él, hogy ezt-azt ellop a Birodalomtól, éjjelente bordélyházakat látogat és olcsó italokat iszik, a barátai űrhajószerelők és fizikai munkások. Köztük játszódik a sorozat, pontosabban az első részek: a peremvidéken, ahová már alig-alig ér el az elnyomó Birodalom vasökle, cserébe viszont az életszínvonal is épp olyan, mint azokon a vidékeken szokás, amelyekről a hatalom már megfeledkezett. Így pedig ez a sorozat olyan, mintha Ken Loach rendezett volna egy Star Wars-filmet, és mind a vukikat, mind az ewokokat az angol munkásosztály tagjaira cserélte volna le, Jedik helyett pedig inkább észak-ír terroristákat alkalmazott volna.
De nemcsak a közeg, az ütött-kopott téglafalak, a rozsdatemetők, a Szárnyas fejvadász díszleteiből kölcsönkért pislákoló neonok, a poros sikátorok, az elhagyatott hangárok, a kontakthibás droidok miatt mondom, hogy alulnézetből látjuk az eddig megismert világot, de még a sztori indítása miatt is. A Zsivány Egyesen kívül a Bourne-filmek forgatókönyvírójaként is ismert kreátor, Tony Gilroy ugyanis nemhogy nem egyértelmű hőst alkotott Cassian Andor figurájában, de egészen mélyről indít: Andor rögtön az első rész elején agyonlő egy piti bűnözőt, aki épp az életéért könyörög neki térden állva.
Alulnézetből és korhatáros verzióban, csak felnőtteknek: ezt is hozzá lehet tenni az előzőkhez.
Itt még az elnyomók sem puccos űrhajókban furikáznak és csillogó tanácstermekben emelgetik a nyakuknál fogva az Erővel a főtiszteket, hanem egy nagy cég vezetői, irodapatkányok és csinovnyiknyomorítók. Az atmoszféra tehát hibátlan, és jók az eddig megismert jellemek is. Andor múltja az egyetlen, ami nagyon is ismerős a többi Star Wars-sztoriból, például a Mandalorianből: árva ő is, aki egy távoli bolygóról érkezett, és szinte senkije nincs, csak akit azóta megismert. Diego Luna úgy hozza ezt a senkivel nem szívesen barátkozó, magának való alakot, hogy ne lehessen könnyen kiismerni a figurát, sose lehessen tudni, mi van a rejtélyessége és szótlansága mögött. Ezen kívül ott a plátói (?) szerelme, a talpraesett és hűséges Bix, akinek biztosan fontos szerep jut még, a lázadást vezető Luthen Rael, akit Stellan Skarsgård képes úgy játszani, hogy már akkor is izgalmas legyen nézni, ha némán ül egy űrvillamoson, mert több minden látszik az arcán még ilyenkor is, mint egyes hollywoodi szuperhősfilmek összes színészéén együttvéve; vagy a negyedik részben feltűnő, tűzrőlpattant és villogó szemű lázadó, Vel, de még a kisebb mellékszerepek között is akad sok emlékezetes figura.
De ami a sorozat előnye, az a hátránya is: jó, hogy az alkotók ilyen sokat szentelnek az atmoszféraépítésnek, hiszen sikerrel is járnak, és érdemes is elveszni az aprólékosan kidolgozott részletekben, ugyanakkor
azzal semmiképp se lehet vádolni az Andort, hogy nagyon pörgős és feszes lenne.
Az első három rész, amelyet egyszerre tettek elérhetővé a Disney+-on, három sorozatepizódként gyakorlatilag nem is értelmezhető: inkább mintha egy kétórás filmet daraboltak volna különösebb ok nélkül három részre, és ennek a két órának a végén jutunk csak el oda, hogy kiderüljön, egyáltalán mi is lesz itt az alapfelállás. (Minimális spoiler, bár a Zsivány Egyes ismeretében persze nem az: Andor három rész után kerül egyáltalán kapcsolatba a lázadókkal, és csak a negyedik rész elején vázolják fel neki, hogy talán nem lenne haszontalan, ha csatlakozna hozzájuk.) De mindezt nevezhetjük megint csak bátorságnak: ha nem is ilyen a megszokott sorozatdramaturgia, miért is ne gondolhatnák úgy a készítők, hogy nem az egyes részek végén lévő kötelező blockbusterekkel és az ezeregyéjszaka meséi-szerűen minden epizódban elejétől a végéig elvitt és lezárt cselekményszálakkal akarják a képernyő elé csábítani a nézőket, inkább azokra építenek, akiket egyszerűen érdekel ez a világ, akkor is, ha nem cukrozzák meg nekik, mint a rossz kávét.
Azt az első négy rész alapján azért nem lehet kijelenteni, hogy az Andor azonnal rászolgált volna a legmagasabb elvárásokra is, vagy hogy ilyen lenyűgöző Star Warshoz kötődő mozgóképet még ne láttunk volna az elmúlt évtizedekben. De sajátos hangulatával, nonkomformizmusával és nihilizmusával, szocio-sci-fi jellegével mindenképpen kiemelkedik a streamingszolgáltatók kínálatából, és ha a feltétlen rajongásra még nem is, de arra mindenképpen rászolgált, hogy még annak is érdemes legyen tennie vele egy kísérletet, akit kiábrándított az elmúlt évtized Star Wars-dömpingje. Meg persze annak, akit érdekel, hogyan zsákmányolja ki az elnyomó coruscanti burzsoázia a galaktikus munkásosztályt. Hol van ilyenkor Karl Marxwalker, amikor szükség lenne rá?!
