Az év végére érkezett meg a legjobb idei magyar film
Ettől sem leszek ép.
Ez a sor a főszereplő Ádám rapszámának legfontosabb része, bevezetése és sokszor elismételt refrénje, és már ez a kurta, furcsa félmondat is sokat elárul arról, mennyire különleges is ez a film. Mert azok a művek, amelyek – ehhez hasonlóan – arról szólnak, hogy valaki reménytelen helyzetből indulva létrehoz valami nagyot, legyen az sportteljesítmény vagy valamilyen művészeti alkotás, általában azt mutatják be, hogyan rázza helyre és teszi rendbe ez a teljesítmény a főszereplőt.
De ez a film Magyarország leszakadt részén, borsodi falvakban és kisvárosokban játszódik, és Bernáth Szilárd rendező-társíró, noha budapesti bölcsész, valahonnan nagyon pontosan ismeri ezt a közeget. És tudja, hogy itt kevés egy rapszám ahhoz, hogy helyre tegyen valakit. Ettől még nem lesz ép, aki addig nem volt az. Ettől sem lesz ép.
Mégsem a reményvesztettség filmje a Larry, ez a szó nem stimmel rá: ebben a filmben egyszerűen csak nem faktor a remény, semmilyen szóösszetételben sem, nem a remény keresése vagy vágya, de nem is a reménytelenség határozza meg a szereplők életét. És talán ez is tehet arról, hogy a Larry olyan messzire kerüli a giccset – a sima giccset és a fekete giccset is –, amennyire az csak elképzelhető. Az meg, hogy Bernáth Szilárd – és forgatókönyvíró-társa, Nagy V. Gergő – pokolian értenek a filmkészítéshez, semmi sem mutatja meg jobban, mint hogy ebben a hitelesen lecsúszott, giccs nélküli, falak mögé zárt világban is képesek voltak írni egy hihetetlenül szép és megható jelenetet. Erre – hogy miről van szó, azt mindenki fel fogja ismerni a film legvége felé – ilyen kevés eszközzel, ilyen szikáran csak az igazi tehetségek képesek.
Persze leegyszerűsítés azt mondani, hogy a Larry az említett rapszámról szól: arról szól, amit a rapszám képvisel, és az lényegében minden a főhős életében. Ádám egy tanyán dolgozó fiatal srác, aki nemcsak metaforikus értelemben képtelen kifejezni az érzéseit és a gondolatait, de praktikusan se: súlyosan dadog, egy szót is alig bír végigmondani, ha más emberek társaságában van, egyedül viszont, elvonulva egy vasúti híd alá, ahol se nem látszik, se nem hallatszik a külvilág számára, nemhogy beszélni, de énekelni is tud. Ír egy rapdalt, amellyel végre el tud mondani mindent anyja öngyilkosságáról, apja alkoholizmusáról és erőszakosságáról, meg saját magáról. Egy helyi, relatíve ismertebb producer segítségével klipet forgatnak a számhoz, és benevezik egy tehetségkutatóba, aminek egyszerre előnye és hátránya, hogy a tíz legjobb Budapesten, az A38 hajón is előadhatja a dalát. Az előnyök evidensek, a hátrány viszont az, hogy Ádámnak még soha nem sikerült mások előtt is énekelnie.
Ilyen röviden összefoglalva tűnik csak fel az embernek, hogy a sztoriban valójában nincs túl sok újdonság, mert a filmet nézve ezt észre se venni, aminél nehéz is lenne nagyobb dicséretet mondani rá.
A Larry világa olyan konzekvens, letaglózó és egyedi,
hogy az embernek esze ágában sincs mondjuk összevetni a sztori fordulatait a sportfilmek dramaturgiájával, ez gyakorlatilag lehetetlen, miközben Hartung Dávid zaklatottan remegő kézikamerája amúgy saulfiásan követi a szereplők tarkóját, és miközben a szereplők úgy játszanak, ahogy.
Mert ennek a filmnek olyan súlyt adnak a színészek, hogy az önmagában elvinné a hátán az egészet, akár kettőt is, sőt hármat, mert minimum három olyan alakítás van benne, amilyenből egy is kiemelkedővé tesz bármit. Kezdve természetesen a főszereplő Vilmányi Benettel, akinek mindent elhiszel: nem azt nézed, hogyan dadog, mert olyan önazonosnak tűnik, hogy képtelenség megkérdőjelezni, miért így vagy úgy csinálja, mert elhiteti, hogy csakis így lehet. Noha rapperként kemény és dühös figurát játszik, ez a vadság csak egyszer lesz igazán látványos és szinte sokkoló erejű, Vilmányi legtöbbször épp az ellenkezőjét mutatja meg: egy folyamatosan szorongó, saját állandó kudarcélménye súlya alatt szinte felegyenesedni sem képes fiút, aki olyannyira önmagába van zárva, hogy még dühösnek lenni sincs ereje. A rengeteg közeliben tökéletesen látszik, ahogy minden egyes olyan szó felzaklatja, amit nem tud kimondani – és szinte csak ilyeneket mond. Folyamatos, néma utazás látszik a szemében a legkülönfélébb érzések között, amelyeket az hoz közös nevezőre, hogy kimondani, kifejezni egyiket sem tudja – és mi mégis mindet megértjük. Amerikai filmben egy ilyen alakítást kérdés nélkül Oscar-esélyesként emlegetnének, és ez nem túlzás, és nem mi-kutyánk-kölyke elfogultság.
Hasonlóan erős Szandtner Anna is, aki az apa új barátnőjét játssza: a színésznő csaknem húsz éve, pályakezdőként, 2004-ben játszotta el a Katona József Színház Fekete tej című előadásának egyik főszerepét olyan átütő erővel, hogy azonnal az egész szakma felfigyelt rá, és Szandtner most megmutatja, ugyanez a zsigeri tehetség mit sem fakult benne két évtized alatt. Őt eleinte egész egyszerűen nem lehet felismerni, mert olyan mélyen átlényegül azzá, akit játszik, hogy az többet használ minden sminknél vagy maszknál. Nincs egy mondata sem, amiről észrevennénk, hogy egy forgatókönyv szavait mondja el, és puszta rezdülésekkel képes millió dolgot kifejezni. Emlékezetes utolsó felvillanása a vásznon: talán két másodpercig látható az arckifejezése, de képes vele elmondani egy teljes emberi drámát, amiről akár nagyjátékfilmet lehetne forgatni.
A legtöbb színt ugyanakkor Thuróczy Szabolcs apafigurája kapja, és a színész mindet tökéletesen tisztán tudja megmutatni: a bűneit megbánó, megtért ex-alkoholistát, a fiával valami felszín alatti izzás miatt kicsit furcsán, de talán alapvetően szeretetteljesen bánó apát, a magát láthatóan nagy erőkkel folyamatosan higgadtságra kényszerítő, belül jól érezhetően a legkevésbé sem higgadt férfit, és még a vallásban utat kereső bárányt is. Thuróczy minden perce izgalmas, mert mindegyiken látszik valamiféle erején felüli igyekezet – amikor meg előjön valódi énje, az épp azért látványos, mert mintha lelátnánk egy sötét kút fenekére.
De nemcsak a profi színészek teszik különlegessé a filmet, hanem az amatőr szereplők is. Bernáthnak ahhoz is kiemelkedő affinitása van, hogy otthonossá tegye számukra a vásznat, ez látszott már hat éve a Fizetős nap című, hasonló közegben játszódó, az uzsoráról szóló, remek rövidfilmjén is. A CsalaDo néven zenélő Onofer László, de a társaság többi tagja is jobban „játszik”, mintha színészek lennének, mert ez a keresetlen természetesség talán eljátszhatatlan, és mindegyikük belül marad azon a zónán, ahol könnyen jönnek a szavak. Egyetlen olyan mondat sincs a filmben, amiről érződne, hogy muszájból, forgatókönyvből mondták volna ki, pedig az autentikus szereplők használatának ez a legnagyobb csapdája: ha nincs meg a szöveg, az önazonosság és a kifejezésmód egysége, azonnal borul minden, itt viszont azt érezni, ilyen szintű hitelességet még akkor se tapasztalhatnánk meg, ha mi magunk mennénk oda a szereplőkhöz, mert már azzal jobban beavatkoznánk, mint Bernáth a láthatatlan kamerájával.
Amilyen jól kezeli a rendező a szereplőket, olyan szokatlanul jól mutatja meg magát a közeget is. A film egyik legnagyobb erénye a teljes tárgyilagosság, talán az egyetlen megfelelő védekezés a giccs vagy az ítélkezés ellen: Bernáth se mentegetni, se démonizálni nem akar senkit, se a falu cigánysorán a kelleténél hangosabban bulizó romákat, se az emiatt kiszálló rendőröket; Bernáth minden oldal igazságát akarja ábrázolni, ami tulajdonképpen az empátia szótári meghatározása is lehetne. Márpedig az empátia szó nagyon is illik ide: Bernáth ezzel éri el, hogy senki ne tűnjön típusfigurának, csakis hús-vér embernek, akikért egyként lehet aggódni, akikkel ugyanannyira együtt lehet érezni.
Miközben ha ítélkezni nem is akar, kifigurázni néha nagyon is, de azt is a lehető legjobban, öniróniával teszi: a tehetségkutató zsűrijéül például valós celebeket kért fel, hogy magukat játsszák – Puzsér Róbertet, Borbély Alexandrát és Linczényi Márkót –, és remek, ahogy karikaturisztikusság nélkül, mégis túlzóan mutatják meg az ilyen helyzeteket, Puzsér egyik szövege ráadásul még a belpesti értelmiség sztereotip hozzáállását is kigúnyolja a romakérdéshez.
Bernáth miközben nagyszerű ritmusban építi a sztorit, kiváló dramaturgiai érzékkel tárja fel egyre jobban Ádám valódi problémáinak természetét, így ahogy egyre telik a játékidő, egyre közelebb vagyunk a felszínen a cselekmény lezárásához – a tehetségkutatóhoz, meg ahhoz a kérdéshez, sikerülni fog-e közönség előtt is énekelni –, úgy lesz ennek a lezárásnak egyre nagyobb tétje is, ettől pedig minden jelenetnek egyre nagyobb a hatása, amit ugyanakkor, elkerülendő a pátoszt, mindig oldani is tud egy-egy jó humorú jelenettel (a pályaudvari kéregetésnek például ott a helye a magyar filmes humor nagykönyvében).
Remény, az nincs, és Bernáth nem is reményt akar adni. De azt sikerül megmutatnia egy olyan helyzetben, ahol ez a legvalószínűtlenebbnek tűnik, egy kopár, sivár világban, hogy néha az is elég, ha ott vagyunk egymásnak, vagy ha van ott értünk valaki. Nem elég mindenre, nem old meg mindent. De arra elég, hogy emberek tudjunk maradni az emberek között.
