Az ezermilliárd forintos kérdés: megint mellélő az állam?
Bár az állami szerepvállalás átgondolására valóban szükség lenne, annak a mikéntje már számos kérdést felvet
– az elmúlt időszakban ezt a mondatot számtalanszor hallhattuk, most pedig ismét többször elhangzott, amikor a kockázati tőke iparban dolgozó szakértőkkel beszélgettünk Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter legújabb ötletéről.
A hétfő bejelentés szerint a kormány célja az, hogy mind a 65 állami hátterű tőkealap érdemben járuljon hozzá a magyar gazdaság és versenyképesség növekedéséhez, a vállalkozások fejlesztéséhez, ezért január 1-től egy központosított rendszert alakítanak ki a gazdaságfejlesztési miniszter irányítása alatt. A tőkealap-intézményrendszer élén a Nemzeti Tőkeholding Zrt. lesz, ebbe az új struktúrába tagozódik be valamennyi, a Magyar Fejlesztési Bank Zrt.-hez (MFB) és a Magyar Export-Import Zrt.-hez (Eximbank) kapcsolódó állami hátterű tőkealap, a jövőben pedig kizárólag a tőkeholdingon keresztül hozható létre új állami hátterű tőkealap.
A kormány az új intézményrendszertől elvárja a finanszírozási források felszabadításának elősegítését és felgyorsítását, a vállalkozásbarát működés és a területi szempontok kiemelt figyelembevételét – közölte Nagy, aki azt sem felejtette el megemlíteni, hogy nem kevés, összesen 1000 milliárd forint eddig ki nem helyezett forrásról van szó, ezt kellene minél gyorsabban a cégek rendelkezésére bocsátani.
Miről van szó?
A kockázati tőke egy olyan professzionális befektetés, mely a tulajdonossal társulva finanszíroz egy korai fázisban levő vállalkozást. A befektető a magasabb kockázatért cserébe az átlagosnál magasabb hozamot vár el – olvasható Magyar Kockázati- és Magántőke Egyesület (HVCA) honlapján.
Lényegében arról van szó, hogy a rendszerint több százmillió, esetleg milliárd forinttal rendelkező tőkealapok kiválasztják azokat a cégeket, amelyekben rendkívül nagy növekedési potenciált látnak (ezeket hívjuk startupoknak), majd azokba, jellemzően tulajdonrészért cserébe, sok pénzzel betársulnak. A kockázati tőke kifejezés sem véletlen, hiszen a kockázat nagy: sokszor olyan cégekbe tesznek akár több százmillió forintot, amelynek egy ötleten kívül semmilye nincs. A pénz így jellemzően fejlesztésre, piackutatásra, csapatépítésre, vagy akár egy prototípus létrehozására megy el.
Itt érdemes megállni egy pillanatra, és feltenni a kérdést: ezek a startupok miért nem banki hitelre vagy állami, esetleg uniós támogatásra pályáznak? A válasz egyszerű: túl nagy a kockázat, amit a bankok semmiképpen sem akarnak vállalni, a pályázati rendszerek felépítése pedig alkalmatlan arra, hogy kiszűrje a rengeteg ötlet közül azt, melyikbe érdemes pénzt tenni. Nem hiába dolgoznak a tőkealapok számos szakértővel, akik nemcsak maga az ötlet megvalósíthatóságát nézik, hanem többek közt piacot, növekedési potenciált elemeznek. És mivel a magyar elég kicsit piac, nemzetközi szinten is körülnéznek, mivel jellemzően csak a határon túli terjeszkedés az, ami a nekik szükséges bevételt garantálni tudja. Azaz, hiába van egy magyar cégnek egy kiváló ötlete, ha azt egy szlovák már nagyjából megvalósította, akkor a régióban dolgozó tőkebefektető a kisebb kockázatot választva inkább oda fektet be és hozza el a magyar piacra.
Ha minden jól alakul, akkor sincs vége a történetnek, hiszen jellemzően egy befektetés nem elég. Amikor a cég valóban potenciált mutat, jön a második körös befektetés. Ez sokféle lehet, vannak ugyanis olyan kockázati tőkealapok, amelyek kifejezetten a már a kezdő lökésen túlesett cégek szükségleteit finanszírozzák – és persze olyanok is, amelyek már a kifejezetten nagyok további növekedését pénzelik –, de az is elképzelhető, hogy egy versenytárs vásárolja fel az éppen saját lábára álló céget. A végső cél ugyanis minden esetben a cég értékesítése, akár tőzsdére lépésként, hogy a belefektetett pénz sokszorosan megtérüljön.
A feladat azonban nem könnyű, nem hiába mondják azt szakmai körökben, hogy tízből jellemzően egy befektetés jön be, a többi megbukik. Igen ám, de ha az az egy bejön, akkor annak a haszna az értékesítés (szakmai nevén exit) után akár a többi kilenc veszteségét is finanszírozza. Ez már csak azért is igen fontos a kockázatitőke-alapok számára, mert a sikereiket felmutatva tudnak ők is több pénzt bevonzani a további befektetésekre.
És bizony a nyereség nagy lehet: gondoljunk bele mekkorát szakított az az alapkezelő, amely idejekorán pénz rakott a Facebookba, az Instagramba, a Twitterbe, az Uberbe esetleg az Airbnb-be. De nem kell csak külföldre tekinteni, voltak nagy sikerű magyar történetek is, a Preziről, a Ustream és a LogMeIn-ről vélhetően hallott már az olvasó is.
Az igazi gond, hogy ezek a magyar sikersztorik már legalább tízévesek, igazán nagy átütő siker azóta nem jött a magyar startupvilágból.
Valamit tenni kellett
Nagy Márton bejelentése után a hvg.hu több, a magyar kockázati iparban dolgozó befektetőt, coach-ot kérdezett meg, és abban mindannyian egyetértettek, hogy az állami szerepének átalakítására szükség van. Most ugyanis megkerülhetetlen szereplő a magyar kockázatitőke-piacon.
A jelenlegi felállásban vannak állami és piaci (jellemzően 70–30 százalékban) vegyes tőkealapok, van kevés piaci alap és vannak kifejezetten állami alapok. Ilyen például a Hiventures is, amely 2017-es létrehozása után lényegében letarolta a piacot: a kockázatitőke-befektetések nagy része hozzá kötődik, amivel szeretnek is dicsekedni, ám mivel lényegében az állam oda vitte a kockázati tőkére szánt pénzek nagy részét, a piac meglehetősen szkeptikus a szerepükkel kapcsolatban.
Viszont rajtuk kívül még 64 alapban van jelen az állam, amelyek jellemzően mind-mind más fókusszal, befektetési politikával rendelkeznek, így ezt összevonni és mindenhol azonos feltételeket szolgálni „lehet logikus és racionális döntés” – ahogy egyik megszólalónk fogalmazott.
Egyik forrásunk az egészet leginkább olyan szervezeti változásnak éli meg, mint amikor a Magyar Vállalkozásfinanszírozási Zrt. tevékenységét beemelték az MFB-be. „Annak is volt egy racionális oldala, de abban is volt jó adag gazdaságpolitikai döntés”. Megemlítette azt is, hogy a változásra már csak azért is szükség van, mert az Eximbank és az MFB által a kockázati tőkealapoknak juttatott források jelentős részét versenyeztetés nélkül ítélték oda, márpedig „ez Magyarországon általában jelent valamit”. Ehhez pedig egyből hozzátette azt is, hogy egyelőre nem tudni, ezeket az embereket, érdekköröket mennyire fogják újraosztani. Mint mondta, összességében az, hogy a már kiosztott pénzek nagyobb kormányzati ellenőrzést kapnak, „nem rossz”. Arra a kérdésre viszont, hogy szükség van-e a határozottabb állami szerepvállalásra, „inkább nemlegesen válaszolnék, hiszen már most is úgy érezzük, kicsit belefulladunk a nagy állami jótékonykodásba. Erre nehéz azt mondani, hogy ezt fokozni kellene”.
Többen említették a szintén tisztán állami pénzből működő Széchenyi Tőkealapokat (SZTA), amelyekbe az állam hiába tett több mint százmilliárd forintot, az összegnek csak elenyésző része jutott el a vállalkozásokhoz. „Őket nem azt tartja vissza, hogy egyfajta bölcs megfontolásból nem a pénz minél hamarabbi elköltését tartják fontosnak, hanem valóban jó projekteket keresnek. Sokkal inkább szakmai deficitről van szó, hiszen ahhoz képest, hogy mennyi pénzzel rendelkeznek, nagyon kevés befektetésük volt. A piacon az SZTA-ról mindenkinek az a véleménye, hogy sok forrás egyszerűen beragadt” – fogalmazott egyik megszólalónk. Más azt emelte ki, hogy a Széchenyi Tőkealapok szakmaiságát, vezetését az elmúlt időszakban számos kritika érte a szakma részéről, ma már komolyan vehető piaci befektető nem áll szóba az intézménnyel annak „szeszélyes” döntéshozatali folyamatai miatt.
Forrásunk szerint az átalakítás már csak azért is szükségszerű, mert az elmúlt években a Hiventures és a Széchenyi Tőkealapok olyan kritikust súlyt értek el a kockázatitőke-piacon, hogy több területen már-már dominánssá váltak, és gyakran érvényesült a közgazdasági tankönyvekből ismert kiszorítási hatás (crowd-out effect): az összességében kedvezőbb kondíciókat kínáló állami tőke kiszorította a „piaci” alapon működő magán kockázati tőkét. Ezt pedig sokan ki is használják: mivel az államtól könnyebb feltételek mellett lehet pénzt kapni, sokan erre mozdulnak. „Elgondolkodtató az is, hogy kik azok, akik az állami források irányába mennek” – fogalmazott egyik forrásunk.
Szerinte az állami tőkealapok összehangolása azért is üdvözlendő, mert így összehangba kerülhetnek azok az állami alapok, amelyek egy cég különböző életfázisaiban fektetnek be. „A források elvileg egy startup teljes életszakaszát lefedik, ám jelenleg nagyon heterogén a struktúra. Ha ezt sikerül egységesíteni és a céget a kezdeti lépésektől egészen az exitig el tudja az állam kísérni, az mindenképpen segítene.”
Az sem lehet cél, hogy a magántőkével is rendelkező alapok (ezek jellemzően az uniós forrásból létrehozott Jeremie-alapok, ahol 70 százalék az uniós és 30 a magántőke) versenyezzenek a Hiventuresszel, az MFB-vel és más magánbefektetőkkel egy-egy projekt finanszírozása érdekében, hiszen az állami beavatkozásnak a piaci elégtelenségeket kellene megcéloznia – mondta az egyik szakértő. Ő hívta fel a figyelmet arra, hogy a Budapesti Gazdasági Egyetemet fenntartó közalapítvány alá „rejtélyes módon kiszervezett” Széchenyi Tőkealapok nem része az átalakítási tervnek. Márpedig véleménye szerint az egyik legnagyobb szereplő, a Széchenyi Tőkealapok kimaradása nélkül az átalakítás teljesen felesleges. Éppen ezért úgy gondolja, hogy Nagy Márton javaslata az eddig megismert tények alapján nem a hatékonyság növelésről szól és a kockázati tőke meg nem értését tükrözi. Mint mondta, a 65 állami hátterű alap egy része ún. hibrid alap, amelyben az Eximbank vagy az MFB résztulajdonos és az alapkezelést magán tőkealap-kezelők végzik. Ezen alapok befektetési politikájára, aktivitására még egy új, nemzeti jelzővel felállított szervezet sem lesz azonnali, közvetlen ráhatással, hiszen a befektetőknek korlátozott jogai vannak az alap működése felett. Ha az alapkezelőknek van vállalása a tőke kihelyezésének ütemezésére, csak annak számonkérésére van lehetősége az új szervezetnek, de ezt eddig is számonkérte az Eximbank és az MFB.
Az átalakítás fontosságát volt, aki azzal is indokolta, hogy az állam sok pénzt az MFB-n (hivatalosan oda tartozik a Hiventures is) keresztül szórt a piacra, márpedig a pénzintézet így jelenleg egyszerre hitelező bank és tőkeprogramokért felelős intézmény is, ami „nyilvánvalóan nehezen volt összeegyeztethető, és házon belül szülhetett érdekkonfliktusokat is”.
Abban is egyetértett minden megszólalónk, hogy az állami szerepvállalásra szükség lehet egy fejlődő startup-ökoszisztémában. Ennek több oka is lehet: alapból vannak olyan szektorok, amelyekkel a piaci szereplők nem szívesen foglalkoznak, itt megjelenhet az állam, hogy átvállalja kockázat egy részét. Vagy például egy fejlődő startupkultúra felvirágoztatásában is szükség lehet az államra, ahogy azt Izraelen keresztül San Franciscóig számtalan helyen – sikeresen – láthattuk.
Ezt így inkább ne
„Amikor egy kockázati tőketársaságnak az a fő feladata, hogy forrásokat rövid időn belül kihelyezzen, az sok kérdést felvett” – kommentálta egyik megszólalónk Nagy bejelentését, hozzátéve, hogy amikor az alapok kampányszerűen szórják a pénzt a befektetésekre, azoknak nagy része biztosan meg fog bukni. Márpedig, ha az úgynevezett hozamteljesítmény, vagyis a befektetések utáni nyereség kicsi vagy semennyi nem lesz, akkor az alap teljesen elszakad a piaci valóságtól és nem fog tudni több tőkét magához vonzani, kénytelen lesz örökre az állami köldökzsinóron maradni. „A Hiventures előző befektetéseit nézve például ki lehet jelenti, hogy piaci alapon nem tudna forráshoz jutni” – vélte.
Éppen ezért szerinte hibás az a megközelítés, hogy 10 éves időszakhoz kötik az alapok befektetési időszakát. Ezt minél jobban meg kellene hosszabbítani, akár időkorlát nélkül is, hiszen ezzel lehetne elérni, hogy szelektívebben költsék a pénzt, ne legyen olyan kényszer, hogy két év alatt 60 cégbe mindenképpen pénzt kell tenni.
Ez viszont szembemegy a mostani döntés politikai mozgatórugóival: hiszen, ha ez megvalósul, akkor rövid távon nem kerül annyi pénz a cégekhez, ami valamennyire felpörgetheti a gazdaságot, növelheti a foglalkoztatottságot, mint amit a politikai vezetés kitűzött célnak. Viszont, ha a mostani tendencia megy tovább, akkor lehet, hogy most lesz egy felfutás, de ezek a cégek két éven belül tönkre fognak menni és ugyanott tartunk, ahol most. „Persze a politika nem azt nézi, hogy mi lesz két év múlva, hanem hogy holnap mi lesz” – ismerte el a valóságot ő is.
Más ezt úgy fogalmazta meg, hogy „eddig se azért szidtuk a Hiventurest, mert lassan helyezik ki a forrásokat”. Megint más arról beszélt, hogy a Hiventures ki nem mondott célja mindössze annyi, hogy 2-3 évig fenn tudjon tartani egy startupot. „A befektetett állami és uniós pénzből így adóbevétel, járulékbevétel lesz” – fogalmazott. Ő arról is beszélt, hogy az állam azért is torzítja a piacot, mert nem mindig tisztán piaci alapon dönt: volt olyan eset, amikor az állami tőkebefektető azért akadályozta meg egy cég értékesítését egy versenytárs felé, mert a tranzakcióval egy állami cégnek jött volna létre egy komoly vetélytársa – a lépést akkor is megtették, ha a tisztán piaci érdek egyértelműen a nyereséges értékesítés lett volna. „Nincs piacra törekvés, inkább adnak még pénzt, ha kell” – fogalmazott, hozzátéve, hogy „a probléma sosem az volt, hogy nincs elég pénz a piacon. Ám a számolatlanul költött, szinte ajándéknak adott pénz semmit sem ér, ha nincs komoly elvárás hozzákapcsolva. Ráadásul a bukástól mentendő cégek veszteségét sokszor az állami tőkealapok finanszírozzák.” Szerinte éppen ezért lehet azt mondani, hogy az állami túlsúly miatt a magyar egy nagyon kezdetlegesen működő befektetői piac.
De a cégeknek sem jó, ha csak az a cél, hogy minél hamarabb kipörögjenek a pénzek, hiszen sok esetben előfordulhat, hogy azért sürgetik az exitet, hogy a politikai nyomásnak megfelelően újabb befektetéseket tudjanak végezni a bevételből, ám ezzel sokszor egyszerűen nem hagynak elég időt a cégeknek a fejlődésre. Így szerinte, ha nem változtatnak a mostani hozzáálláson, akkor az nemcsak „tömeges elvérzéshez” fog vezetni, hanem nem fog tudni kialakulni egy fenntartható ökoszisztéma, amely önmagát tudja újratermelni és sikersztorikat tud felmutatni.
Szerinte a korábban említett Jeremie-program jó és követendő példa, hiszen ott az állami mellett megjelenik a magántőke, azaz a piaci befektető is, így sokkal piacalapúbb a működés, amely a hozamot tartja a legfontosabbnak. Egy másik forrásunk azt emelte ki, hogy ezeknél a befektetési alapoknál vélhetően nagy változás nem lesz, ám kétségei azért neki is vannak: „persze jó seprű jól söpör, de amikor korábban ilyen volumenű váltások voltak, mindig jött egy új ember, aki újdonságokkal akar előrukkolni”.
Mindig ugyanazok a „szakemberek” vannak, nem egy új, jó koncepció megszületését látjuk, így vélhetően ugyanazt fogják folytatni, mint eddig – mondja egy másik szakértő, aki szerint amíg a képzéseket, a magyar inkubátorhálózatot nem alakítják át, addig mindegy, mennyi pénzt öntenek a piacra. „A 12 államilag validált inkubátorból nem jött ki semmi, ami nem csoda, hiszen a kapott pénzt a startupok gyakran nem jól költik el, nem kapnak inkubációt, nincs akceleráció, de nemzetközi piacra lépési stratégia se. Ma szinte mindenki azt hiszi, hogy egyetemistáknak kell pénzt adni, őrült pénzek mennek erre a célra, miközben a számok azt mutatják, hogy 35–50 között vannak azok az alapítók, akik nemzetközi szinten is labdába rúghatnának.”
És visszatérve arra a szakmai körökben általánosságban elfogadott tényre, hogy 10-ből egy startup lesz sikeres. Egyik szakértőnk arról beszélt, hogy ez nem igaz, hiszen annyi lesz sikeres, amennyinek van elég kitartása és üzleti potenciálja, amihez elég segítéséget kap. És itt nem elsősorban pénzre kell gondolni, miközben az állam jellemzően abban látja a megoldás forrását. Amíg nem változik, addig a nagyreményű magyar cégek továbbra is hátrányból indulnak.
A cikkhez szerettük volna megszólaltatni a Hiventurest is, ám megkeresésünkre cikkünk megjelenéséig nem reagáltak.
