Az év átverését hozta el Harry és Meghan a Netflixre
Megdöbbentő, mire képesek az emberek, ha hatalmas pénzt kínálnak nekik
– mondja egy adott ponton halálosan komolyan a kamerába a Harry & Meghan című sorozat egyik címszereplője, Harry, akinek az arcán még véletlenül sem fut át az irónia vagy az önreflexió árnya. A Sussex házaspár a hírek szerint 100 millió dollárt kapott a hatrészes sorozatért, amelyben „végre” elmondhatják „a saját történetüket”. Szintén állítólag, most, hogy megkönnyebbültek a kamerák előtt, le is zárják a történetet, és nem hánytorgatják fel többé a múltat.
Erre ne vegyünk azért mérget, mert tavaly az Oprah-interjút is úgy vezették fel, hogy most az egyszer kitálalnak, és többet nem akarnak beszélni a történtekről. Sokan érezhetik úgy, hogy ez mennyire egy elszalasztott lehetőség volt.
Ha az a benyomásunk, hogy Harry herceg és Meghan Markle végigbeszélte a nagy hátraarc óta eltelt időszakot, nem tévedünk. Csak idén összeszámolni se tudjuk, hány interjút adtak, hány díjat vettek át, hányszor „jelentek meg”, hány szalagcímet generáltak, hány „igazságbombát” robbantottak.
Természetesen mindenkinek joga van annyiért eladni magát, amennyiért tudja vagy amennyiért megveszik, a netflixes vállalkozás pedig a nézettség felől minősítve sikersztorinak tűnik, de ne legyen kétségünk, ezeket a számokat a katasztrófaturizmus srófolja fel, nem a dokumentumfilm minősége. A műfaji meghatározást rögtön pontosítanánk is. Bár a hatrészes sorozat kétségtelenül dokumentál, mégpedig émelyítő mennyiségű intim fotót, a produkció, amit a Netflix a házaspár szoros felügyelete alatt összerakott, valójában egy reality, egy rojál való világ, amelyben azonban nincs semmi királyi, és annál több a vulgáris.
És legalább ennyire nevezhetjük propagandafilmnek is. Amit kapunk ugyanis, az tulajdonképpen Meghan Markle PR-szobra, amelynek a felépítéséhez Harry asszisztál. Ahogy a Spotify podcast-sorozatát is arra használta Harry felesége, hogy az életében ráragasztott címkékért elégtételt vegyen, úgy a netflixes sorozat is azt a célt szolgálja, hogy Meghan Markle bosszút álljon – bár végig nem tudjuk meg, hogy pontosan miért is. (Itt villanhat be, hogy mennyire telitalálat volt Tom Bower könyvének a címe: Bosszú.)
Ha az epizódokat nézve furcsa érzésünk van, a szó, amit keresünk ennek a megragadására, az a disszonancia. Harry és Meghan megvádol valakit – a briteket, a sajtó munkatársait, a családtagjait, néha az egész világot –, majd a szemünk előtt elköveti ugyanazt, ami a vád tárgya.
És a sort lehetne még folytatni, a hat rész fájdalmasan hosszúra nyúlik.
Azt nem lehet mondani, hogy Sussexék ne éreznék a kor szellemét, nem véletlenül lett az év szava a gaslighting. Harry meggyőződéssel ki is ejti a száján az intézményi gázlángosítást a saját és persze az anyja, Diana walesi hercegnő érzéseire utalva a királyi udvarban, miközben a sorozat sok millió nézőjét részesíti a gaslighting élményében: egy olyan valóságot hitet el velük, amely csak néhány ponton egyezik a tényekkel, minden más szuggesztió, manipulálás, a történetek kreatív átdolgozása.
A történeteik ugyanis, ha kihámozzuk őket a cukiskodó képek közül, szétesnek. Alig egy hete érhető el a sorozat, és máris rengeteg ponton megcáfolták az ott elhangzottakat, és a jövőben feltehetően még több léket kapnak majd az állításaik. Az első és az utolsó képkocka rögtön kimeríti a hazugság tényállását. Az első felirattal azt jelezték, hogy a Buckingham-palota nem kívánt kommentárt fűzni a történtekhez, kiderült, hogy nem is törték magukat annyira, hogy megkeressék az udvart. Az utolsó feliratnál pedig Vilmos és Harry egykori sajtótitkára, Jason Knauf jelzi egy nyilatkozatban, hogy hamis az, amit a sorozatban állítanak róla.
A tavalyi Oprah-interjúban 17 hazugságot lehetett beazonosítani, akkor még a Canterbury érseknek is közbe kellett szólnia, hogy nem úgy van, ahogy Harryék állítják.
Most még a saját verzióikba is belekavarodnak, a tündérmese egyik sarkalatos pontját, a lánykérést például máshogy rekonstruálták az eljegyzési interjúban, és másképp most a sorozatban. (Csak hogy ne maradjunk szaftos részletek nélkül: akkor azt mondták, a helyszín a konyha volt, nem volt semmi extra, most az derült ki, hogy valójában a kert volt a helyszín, és Harry nagy felhajtást csinált, gyertyákat gyújtott, amiről egy elmosódott fotót is látunk. Hogy mennyire kínos, hogy a lánykérés címzettje közben még a legjobb barátnőjét is felhívja, és mindezt videózza is, azt mindenki eldöntheti.)
Máskor a drámai hatás kedvéért hamisítják meg a múltat. A kanadai „menekülésüket” ecsetelve mind a ketten elhűlve és felháborodva mesélik, hogy nem kaptak védelmet, és mindenki tudta, hogy hol tartózkodtak. Csakhogy a palota volt biztonsági főnöke ezt cáfolta: Kanadában végig királyi védelemben részesültek, ez csak azután szűnt meg, hogy Kaliforniába költöztek. Hogy miért? Mert Kanada a brit uralkodó fennhatósága alatt van, az Egyesült Államok pedig, mind a történelemleckékből tudjuk, már több száz éve kivívta a függetlenségét.
Ha valaki venné a fáradtságot, és átfésülne minden interjút, minden nyilatkozatot, amit az elmúlt öt-hat év alatt adtak, biztosan minden kijelentésük mellé találna egy másikat, amelyik ellentmond neki. „Nem kellett volna így történnie, folytathattuk volna életünk végéig” – mondja a sorozatban Harry a királyi szerepvállalásokról, miközben a Megxit idején arról beszélt, hogy évek óta hátat akart fordítani a királyi életnek. Mi meg csak kapkodjuk a fejünket, hogy akkor mi az igazság. A szavahihetőségüket már rég beáldozták a showbiznisz oltárán, de mennyire lehet akkor komolyan venni a vádakat, ha a hitelességet kihúzzuk alóluk?
Harryék mostanra már jól kivehető stratégiája az, hogy nyitva hagynak kérdéseket, és inkább csak sugalmaznak. A hat rész alatt sem derült ki, hogy pontosan milyen rasszista támadások érték Meghant a királyi családban, hogy Károly miről „hazudott”, hogy Vilmos miért kiabált Sandringhamben. Minden, amit Harry és Meghan mond, valami homályos és megfoghatatlan izé, szóvirágokkal dobálóznak, miközben nem adnak semmi konkrétumot, és ettől lesz olyan toxikus, amit képviselnek.
A sorozat jelentős műsoridőt szentel a történelmi felvilágosításnak, bár nehezen megmagyarázható, hogy a gyarmatosításnak, a rabszolga-kereskedelemnek mi köze ahhoz, hogy Harry összeházasodott egy elvált amerikai színésznővel. Ahhoz, hogy megértsük, min ment keresztül Meghan, tényleg meg kell értenünk a gyarmatosítást, a rabszolgatartást, az ültetvények működését? Ez talán már a grandiózus nárcisztikusság határát is súrolja. Az pedig kimeríti a közéleti gaslighting fogalmát, amikor lényegében egész Nagy-Britanniát rasszizmussal vádolják meg, de egy szót sem ejtenek arról, hogy ez mekkora probléma a választott otthonukban, az Egyesült Államokban.
A rasszizmusról, a nemzetközösség múltjáról, jelenéről és jövőjéről lehet és kell is beszélni, de talán nem Meghannek kellene az erről szóló vitát diktálnia. Annak a Meghannek, aki kaukázusiként, azaz fehérként azonosította magát, amikor filmszerepekre jelentkezett, de feketének vallotta magát, amikor az passzolt jobban a történetéhez. Annak a Meghannek, aki egy szakértővel kimondatja, hogy a királynő egyik legnagyobb büszkesége, a gonosz nemzetközösség valójában egy 2.0-s brit birodalom, de aki a nemzetközösség országainak a virágait varratta fel az menyasszonyi fátylára, és hagyta, hogy a királynő egy új posztot hozzon létre számára a Commonwealth Trustban, amelynek így az alelnöke lehetett. Mint ahogy a rasszista, imperialista monarchia elleni felháborodás is nehezen érthető, amikor ez a két ember úgy ragaszkodik a királyi címéhez, mint egy mentőövhöz. Mit ér egy olyan felháborodás, amely alól a tények kihúzzák a hitelességet?
Az, hogy miért is hagyták el a királyi családot, egy folyamatosan változó narratíva. Egyszer azért, hogy szabadok legyenek, máskor a rasszizmus miatt, a pénz miatt, Vilmos miatt, a Brexit miatt, mert a királyi család nem viselte el a népszerűségüket, a csúnya sajtó miatt. Az újságok kicsinálták Meghant, erről panaszkodnak végig, hogy aztán álszerénykedjenek amiatt, hogy a Telegraph Meghant tette a címlapjára, nem a királynőt. A valóságot pedig úgy görbítik meg, hogy épp az aktuális igazságukat támassza alá.
Hogy egy kitalált történetet nem olyan könnyű hitelesen tálalni, arra tökéletes illusztráció a sorozat „üldözéses” jelenete, amikor Harry és Meghan egy állítólagos paparazzo kamerája elől menekülve játssza el az autóba felszerelt kameráknak, hogy mekkora veszélyben van. (Itt ízelítőt kapunk abból is, hogy Meghannek miért volt olyan nehéz szerepekhez jutnia Hollywoodban.) A paparazzónak természetesen semmi nyoma, Meghanék hiába forgatják a fejüket és néznek ki aggodalmaskodva az ablakon. Mennyivel kínosabb lett volna bevallani, hogy senki sem kíváncsi ránk, mint eljátszani ezt a paródiát?
Persze el kellett játszani, mert ez kell ahhoz, hogy az utolsó cseppet is kifacsarják a Diana-mítoszból.
A házaspár és a netflixes produkció koncepciója is az, hogy veszik Diana történetét, és rávetítik a saját életükre. Itt-ott kilógnak fontos részletek, de kit zavar, egy kis csúsztatással el lehet takarni. Dianát újra meg újra előrángatják, ha alá kell támasztani a mondanivalót. „Senki nem beszélt olyan nyíltan a családban, csak az anyám” – mondja Harry, determinálva a saját és a felesége ámokfutását. De ugyanezzel a meggyőződéssel állítja, hogy a felesége ugyanolyan, mint az anyja volt, amivel csak az a gond, hogy ezt a párhuzamot senki sem látja, aki kicsit is ismerte Dianát. A történet, amit megpróbálnak eladni, vagyis hogy Meghannek ugyanazon kell keresztülmennie, mint annak idején Dianának, egy kitalált történet. Mivel bizonyítékaik nincsenek, a valóságból vett jelenetekkel próbálják meg alátámasztani, de nem Meghan, hanem Diana és Katalin életéből. Ami pedig Meghan valóságából marad, az a már említett megjátszott paparazzo-üldözés.
Harry kisajátította magának az anyja sorsát, és a végletekig leegyszerűsítette Diana egyébként bonyolult és sokrétű történetét. Az anyám fia vagyok, mondja többször is, leválasztva Vilmost az anyjukról. Lehet vitatkozni azon, hogy meddig a pontig dolgozik Harryben a gyerekkori trauma – ismét látjuk, ahogy a család többi tagjával vonul Diana koporsója mögött –, és honnantól válik mindez az anyja életének és halálának a kizsákmányolásává. De azon a ponton, hogy a sorozatban előveszik a vitatott Panorama-interjút, amelyről Vilmos azt mondta, hogy soha nem lenne szabad többé levetíteni, mert az anyját lényegében tőrbe csalták, ez a vita eldőlt.
Csak összehasonlításképpen: A korona stábja sokkal tisztességesebben dolgozta fel ennek az interjúnak a történetét, pedig nekik is szükségük volt szenzációra.
A hat rész alatt elképesztően sok privát fotót osztanak meg. Egy olyan házaspártól, aki éveken át oktatta ki a világot abból (is), hogy a gyerekeket védeni kell, ezért nem fogják mutogatni őket („nem fogom felkínálni őket ezüsttálcán” – önérzeteskedik Meghan, amikor a palota egy, azaz egy fotót szeretne nyilvánosságra hozni Archie-ról), meglehetősen drasztikus fordulat, hogy most a teljes családi albumot felvonultatják, nyilván a 100 millió dollárba ennek is bele kellett férnie.
A sorozat igazán nagy bűvésztrükkje azonban az, hogy az epizódokat teleszórták a csókolózó Harryről és Meghanről készült képekkel és videókkal – nagyon hatásos elterelés arról, hogy amit egyébként mondanak és állítanak, nem teljesen fedi a valóságot. Egyúttal adódik az a kérdés is, hogy ezek után az életük melyik szegletét akarják még privátként kezelni, mert innen már csak egy rövid ugrás a szexvideó.
Mivel propagandával van dolgunk, sajnos nem hangzik el, hogy valójában mi indokolta a Duchess Difficult szalagcímeket, hogy mivel magyarázható, hogy a királyi család és az egész ország tárt karokkal fogadta Meghant, aztán mégis rejtélyes okokból minden megváltozott, hogy valójában miért indult el a szakítás Vilmos és Harry között. Ezeket olyan veterán oknyomozó szerzőknek a könyveiből lehet megismerni, mint Tom Bower vagy Valentine Low, akik Meghan Markle múltjából és motivációból azokat a dolgokat is megmutatják, amelyeket ő elrejteni próbál. Hogy csak egy bulvárkompatibilis részletet említsünk: Meghan hiába mondja el hússzor a sorozatban, hogy mennyire szingli volt, amikor Harryt elé sodorta az élet, Bower könyvéből tudjuk, hogy egyrészt aktívan kereste a kapcsolódást a herceghez, másrészt a megismerkedésük idején még az előző partnerével élt együtt. Ezek az igazán életszagú részletek azonban nem fértek be Harryék tökéletesre filterezett Instagram-folyamába, pedig mennyivel izgalmasabb lett volna a sorozat, ha megismerjük Vilmos és Katalin szemszögét, vagy a palotából Meghan viselkedése miatt elüldözött munkatársak érzéseit. Nemcsak az árulkodó, amit beletettek, hanem az is, amit kihagytak – többek között az saját felelősségüket a történtekben.
Rájöttem, hogy a hazugságoknak, a támadásoknak sohasem lesz vége
– panaszolja Meghan sokadszorra talán az utolsó epizódban a távozásukat indokolva. És akkor szegény nézőnek bevillan, hogy alig ért véget a hatrészes sorozat, jövő hónapban jön Harry memoárja.
Tényleg soha nem lesz vége.
