Az év kiállításán nyugdíjas himnusz szól és búzaszemek közé lövetnek
“Most olyan időket élünk Magyarországon, hogy igazán nagy kiállítást élő, magyar kortárs képzőművésznek nem nagyon rendeznek. A nagy közintézmények más profilt visznek, ahol ugyan remek kiállítások vannak, de olyan igazi nagy bemutatkozásai kortárs művészeknek, mint amilyeneket Bécsben, Berlinben vagy Párizsban lehet látni, Budapesten sajnos nincsenek” – ezzel a felütéssel kezdte Gulyás Gábor kurátor a Műveljük kertjeinket! című Bukta Imre-kiállítás sajtóbemutatóját a Godot Kortárs Művészeti Intézetben.
Hozzátette azt is, hogy utoljára tíz évvel ezelőtt találkozhatott hasonló élménnyel a közönség, mármint olyan nagy volumenű kiállítással, amely kortárs is, magyar is, egyetlen művész köré épül, és az pont Bukta Imre műcsarnokos tárlata volt, pont Gulyás Gábor igazgatása alatt és kurátori munkája mellett.
A történelem tehát ismételi önmagát, csak most nem a Hősök terei intézményben, hanem a III. kerületben: egy több mint ezer négyzetméteres kiállítótérben és négy emeleten át bolyonghatunk Bukta Imre vibráló színei, játékos, olykor groteszk humorral megfestett képei, megépített installációi, és különböző hétköznapi tárgyakra, így vasalódeszkára, konyhaasztalra, sámlira vetített videói között.
A kiállításra az idén hetven éves művész két éven át készült, és ahogy a 2012-es tárlaton, úgy a mostanin is sok olyan alkotás látható, amelyek sem eddig, sem ezután nem lesznek máshol kiállítva. “Kifejezetten erre a kiállításra készült projektek valósultak meg”.
Bukta Imre az egyik legjelentősebb élő kortárs magyar képzőművész; többször szerepelt a Velencei Biennálén; alkotásai São Paulótól kezdve a párizsi Pompidou központon át Pekingig a világ sok pontján bemutatkoztak már. Autodidakta alkotónak szokás tartani, mert a Képzőművészeti Főiskoláról annak idején elutasították.
Korábban élt Budapesten és Szentendrén is, de már évek óta ismét a szülőfaluja, Mezőszemere az otthona – a Heves megyei község emberei, tárgyai az ihletadó forrásai. Alkotásaiba a kezdetektől fogva a természetközeli létezés szépségét és durvaságát, a mezőgazdaságból élő emberek és a falusi kultúra anyagait, formáit gyúrja bele anélkül, hogy idealizálna bármit is abból a miliőből, amire a városi ember hajlamos valami elérhetetlen, vágyott, bukolikus idillként tekinteni. Bukta Imre, ha kell trágyával dolgozik; önportréin ecset helyett hol láncfűrésszel, hol vasvillával pózol.
Alkotásaival korábban a paraszti életforma felemás módon sikerült kelet-európai modernizációjára reflektált, de a munkái ma is valamilyen kettősséget, ambivalenciát jelenítenek meg: most inkább a fogyasztói kultúrát kissé felkészületlenül és felvértezetlenül magára rántó rurális világ esetlegessége jelenik meg a műveiben, gyakran megmosolyogtató módon. Iróniával, mégis szeretettel ábrázolva.
Okostelefonozó kisnyugdíjasok
A Godot Galériában április 30-ig megtekinthető kiállítás már rögtön az ajtóban egyértelművé teszi a számunkra, hogy ami ezután következik, az a Mezőszemerében és Bukta saját mikroverzumában való totális, színes-szagos megmerítkezés lesz. A bejáratnál egy kisfilmet láthatunk, amelyben a festő alanyai, a később a képekről visszaköszönő emberek nyitják meg a tárlatot (ez szép gesztus a festő saját közössége felé), majd rögtön a falusi pop-art rozsdás kertkapujába botlunk, ami egészen esszenciális egy darab: minden benne van, amit erről a kiállításról érdemes elmondani.
A kapuba hegesztett hagyományos lábosfedelek keverednek az újabb, műanyag fedőkkel, a töviskoszorú által jelképezett szakralitás a profánnal (rozsda, konyhai és kerti eszközök).
Ezek az ellentétek, illetve ezeknek az állandó egymással való játéka rendkívül szórakoztató kiállításélményt ad végig az embernek,
olykor tényleg úgy érezzük magunkat, mintha nem is egy képzőművészeti tárlaton, hanem a sparheltnek és a kerti szerszámoknak szentelt Csodák Palotájában járnánk.
A mezőszemerei Kertek alja utca házait ábrázoló, hagyományos festmények után nem sokkal már láncfűrészekbe vágott jegenyefa-motívumok, illetve ezeknek a falra vetített túlvilági installációja fogad bennünket. Erről az alkotásról Gulyás Gábor mellékesen meg is jegyezte, hogy Bukta kedvenc fája, a jegenye egykoron az ország egyik legnépszerűbb fafajtája volt, különösen sokat lehetett látni belőle az Alföldön, de mára nem sok akad belőle, mert az EU által elfogadott szabvány szerint többé raklapot nem lehet készíteni jegenyéből.
Kicsivel arrébb ismét egy szokatlanul izgalmas alkotás, egy "találmány" fogad minket: Bukta Imre saját fejlesztését, az okoskapát, vagyis az iKapát láthatjuk, amelyhez jár egy leltölthető szoftver is. A felhasználó az applikációval „el tudja indítani Kati nénit Mezőszemerén, hogy kapáljon, tudja állítani a gyorsaságát, és azt is, hogy merre forduljon”.
A szakralitásnak szentelt harmadik terembe térve pedig megpillanthatjuk Mezőszemere védőszentjét, Sarlós Boldogasszonyt. Az üvegfal mögötti, nagyméretű szoborban minden benne van a giccses egyházi ereklyék és a tévé tetején, csipketerítőn porosodó nippek házi varázsából: Sarlós Boldogasszony körül bizonyos időközönként búzaszemek örvénylenek – érdemes hát elidőzni a szobor előtt, hátha meglátjuk a géppel generált jelenést.
Persze, a korábban említett Csodák Palotája-hasonlattal túloztunk azért, hiszen Bukta Imre kiállított művei épp oly elgondolkodtatók, megindítók, mint amennyire szórakoztatóak, sőt olykor egyáltalán semmi humoros nincsen bennük. A tárlat legmegrendítőbb alkotása fájdalmasan rezonál például az orosz-ukrán háború fejleményeire: a búzaszemek közé sorozatot eresztő géppuska installációja az erőszak következtében nincstelenné lett emberek segélykiáltása.
Buktát olyan fontos témák foglalkoztatták ezúttal, mint hogy mit jelent az ember számára az otthon, milyen tárgyaktól, hétköznapi helyzetektől érezzük otthon magunkat; hogyan értéktelenednek el bizonyos dolgok az életünkben; vagy hogy miként éljük meg az öregedést. Mindegyik témához ismert személyiségeket kért fel a művész, Barabási Albert-László hálózatkutatót, Krasznahorkai László írót vagy Mészáros Blanka színészt például, akik egy-egy videobejátszásban beszélnek a saját tapasztalataikról.
És ahogy haladunk felfelé a kiállítótér emeletein, úgy válik egyre személyesebbé a tárlat (itt azért megjegyezzük, hogy sajnálatos módon az épület nincs akadálymentesítve, és meglehetősen meredek lépcsőket kell megmászni). A harmadik emelet a Megöregszünk mind címet kapta, itt Bukta egy 1974-es, betiltott önportréja mellé párba állította a 70 éves énjéről készült fotóját, majd pedig megidézte a saját szülinapi buliját Mezőszemere egyik nyugdíjasklubjában. Fun fact: az installációban háttérzeneként a nyugdíjas himnusz szól. A körítést a falubeli idősek szabadidős tevékenységeit ábrázoló képek adják, okostelefonozó, biciklit toló kisnyugdíjasok, tornacsarnokban bálozók. Az idősödés, az ember mellett elhaladó kor, vagyis az arról való szükségszerű lemaradás különös feszültségét hordozzák ezek az alkotások.
Végül a negyedik emeleten található az egész kiállítás megkoronázása, itt ugyanis Bukta a tíz évvel ezelőtti tárlatára utalva létrehozta a Műcsarnokban látható ház kifordított változatát. Míg annak idején a ház ablakain leshettek be a látogatók, most az ablakokon át kifele lehet nézelődni. A figyelmes szemlélődő pedig egy-egy ablakban észre veheti a művész közvetlen környezetét, a családját, az unokáit is, vagy éppen Buktát magát.
A Műveljünk kertjeinket! sokszínű tárlat lett, de csak látszatra rendkívül szerteágazó, valójában mintha egyetlen problémakört közelítene meg innen is, onnan is. A kiállítás egyik állandó, folyton ott motoszkáló kérdése ugyanis – bármelyik teremben is járjunk –, hogy
milyen fontos dolgok, tárgyak, emlékek és emberek vesznek ki idővel az életünkből, emlékezetünkből, a régiből visszamaradt értékek közül miket és hogyan ír felül a jelen, vagy a közeli jövő. Mi konszolidálódik, és mi vész el szép lassan? Mi az, amitől jobb lenne mihamarabb megválni?
A képeken ábrázolt tárgyak és a falusi világ még ismerős, otthonos látvány lehet sokak számára – nosztalgiával tölthet el egy, a kép sarkában megbújó hifi-torony vagy egy piros vezetékes telefon látványa –, de vajon a múltból, és ebből a sajátosan közép-európai miliőből mit fog még ismerni mondjuk, a Z generáció utáni nemzedék? A már meghaladott dolgok meddig maradnak még itt velük, tudjuk-e tartani a lépést az idővel vagy Európának ez a sarka örök lemaradásban lesz? Mit kéne átmenteni, és nem hagyni kihullani a kultúránkból? E tekintetben meglehetősen nyugtalanítóak a sárban szétszórt vagy épp kutyaólnak használt, olvasás céljából viszont már nem forgatott könyvek Bukta képein.
A kiállítás ezek miatt a kérdések miatt lett fontos, és talán az egyik legjobb tárlat idén. Gulyás Gábor azt mondta a műcsarnokos eseményről, hogy az egy “nagyon sikeres projekt volt, látogatói csúcsot döntött, látszott, hogy van igény Bukta Imre munkáira.” Hogy a Godot galériás tárlatnak mekkora lesz a sikere, azt nehéz most még megmondani, de hogy továbbra is van igény Buktára, az nem kérdés.
