Az év legjobb filmje vagy nagy csalódás az Oscar nagy esélyese?
A múlt héttől a magyar mozik is játsszák az év egyik legjobban várt filmjét, Todd Field hatszoros Oscar-jelölt rendező (Apró titkok, A hálószobában) tizenhat év utáni visszatérését, a Tárt, amely hat Oscarra esélyes, és amelynek főszereplőjeként a szakma csaknem egyöntetű és szokatlanul egységes véleménye alapján Cate Blanchett felülmúlhatatlan alakítást nyújt; már most 68 díjra jelölték érte, néhány igazán fontosat – legutóbb a BAFTA-t – meg is nyert közülük.
A Tár egy Lydia Tár nevű sztárkarmester életének egy periódusát mutatja be, azt az időszakot, amikor a legmagasabban van a csúcson – de a legmagasabbról lehet a legnagyobbat bukni is. Szokatlan film ez, különös eszközökkel dolgozik, nem is csoda, hogy kritikusaink véleménye is szélsőségesen eltér róla. Rendhagyó módon mindkét véleménynek helyt adunk: alább Gyükeri Mercédesz a film erényeiről ír, Kovács Bálint saját aggályait fejti ki.
Ebben van a film nagysága
Több mint öt év telt el azóta, hogy a New York Times hasábjain több nő vallott arról, hogyan zaklatta őket Harvey Weinstein. A producer a szemünk előtt vált Hollywood egyik legbefolyásosabb filmeséből emberi ronccsá, aki járókerettel járt azokra a bírósági tárgyalásokra, ahol azzal szembesítették, mit tett nők tucatjaival.
Nem csak Weinstein karrierje vált köddé egy pillanat alatt: ahogy a szexuális ragadozó kifejezés a #metoo-val együtt vált mindennapi szókincsünk részévé, úgy vállalta fel a nyilvánosság előtt traumáit egyre több áldozat, úgy kerültek egyre többen a célkeresztbe. Volt, akinek mindkettőből kijutott: Asia Argento színésznő előbb Weinstein áldozataként, néhány hónappal később egy fiatalkorú színész zaklatójaként szerepelt a hírekben, ma pedig sokan úgy beszélnek róla, mint az a nő, aki valamilyen módon hozzájárult ahhoz, hogy akkori partnere, Anthony Bourdain véget vetett az életének. Hogy valójában melyik? Sosem fogjuk megtudni, talán sosem fogunk megszabadulni az első véleményünktől.
Ezeknek a történeteknek nincsenek nyertesei, csak a veszteségeket sorolhatjuk máig, emberi tragédiákat, vádakat, viszontvádakat, az ezeket övező kétkedést. Ezeknél a történeteknél nem adatott meg a higgadt átgondolás lehetősége – csak zajt hallhattunk minden oldalról, az is inkább azért ült el, mert még azok is megcsömörlöttek tőle, akik egyébként nyitottak voltak és kellően érzékenyek is, hogy átérezzék az esetek súlyát.
Bár öt év telt el azóta, a művészet – pláne a filmes szakma – sem volt még képes ezen túllépni: az eddig készült mozifilmekben a botrányhoz vezető út nem kevés szélsőséggel volt kikövezve a valamilyen sztereotip szerepbe (szexi, csúnya, bátor, bosszúálló) mint két számmal kisebb ruhába belepasszírozott nőkkel és titokban irigyelt, nyilvánosan kötelezően gyűlölnivaló (túl gazdag, túl fehér fogú, túl laza stb.) férfiszörnyekkel. A botrány pedig mindig hangosabb és véresebb volt, mint a valóságban – nehéz évtizednyi szenvedést egy drámai csúcspontba sűríteni.
A csendes gondolkodás lehetőségét, a különböző nézőpontok megjelenítését hozta el a Tár – pedig a történet egészen mást ígér. Lydia Tár mindannyiunk álmát beteljesítve, a világ leghíresebb karmestereként, sikeres zeneszerzőként, egy harmonikus család tagjaként éli életét csodálatos díszletek között, tehetséges emberek tiszteletétől övezve. Mindezt ráadásul leszbikus nőként – lám, a tehetség képes lehet utat törni minden negatív sztereotípia között is.
Tár életének egy rövid szakaszában követjük, az ő szemével látjuk a történetét, az ő szemével adunk magyarázatot mindenre, ami történik vele. Első látásra úgy tűnhet, ő csak zenéjével, családja biztonságával törődik, csak a következő előadásra koncentrál, minden mást igyekszik kizárni – azok a dolgok, események, amik a padló alól felbukkanó hangyákként igyekeznek betüremkedni az életébe csupán zavaró tényezők. Cate Blanchett zseniálisan tárja elénk a művészt, aki számára a legfontosabb érték a koncentráció képessége, aki nem is pajzsot, hanem komplett erődítményt épített ebből maga köré, ahová azokat és olyan módon engedi be, ahogy azt ő akarja. Tudjuk, a szerepet Cate Blanchettre írták, és ő egy Cate Blanchettre megszólalásig hasonlító művészt alakít: a nagyközönségnek elvégre mi másra lenne szüksége belőle, mint az az erőre, amit sugároz (nem a Tárban, úgy általában).
Aztán ezek a zavaró hangyák egyre többen lesznek, mi pedig egyre többet látunk meg abból, ami Tár falai mögött van: előbb ahogy nem ért szót tanítványaival, ahogy levelekkel „zaklatja” egy fiatal zenész, ahogy gyakorlatilag megfenyegeti lánya iskolatársát, ahogy elsimítás helyett szítja konfliktusait kollégáival, szomszédjaival – egészen addig a pontig, amíg az egész világ szembekerül vele, és végül kénytelen egy másik, sokkal kevésbé fényes világot választani magának a Berlin–New York-tengely helyett. Vagy a film nyelvén: amíg tégláról téglára leomlik az erőd, és már belelátunk Lydia Tár álmaiba is.
A film nagysága azonban nem az egyedi nézőpontban van: a néző fogódzókat ugyan kap bőséggel, mégis neki kell eldöntenie, hol van Tár helye a Weinstein-féle, velejéig romlott, csak a saját érdekeit szem előtt tartó szörnyetegtől az ártatlan áldozatig tartó skálán.
Nekünk kell elgondolkozni azon is, enyhítő körülmény lehet-e esetében pusztán az, hogy azok, akik áldozatainak tartják magukat, tőle remélték a felemelkedést (lásd „minek ment oda?”), hogy felmenti-e őt bármi alól, ha azok a férfiak és nők sem tökéletesek, és egyáltalán, hol a határ a szoborszerű tökéletesség, az esendőség és a romlottság között?
A Tár úgy meséli el egy szexuális ragadozó történetét, hogy a történet külső jegyeinek sulykolása helyett a függés-kihasználás viszony velejéig hatol, ami még akkor is ismerős lehet, ha ezt sokan nem a világ leghíresebb zenekarában, hanem csak egy iskolában, egy munkahelyen, egy párkapcsolatban élik át. Így azon is kénytelenek vagyunk elgondolkozni a film után: mit vagyunk hajlandók meglátni azokból a jelekből, amik körülvesznek minket? Mennyire látjuk meg a szenvedést, mennyire vesszük figyelembe, vagy épp úgy igyekszünk szabadulni tőle, mint a padló alól előjövő hangyáktól.
(Gyükeri Mercédesz)
Nagy csalódás
A Tár című, sok Oscar-díjra esélyes, több más fontos díjat már most elnyert és a szakma ritkán látott lelkesedésével övezett film valóban meglehetősen más aspektusból ábrázolja a zaklatási botrányokat, mint ahogy azt megszoktuk. Ez tény. A korántsem tényszerű kiegészítésem annyi, hogy sajnos.
Sajnos akkor, ha az ember nem úgy ül be a filmre, ahogy azt alighanem elvárják tőle: az alkotók nyilatkozatai, sok kritika és a legtöbb nézői vélemény eleve adottnak veszi, hogy mi most egy szörnyeteg, „a női Weinstein” (megérdemelt) pokolra jutásának stációit fogjuk végignézni. Egy manipulatív, álnok kígyó próbál majd minket az ujja köré csavarni, még szerencse, hogy Todd Field író-rendező összekacsint velünk, és ezt nem engedi. Csak akkor van a baj, ha valaki lemaradt a helyes nézés irányának ismertetéséről.
Field ugyanis valójában nem ezt ábrázolja. Lydia Tár a filmben elhangzó mondatok, a filmben ábrázolt – és ezt hangsúlyosan írom: a filmben valóban ábrázolt – cselekmények alapján nem egy szörnyeteg. Ha eleve úgy nézem, hogy az, akkor természetesen lehet ekként értelmezni mindent. Lehet megalázást látni abban, ahogy abszolút releváns gondolatokat közöl egy fekete diákjának arról, miért érdemes különválasztani a művet és a művész személyiségét, vagy miért érdemes megpróbálni kiszakadni abból a gondolkodásból, amit talán még nem elég differenciáltan, talán még nem elég kiforrottan sulykol a mai online közbeszéd. Az adott jelenet jelenthet annyit is, valaki úgy közli a gondolatait, hogy valóban nem mérlegeli eléggé, hogyan kell megszólalni egy olyan korban, amikor bármelyik elhangzó szó azonnal kikerülhet a netre, akár kontextusból kiragadva is.
És valójában nem azt látjuk, ahogy Lydia Tár tönkreteszi volt szeretőjét: hogy egyáltalán valóban egy volt szeretőről van szó, mindössze egy félmásodperces álomjelenetből sejthető, noha a félmásodperces álomjelenetek azért filmdramaturgiai értelemben nem nevezhetők épp bizonyítékoknak. A film forgatókönyve alapján kérdéses, Tár valóban tönkretett-e valakit, vagy ellenkezőleg, őt zaklatta egy zavarodott elméjű, téveszmés volt munkatársa. Metoo-filmről van szó? Hát a metoo-filmekben általában hazugság szokott lenni, hogy a másik volt a téveszmés, és ezt csak a gonosz zaklató terjeszti. Hát akkor biztosan így van most is. Ha eleve adottnak vesszük az egyik oldal bűnösségét pusztán azért, mert látjuk, hogy Lydia Tár emberileg nem tökéletes, és akkor biztosan mindenben hazudik, így van. Ha egyszerűen csak a filmet nézzük, nem feltétlenül van így.
Természetesen a legkevésbé sem kötelező egy filmnek szájbarágnia a tanulságokat; önmagában egyáltalán nem baj, hogy a Tár végig a fentiekhez hasonló, ki nem fejtett, meg nem erősített, bizonytalan információkból épül fel, amelyeket akár súlyos kihágások jeleiként, akár egy nem makulátlan jellem védhető cselekvéseiként is meg lehet ítélni, hiszen így egész más lehetne a film témája. A Tár így nem egy szörnyeteg bukását mutatná meg, hanem egyfajta vitadráma lenne arról, hogy sosem tudhatjuk, mi a valóság. Rávilágíthatna, hogyan ítélünk, hogy mennyi olyan információ lehet egy-egy ilyen ügyben, ami felett esetleg – a könnyebb ítélkezés érdekében – átsiklunk. Hogy az egyfelől mellett pár tényleg tök egyértelmű ügyet leszámítva sokszor ott egy hasonlóan erős másfelől.
De a filmből ez az egyfelől-másfelől végső soron mégis hiányzik.
Egész máshogy épül fel ugyanis a film dramaturgiája: csaknem két és fél órán keresztül lassú, túlnyújtott módon ismerjük meg Lydia Tár életének néhány napját: bár az egyes jelenetek ritmusa önmagában jó, a színészek és persze a lehengerlő Cate Blanchett játéka miatt jó nézni csaknem mindet (bár eljön az a pont, amikor tényleg leül a cselekmény), azért nem igaz, hogy a film sérülése nélkül ne lenne könnyedén kihúzható belőle negyven perc, nem igaz, hogy ne lenne nem egy olyan harmincmondatos dialógus, amiből húsz mondat ismétlés. A csaknem két és fél óra után pedig a film hirtelen vesz egy hajtűkanyart, és a maradék tíz percben enigmatikusan és összecsapottan ábrázol egy gyors bukást.
És ez a lezárás sehogyan máshogy nem értelmezhető, csakis egy szörnyeteg megbűnhődéseként: a furcsa, önmagukban rejtélyes jelenetek kizárólag akkor rakhatóak össze egésszé, ha elfogadjuk, hogy itt igenis csak az egyfelőlről volt szó, és lebukott a sok másfelől hazug kiötlője, ahogy talán nem véletlen, hogy a filmről megtalálható számtalan „Elmagyarázzuk a Tár végét” című cikk is eleve adottnak veszi, hogy a jogos bűnhődés stációit látjuk. (Van egyébként bennem némi ellenérzés az olyan filmek kapcsán, amelyekről felnőtt, értelmes, filmhez értő emberek is úgy gondolják, ha nem írnak magyarázócikket a végéről, az márpedig önmagában nem fog megállni.)
Ezzel pedig Todd Field maga lehetetleníti el, hogy a film diskurzust indítson, és a többféleképpen értelmezhető helyzetekről gondolkodtasson el; ha netán mégis ez lett volna az írói-rendezői szándék, akkor az arányokkal, a dramaturgiával van probléma, az egymás mellé állított érvek erősségével és kifejtettségével, a nézői figyelem irányításával, a vita kiegyensúlyozottságával.
Így viszont, ha csakis egy ragadozó jogos bukásaként értelmezhető a film, talán mégsem ábrázolja annyira más perspektívából a zaklatási botrányokat, mint ahogy megszoktuk. És ez nagy csalódás.
(Kovács Bálint)
