Az ország és a világ előtt is kínos a budapesti Yoko Ono-kiállítás
Voltam már Philadelphiában totálisan dilettáns, de a világ összes kincsét összeharácsoló műgyűjtő minden ízlést és koncepciót messzire kerülő kiállításán, Amszterdamban kizárólag profitmaximalizálási célból létrehozott kortárs tárlaton, Monet festményei alapján aprócska szobába fényshow-t tíz euróért árusító múzeumban és viharsarki városka apró kiállítótermébe hirdetett Andy Warhol-tárlaton is,
de a Magyar Nemzeti Múzeum Yoko Ono-kiállításánál gyalázatosabb, kínosabb és felháborítóbb tárlatot még soha életemben nem láttam.
A minden érthető ok nélkül sietve, hirtelen és láthatóan kapkodva összedobott kiállítást nettó tizenöt perc alatt végignézve – ennyi idő alatt bőven kétszer is végig lehet járni az egészet – a látogató semmit, de semmit nem tud meg Yoko Onóról vagy a művészetéről, semmilyen kontextusba nem kerül az a rettentő sovány anyag, amit a Nemzeti Múzeum elénk tár. De szerencsére épp most rendeztek Kaunasban az Európa Kulturális Fővárosa program keretén belül egy átfogó Yoko Ono-életműkiállítást, amelyet a hvg.hu is megnézhetett, úgyhogy mielőtt többet írnék a hazai tárlatról, ejtsünk pár szót magáról a művészről.
Mosolygós és naiv
A jövőre 90 éves, máig aktív művész, Yoko Ono John Lennon szerint „a világ leghíresebb ismeretlen művésze”, akinek mindenki ismeri a nevét, de senki nem tudja, mit is csinál pontosan. A több mint hatvan éve alkotó művészt a legtöbben – ahogy azt már női hírességekkel gyakran tenni szokás – csak feleségként tartják számon, pedig
Yoko Ono sokkal többet tett le az asztalra, mint hogy hozzáment John Lennonhoz.
Sőt Lennon már mint befutott művészt ismerte meg Onót, és elmondása szerint az fogta meg benne, hogy pozitívnak érezte az üzeneteit, és ez szembement a hatvanas évekre általában jellemző valami- vagy minden-ellenességgel. A szóban forgó alkotás a legendárium szerint az az installáció volt, amely egy létrából, egy nagyítóból és egy, a plafonra erősített „festményből” áll: ha a látogató felmászik a létre tetejére, a nagyítón keresztül elolvashatja a vászonra nyomtatott aprócska YES (igen) szót.
Lennon persze ezúttal is fején találta a szöget, bár könnyű – főképp sok évtized távlatából – ezt az Ono műveire valóban annyira jellemző pozitivitást túlontúl is leegyszerűsítő, rózsaszín naivitásnak látni. De ebben tényleg mindenképp benne van az utókor óhatatlan tiszteletlensége: 2022-ban egy bizonyos életkor alatt már lehetetlen pontosan megítélni, mennyire tűnhetett felszínesnek a vietnami és a hidegháború idején mindaz, amit Ono képvisel, ahogy azt is nehéz, talán lehetetlen mai szemmel átlátni, Ono művészetszemlélete, posztmodernsége mennyire lehetett izgalmas hatvan éve annak ellenére is, hogy ma már semmiképp sem sorolható a legizgalmasabbak közé.
A litvániai kiállítás első szobája mintha csak a nemzeti büszkeséget ápolná, pedig sokkal többről van szó: ez a kaunasi születésű George Maciunas életművéről és a Fluxusról szól. A Fluxus mozgalom valamelyest hasonlít a dadaizmusra: a csoportosulás tagjai a művészet bevett fogalmait és működési módjait bírálták és utasították el (egyúttal azt is, hogy mozgalomnak nevezzék őket – elnézést). Céljuk a közönség bevonása, a művészet hétköznapivá és bárki számára elérhetővé tétele volt, egyúttal – többek közt Marcel Duchamp alapján – azt is hirdették, hogy bármi és minden lehet műalkotás; a performanszoknak nem kell, hogy valaha is vége legyen, a művek nem kell, hogy bekeretezett, érinthetetlen, szent alkotások legyenek, és így tovább.
És bár Ono sosem lépett be a Fluxus tagjai közé, mert meg akarta őrizni önállóságát, életműve jó része azért tökéletesen passzol, ráadásul sokat dolgozott együtt Maciunasszal, egyik legnagyobb hatása pedig a zeneszerző John Cage-nek volt rá, akinek gondolatai nagyban inspirálták a Fluxust; Ono azt vallotta, az évek számozásában használt BC-t, azaz Krisztus előttet (Before Christ) nem így, hanem Before Cage értelmében kellene használni, mert többé nem ugyanaz a világ Cage után, mint ami előtte volt.
És ez, a Fluxus ismerete nagyon nem árt, ha nagyjából érteni akarjuk Ono művészetét, illetve ez nem pontos fogalmazás, hiszen finoman szólva sincs szó olyan magasröptű gondolatokról, amiket ne lehetne könnyedén megérteni: ahhoz kell ismerni a kontextust, hogy megértsük, mi lehet olyan nagy szám Ono művészetében, legalábbis egyesek számára.
Ono életműve elsősorban a művészetről, és nem az életről akar sok mindent elmondani.
Ezt a legjobban talán legismertebb művének ellentmondásossága írhatja le. A Cut Piece (Levágott darab) című performanszában Ono mozdulatlanul, szándéka szerint közömbös arckifejezéssel ült a színpadon, maga előtt egy ollóval, amellyel a közönség tagjai levághattak egy-egy darabot a ruhájából, végül teljesen lecsupaszítva a művészt.
A feministák mindig is nagyra értékelték a művet, hiszen valóban nem nehéz belelátni, hogy arról szólna, hogyan áll a nő, a női test kiszolgáltatva a (férfiak által dominált) világban, látni benne a női test erőszakos lemeztelenítésének szinte ösztönös vágyát a társadalomban, és lehet a nők elleni erőszak szimbólumának is értelmezni. Ono ugyanakkor a performansz legelső bemutatása óta tagadja, hogy bármi hasonló szándéka lett volna vele: ő azért hozta létre, mert megelégelte, hogy a művészek mindig csak kérnek a befogadóktól – pénzt, belépődíjat, figyelmet –, és azt gondolta, így a művész is adhat, hiszen a ruhája darabjait a közönség tagjai megtarthatták, ráadásul szándékosan a legjobb ruháját vette fel.
Ono kikötötte azt is, hogy a performanszt férfiak is újrajátszhatják (Budapesten így is tettek: Trill Zsolt színész volt az első, aki az olló mögé ült), és később maga is variált az állítólagos jelentésén: később már azt mondta, a világbékét hirdetné vele, és mindenki küldje el a levágott ruhadarabokat valakinek, akit szeret.
A művészetelmélet szerint persze nem feltétlenül kell, hogy befolyásolja a mű befogadását a művész saját szándéka, ugyanakkor tény: még ha egyszer-egyszer úgy is tűnhet, hogy Ono az élethez mint olyanhoz akarna a maga konkrétságában hozzászólni, ő valójában még akkor is csak a művészet folyamatait kívánja kommentálni, és esetleg még hozzáfűz egy-két olyan mindent és semmit jelentő gondolatot, mint a világbéke és a szeretet. Egy másik műve, a Budapesten is látható Játssz bizalommal egy sakktábla, amelyen mindkét játékos fehér bábukkal játszik: ez is jelenthet – és ha a befogadó akarja, jelent is – sok mindent arról, hogy a háborúkban tökéletesen egyforma emberek vesznek részt, hogy a másság mesterséges konstrukció, amit nem kell elfogadni. De Ono saját szándéka ezzel sem ez volt, csak hogy a bizalomra utaljon: „Játssz addig, amíg emlékszel, melyikek voltak a te figuráid”.
A valóban az egész életművet átfogó kaunasi kiállítás – szokatlan módon – jórészt papírlapokból áll:
Ono művei legtöbbször nem festmények, hanem gondolatok.
„Aludj egy festményen. Akkor függeszd ki a falra, ha már száznál többször aludtál rajta.” „Koncert: ha felmegy a függöny, bújj el, és várd meg, hogy mindenki hazamenjen. Gyere elő és játssz.” „Fúrj egy apró, szinte láthatatlan lyukat a vászon közepére, és nézd azon keresztül a szobát.” „Festmény az esti fény átengedéséhez. Helyezz egy vásznat egy üveg mögé. Helyezd a vásznat oda, ahonnan a nyugati fény érkezik. A festmény akkor létezik, amikor az üveg árnyékot vet a vászonra, vagy nem is kell léteznie. Az üvegben lehet alkohol, víz, szöcskék, hangyák vagy daloló rovarok, vagy nem kell, hogy legyen benne bármi.” Ilyen és ehhez hasonló, a hatvanas évek elején megfogalmazott gondolatok írják le a legjobban Ono művészetét; az instrukciókat Grapefruit címen, ötszáz példányban ki is adta.
Máskor „13 napos magad csináld magad táncfesztivált” szervezett mindenkinek, aki küldött neki egy fontot és bélyeget a válaszborítékokra. A résztvevők egymástól teljesen függetlenül, a világ legkülönbözőbb pontjain hajthatták végre Ono napi instrukcióit, „így aztán a résztvevők telepátiával kommunikálhatnak”. Az első napi feladatot éjfélkor kellett végrehajtani: „Lélegezz.” A második napit hajnalban: „Lélegezz.” Az ötödik napon egy szökőkútnál kellett nézni, „ahogyan a víz táncol”, és így tovább.
Úgy is mondhatjuk, hogy
Ono nem a művészetet akarta forradalmasítani, csak azt, ahogy a művészetről gondolkodunk,
igaz, még ezt sem olyan radikálisan, mint a nála csak bő egy évtizeddel fiatalabb, ugyanabban a korszakban alkotó Marina Abramović, aki nemcsak gondolkodott nagyjából ugyanerről, de saját testével, saját életének veszélyeztetésével is szavatolta saját állításait arról, mit is jelenthet a művészet, milyen súlya is lehet: épp akkora, mint az életnek. Ami Abramovićnál a vér és az izzadság, az Onónál egy kedves mosoly.
Még ha komoly témához nyúl, akkor sem megy igazán mélyre: a kaunasi kiállításnak része egy nők elleni erőszakról szóló fal is. Ono felhívást tett közzé, hogy nők a világ minden tájáról osszák meg vele bántalmazásuk, megalázásuk történetét egy fotóval a szemeikről – majd ezeket a történeteket egész egyszerűen egy-egy A4-es lapra nyomtatva kitűzték a falra, és kész. A menekülttémához egy üres, fehér csónakkal szólt hozzá egy üres, fehér szobában, kék és fehér festékkel, arra biztatva a közönséget, hogy fessék fel ők az üzeneteiket; ezek nagyjából az első ötletek, amelyek bárkinek eszébe jutnának függetlenül attól, hogy világhírű művészek-e. Hasonlóképp Ono évek óra turnézó Kívánságfa a békéért című installációjáról – egy fáról, amelyre a látogatók felaggathatják üzeneteiket a békéről – is nehéz megfogalmazni, mivel is lenne ez több vásári mutatványnál.
Ahogy nem megy túl mélyre Ono utazó installációja sem arról, hogy dolgozzunk folyamatosan a dolgok megjavításán: összetört edények cserepei hevernek egy asztalon ragasztó és madzagok mellett, mi pedig megjavíthatjuk azt, ami eltört. (Ezzel megidézi a kincugit is, azt a tradicionális japán művészeti formát, amellyel a tehetősek javíttatták a tárgyaikat: a mester sosem arra törekedett, hogy láthatatlanná tegye a javítást, ellenkezőleg, az aranyporral kevert ragasztó örökké láthatóvá tette a hajdani törés vonalait. A kincugi filozófiája szerint ugyanis a dolgokhoz csak hozzáad a történetük.) Nem mély üzenetek ezek, de a szándékuk legalább vitathatatlanul jó.
Yoko Ono egyszerre idejétmúlt és nagyon is huszonegyedik századi művész
annak ellenére is, hogy főbb műveit több mint félszáz éve hozta létre: idejétmúlt, mert a művészet megújításáról szóló gondolatai már korántsem hatnak forradalminak (ha annak hatottak egyáltalán valaha), és huszonegyedik századi, de a szónak a rosszabb értelmében, miszerint gyorsan, különösebb szellemi erőfeszítés nélkül, minden háttértudás nélkül is befogadhatóak.
Még ha ez azzal is jár, hogy a túl könnyen lecsúszó falatnak az íze sem marad emlékezetes.
L. Simon László és Paulo Coelho
Mindebből azonban semmi nem derül ki a Magyar Nemzeti Múzeum (MNM) kiállításán. A tárlat leges-legkisebb problémája, hogy nehezen érteni, hogy kerül az MNM-be: a bejárata egy hátrafelé nyilazó csodaszarvassal szemben található, mellette tarsolylemez-kiállítás, de ez természetesen fel se tűnne, ha elvarázsolna, amit látunk.
Még az sem a legnagyobb probléma, bár eggyel már nagyobb, hogy miniatűr az egész bemutatótér: alig húsz tétel szerepel a listán, de ezek közül egy – a Grapefruit mondatai – valójában nincsenek is itt, vagy nem volt ott a kiállítás megnyitóján és első napján.
A következő, még mindig nem a legsúlyosabb, de azért már kifejezetten komoly probléma, hogy
lényegében Yoko Ono leggyengébb művei láthatóak itt, azok is minden kontextus nélkül.
L. Simon László, az MNM nemrég kinevezett főigazgatója – azelőtt fideszes politikus – állítása szerint a műegyüttes mögötti koncepció az volt a címnek választott, híres Yoko Ono-idézet (A háborúnak vége! Ha akarod) szellemében, hogy a békéről szóló alkotások lesznek kiállítva, de még ez sem igaz. A húszból néhány mű kalligráfia: itt szerepelnek például az égtájak nevei négy vásznon, amit mérhetetlen közhelyességük miatt persze szinte akárhogy lehet értelmezni, de pont a békéhez azért nagyon dolgozni kell, hogy kapcsolódást találjunk. Itt van a Vendégszoba című fotósorozat is, amelyen egy manhattani lakás ablakán keresztül láthatjuk, vagy ha a spaletta csukva, nem láthatjuk a külvilágot, alighanem a „nyiss ablakot a világra” közhelyének illusztrálására, ami szintén úgy száztizenhét áttét után illik a béke témájához. De itt egy újabb közhely, egy bronz kulcs Nyisd ki az elmédet 90 címen, ami a világ bármelyik kiállításának előterében épp ugyanennyire magvas gondolat lenne, és ez még nem a teljes felsorolás az állítólagos koncepcióba sehogy sem illeszkedő művekből.
Talán az lehet a valós „koncepció”, hogy az van itt, amit ennyire rövid idő alatt sikerült megszerezni. L. Simon ugyanis többször elmondta, rendkívül gyorsan „kellett” összehozniuk ezt a kiállítást – de hogy mégis miért kellett (nem gyorsan összehozni, hanem) összecsapni egy világhírű művész első reprezentatívnak szánt magyarországi kiállítását, úgy, hogy három nappal a megnyitó előtt a múzeum honlapján még egyetlen szó sem szerepelt róla, és úgy, hogy ahhoz – valamirevaló kiállítástól elképzelhetetlen módon – tanulmányokat is tartalmazó katalógus se készüljön, örök rejtély marad, legfeljebb a politikai szándékot lehet feltételezni mögötte, ha már a megnyitót Novák Katalin ukrajnai látogatása alatt tartották, de hát mi okunk is lehetne így tenni.
Mert ez, a megmagyarázhatatlan és védhetetlen összecsapottság a legsúlyosabb probléma itt: anélkül csak egy rendkívül gyenge kiállításról lenne szó, így viszont arcpirítóról.
A hibák egy részét talán a jövőben lehet – és mindenképpen kell is – orvosolni, de a kiállítás első napján komolyan vehető kiállítástól egészen megdöbbentő állapotok uralkodnak az MNM kis sufnijában. Az én anyukám gyönyörű című, ugyancsak alacsony röptű installációhoz – ahol a látogatók édesanyjuknak üzenhetnek, amiben még ott lenne a lehetőség az esetleges szembenézésre a problémákkal, ha nem ilyen sugalmazóan giccses címe lenne – ápiszban pár száz forintért kapható, sárga post-it cédulákat mellékeltek, ezeket kell kiragasztani a falra az üzenetekkel, de a post-it-lapocskák már a legelső nyitvatartási nap déli óráiban a leesés közelében kunkorodtak a falon.
A John Lennonnal közösen forgatott, A háborúnak vége – ha akarod című kisfilmet nem úgy vetítik, ahogy azt a világ összes múzeumában tennék: a tévéhez kapcsolt fejhallgatóval, hanem halk hangerőn, magyar felirat nélkül, csak angol nyelven, és mivel a sufni szomszédságában épp munkások építenek valamit, az alkotás a szó szoros értelmében befogadhatatlan. Kaunas után csüggesztő látni az itt is jelenlévő békecsónakot, amihez itt nem festéket és ecsetet mellékeltek, csak filctollakat – a végeredmény olyan, mint ceruzarajz az akvarellhez képest.
A kiállított installációkról vagy tárgyakról semmiféle, egyetlen szónyi információt sem közölnek a falakon vagy máshol; az újságíró-igazolványt látva a pénztáros nekem ad egy pároldalas füzetkét, amiről az infopultban tőlem kérdezik meg a múzeum alkalmazottai, hogy honnan szereztem, mert nekik sincs ilyenjük. Márpedig enélkül a füzetke – vagy a tartalmának falra függesztése – nélkül konkrétan értelmezhetetlen a Hozzáadott színes festmények című képegyüttes: ezek ugyanis nem Ono képei, amit nyilván minden látogató feltételez egy Yoko Ono-kiállításon, hanem a művész az üres vásznakat függesztette ki, hogy a látogatók a maguk kedvére elkészítsék a végső műalkotást, amelyet aztán Yoko Ono – a Fluxus céljaival nagy egyetértésben fricskát mutatva a műtárgypiacnak – sajátjaként szignált.
Ebből is látható már, hogy itt még az egyszerű angol fordítások is hibásak, hiszen az Add Color Painting nem „hozzáadott színes” festmény (jelentsen ez a szókapcsolat bármit): a cím felszólítás, hogy „adj hozzá színeket”. De ennél csak nagyobb gondok vannak: egy angol nyelvtanfolyam elsőéves hallgatója már tudná, hogy noha a spare szó valóban tartalékot jelent, a Spare Room című fotók címe mégsem Tartalék szoba, ahogy itt szerepel, mivel a szóösszetétel vendégszobát jelent. Ahogy a Why not kérdés sem szó szerint „miért nem”-nek fordítandó (mint itt), hanem „miért ne”-nek, és a Painting to be Stepped On cím is arra utal, hogy a festményre rá kell lépni, de itt az értelmetlen Léptetős festés cím szerepel.
Így, hogy a budapesti kiállítás nélkülöz minden kontextust, sőt láthatólag sem L. Simon László főigazgatónak, sem Gulyás Gábor kurátornak nem is volt fontos, hogy bármit is érthetővé tegyen Yoko Ono művészetéből – hiszen erre a 21. században a sebtében beszerzett műtárgyakon kívül is millió lehetőség van a multimédiás, online eszközöktől kezdve a nem műtárgyakat, csak azokról készült fényképeket és szövegeket tartalmazó tablókig –, a Yoko Ono nevével a Beatlestől függetlenül most először találkozó látogató mindössze annyit sejthet meg, hogy
itt valami Paulo Coelho-szerű művészről lehet szó, akinek biztosan díszpárna-huzatokra és motivációs falinaptárokra is nyomtatják a műveit.
Való igaz, hogy Onót túlzott merészség lenne a huszadik század legmeghatározóbb művészei közé sorolni, de ennél azért sokkal jobb a helyzet.
Az már csak a hab az arcunkba vágott tortán, hogy ez a kiállítás a világon semmit nem szól hozzá az állítólagos motivációhoz, az ukrajnai helyzethez vagy a béke a 21. század Európájának geopolitikájában is értelmezhető fogalmához. Egyetlen olyan üzenet szerepel itt tőle, amin lehetne gondolkodni, amennyiben úgy vesszük,
véletlenül vagy szándékosan, de Yoko Ono magának Orbán Viktornak üzent,
az Európai Unió egyetlen miniszterelnökének, aki még mindig Oroszországot támogató és Ukrajnát negatív színben beállító politikát folytat; ha valóban ez volt L. Simon László célja, az bizony elismerésre méltóan elegáns szúrás volt. Az MNM utcafronti kerítésén ugyanis ez az idézet is szerepel: „Azoknak az embereknek, akiket bántalmaztak és megkínoztak: bocsássanak meg nekünk, amiért megengedtük, hogy ez megtörténjen! Minden ország és minden évszázad katonáinak, akik nyomorékká váltak vagy életüket vesztették: bocsássák meg nekünk a hibás döntéseinket és azokon alapuló tetteinket!”
