Az iráni focisták bűnbakok a tüntetők szemében, pedig sokat kockáztattak
„Irán nem tűri, hogy bárki megsértse a himnuszát” – dörögte Mehdi Csamran, a teheráni városi tanács vezetője, miután az iráni válogatott az Anglia elleni hétfői nyitómeccsén nem énekelte az ország himnuszát. A csapat minden bizonnyal így akarta kifejezni szolidaritását az Iránban szeptember közepe óta tartó tüntetések áldozatai iránt. A politikai tiltakozást nem tűrik az iszlámista köztársaságban, ahol börtön, sőt akár halálbüntetés is járhat érte. A hatóságok színlelt tárgyalásokon már vagy kéttucat tüntetőt ítéltek halálra, kérdés, akarnak-e példát statuálni a focistákkal is.
Az iráni válogatott legközelebb Wales ellen pénteken lép pályára, majd kedden az Egyesült Államokkal játszik a csoportmeccsek zárókörében. Vajon kitart-e az iráni válogatottak bátorsága?
Nem kizárt, hogy az Anglia elleni 6:2-es vereség is részben annak a következménye, hogy az iráni csapat rendkívüli nyomásnak van kitéve. És nem feltétlenül azért, mert egy iráni parlamenti képviselő még azt a nonszensz javaslatot is bedobta, hogy cseréljék le őket „hű és forradalmi fiatalokra”.
Hanem mert az első mérkőzésen az iráni szurkolók közül többen is pfujoltak, és a „nők, élet, szabadság” feliratot tartották a magasba, amely a hazai tüntetők egyik szlogenje. A stadionba pedig többen az 1979-es iszlámista forradalom előtti zászlóval érkeztek, amelyeket a katari hatóságok igyekeztek elkobozni. A megdöntött monarchia lobogója ugyanúgy a zöld-fehér-piros trikolór volt, csak középen nem a mai muszlim jelkép, hanem oroszlán és nap díszelgett.
A himnusz alatti hallgatás odahaza sem hatotta meg a tiltakozók egy részét. Az utcán tüntetők például látványosan az angol győzelemnek örültek, miközben „Halál a diktátorra!” kiáltásokat skandáltak, utalva Ali Hamenei legfőbb vallási vezetőre. Ezt a játékosok a meccs alatt ugyan nyilván nem láttak, de utólag értesülhettek róla. A brutális elnyomással szembekerülő tüntetők a közösségi médiában hangoztatták, hogy míg a csapat a vb-n szerepel, odahaza „gyilkolják, kínozzák, verik” az irániakat.
Több iráni eleve azt követelte az iráni futballválogatottól, hogy el se utazzon Katarba. Ráadásul a csapatot az indulás előtt fogadta Ebrahim Raiszi keményvonalas iráni elnök, és fotók jelentek meg, melyeken azt látni, hogy egy-két játékos meghajolva tiszteleg előtte. Ezt ellensúlyozandó, a kereszttűzbe került válogatott csapatkapitánya, Ehszan Hadzsszafi már az Anglia elleni mérkőzés előtti sajtótájékoztatón is igyekezett együttérzést mutatni az otthoni demonstrálókkal, amikor kijelentette: „El kell ismernünk, hogy a körülmények az országunkban nem jók, és az emberek nem boldogok”. Majd gyakorlatilag óvatosan és kissé kacifántosan fogalmazva azt üzente, hogy a népet képviselik.
Ami azért is érdekes, mert több bíráló azt vetette a válogatott szemére, hogy már nem Irán, hanem az iszlamista köztársaságnak, illetve annak kormányának a csapata.
A nemzeti tizenegy a tüntetések szeptember közepi kezdetéig gyakorlatilag az egyike volt azon kevés intézménynek, amely az egységet szimbolizálta a széttöredezett és megosztott iráni társadalomban.
Egyúttal a sokszínű iráni népet képviselte, a perzsák alig vannak többségben, a kisebbségek között találhatók azerik, kurdok, arabok, beludzsok, türkmének. A vallás tekintetében egységesebb az ország, a 87 milliós lakosság 90 százaléka az iszlám síita ágához tartozik, a maradék pedig szunnita, bahái, keresztény, zoroasztriánus vagy zsidó.
Team Melli, vagyis „A nemzet csapata” – a válogatott egyik beceneve is erre a különleges státuszra, a közös élményre utal. Az iráni fociválogatott ráadásul büszkeséget és nemzetközi sikert is jelentett az évtizedek óta különféle szankciók sújtotta államban, hiszen Ázsia egyik legjobbja. Most hatodszorra jutott ki a futballvilág legnagyobb eseményére, igaz, a csoportjából egyszer sem jutott tovább.
A közös élmény persze módjával közös. Jellemző például a nőkkel szembeni korlátozásokra, hogy női szurkolók hivatalosan először – a FIFA nyomására – csak idén augusztusban mehettek ki egy hazai bajnoki meccsre 1979 óta. Korlátozott számban – a férfiaktól elkülönített szektorban – már korábban is kilátogathattak vb-selejtezőkre.
De Iránban valódi ostromhelyzet alakult ki. Legalább négyszázan – köztük kiskorúak – vesztették életüket a biztonsági erők kérlelhetetlen megtorlásaiban, és 17 ezer embert vettek őrizetbe. Üzemek, boltok zártak be, egyetemek néptelenedtek el, egyre többen sztrájkolnak, szinte minden napra jut egy temetés. A tüntetéseket az indította el, hogy a vallásrendőrség őrszobáján feltehetőleg agyonverték Mahsza Amini 22 éves iráni kurd nőt, akit előtte a fejkendő „helytelen” viselete miatt tartóztattak le. A nők, fiatalok és kurd kisebbségiek vezette tiltakozások az egész országra kiterjedtek, és immár a korrupt, teokratikus diktatúra megdöntését követelik. A rezsim nem tud mit kezdeni az elemi erővel felszínre törő elégedetlenséggel, amelyet nemcsak a szabadság iránti vágy, hanem a rossz gazdasági helyzet és a nemzetközi elszigeteltség, a Nyugattól való elzárkózás is fűt.
Az a fura helyzet állt elő, hogy a futballcsapat, amely eddig sokaknak a szabad világot és az öröm forrását jelentette, most hirtelen a rezsim kirakatává minősült. A válogatott számára ismeretlen helyzet alakult ki, kedvencekből bűnbakok lettek, amit nem egyszerű kezelni, és ezt a kettősséget már hetek-hónapok óta lehetett érezni. A most 80 éves és az Egyesült Államokban élő Dzsalal Talebi – aki az 1998-as franciaországi vb-n a Team Melli edzője volt és csapata az irániak összes vb-szereplése eddigi két győzelmének egyikén megverte az Egyesült Államok válogatottját – egy interjúban a futballt az „élet részének” nevezte, támogatásáról biztosította a tüntetőket, és úgy vélte, az iráni csapatnak nem kellene elmennie Katarba.
A válogatott katari szereplésének hivatalos hangjává felkért híres iráni énekes, Mohamed Motamedi is elutasította a „megtiszteltetést”, és az Instagramra kiírta: „Beszélni sincs kedvem, nemhogy énekelni”. Több szurkoló jelezte, hiába volt szállodafoglalása és jegye Katarba, mégsem ment el. Mások viszont megvédték a válogatottat, mondván, a futball az egyik utolsó megmaradt öröm az iráni elnyomásban. Olyanok is vannak, akik úgy vélték, a sportolók nem aktivisták, de hazafiaknak kell lenniük.
A válogatottat is megosztotta, hogy támogassák-e a tüntetőket, és erről már szeptemberben az ausztriai felkészülési táborban is vita alakult ki a játékosok között. A csapatot már ekkor bírálták, hogy érzéketlen Amini halálával kapcsolatban, és miközben odahaza felháborodva vonultak az utcákra, a keret tagjainak a szemére vetették, hogy túláradó lelkesedéssel ünnepelték az Uruguay elleni barátságos meccsen aratott győzelmet és az egyik kapus 30. születésnapját. De közben a teheráni kormány részéről is folyamatosan érkeztek az ukázok, hogy ne foglaljanak állást nyilvánosan a tiltakozók mellett.
A katari világbajnokságot – az emberi jogoktól a vendégmunkások kizsigereléséig – átszövi a politika, és ebben Irán újabb főszereplő lett. Raiszi már egy október végi kormányülésen aggodalmát fejezte ki, hogy a stadionokban és azokon kívül az otthoni elnyomás jeges leheletét a nyakukon nem érző iráni szurkolók nyíltan kiállhatnak a XXI. században végképp anakronisztikus rezsim ellen. Utasította is a teheráni külügyminisztériumot, hogy egyeztessen Katarral, amely az arab országok közül a leginkább baráti kapcsolatot ápol Iránnal – nem kis részben a közös perzsa-öbölbeli földgázlelőhelyek miatt.
De ahogy a tüntetők, úgy a futballisták is egyre bátrabbak. November 2-án az iráni szuperkupadöntőn az egyik legrégebbi és legeredményesebb klub, az Esteghlal FC. győztes gólt rúgó játékosa nem ünnepelt. Egy másik játékos pedig a mezére íratta egy fiatal rajongója nevét, akit a biztonsági erők öltek meg. A díjátadáskor pedig az Esteghlal játékosai keresztbe tartott kézzel és egy Twitter-videóval jelezték, „nem boldogok”. Az állami tévé akkor leállította az élő közvetítést a trófea átadásáról, ahogy most a katari bemutatkozáskor a Team Melli csendjének hangjait is elhallgatta a keményvonalas teheráni kormánymédia.
