Az Avatar 2. részét mindenkinek látnia kell: ez több, mint egy film
Jacques Cousteau kapitány feltámadt, kamerát fogott, tengeralattjáróba ült, és belemerült egy látnok fantáziájába.
Ilyen érzés az Avatar folytatását, A víz útját nézni. Vagy mintha David Attenborough a legújabb természetfilmjét nem egy erdőben, hanem az álmaink burjánzó tájain forgatta volna le. Arra az élményre, amit ez a film ad, alig vannak szavak, mert ilyet korábban még nem láttunk. James Cameron, aki a világ valaha volt három legsikeresebb filmje közül kettőt rendezett, ismét forradalmasítja a filmkészítést, ahogy már az első Avatarral is: akkor olyan új kamerákat fejlesztett ki, amelyek terveit aztán a NASA is felhasználta, és most ez alapján készült felvevők vannak épp a Marson, de a második részhez ez sem volt elég, és megint újított.
Így A víz útja minden túlzás nélkül, tényszerűen olyan film, amihez hasonlót korábban még soha nem lehetett moziban látni, és épp ennyire lenyűgöző élményt is ad.
Adott egy hihetetlen fantáziával és hozzá elképesztő vizuális érzékkel megáldott alkotó, és az ő kezében vannak azok a kamerák és technikák, amelyeknél alkalmasabbak eddig nem léteztek arra a célra, hogy a víziókat filmre vigyék. Így az Avatar 2 nem egyszerűen „csak” megmutat egy olyan világot, aminek minden egyes millimétere egyedi, különleges, lélegzetelállító és szokatlan, de képes ezeket a sosemvolt dolgokat olyan minőségben elénk tárni, mintha igenis léteznének, olyan kidolgozottan, olyan éles képeken, olyan magas képminőségben, olyan fényhasználattal, olyan mesterséges textúrákat teremtve, hogy az tökéletesen kézzelfoghatónak, valóságosnak tűnik, és annyira képes átverni az emberi agyat, mint százhúsz éve, a mozi feltalálásakor a vonat, amely elől elugrottak az emberek, hogy ne üsse el őket.
Nem létező lények még soha nem voltak ennyire valószerűek, és ez döbbenetes élmény. Nehéz az ilyen szuperlatívuszokat úgy leírni, hogy ne tűnjenek túlzásnak, és nem is akarom azt állítani, hogy Cameron újra feltalálta a mozizást, de az az óvatos megfogalmazás, hogy az Avatar 2. bizonyos tekintetben hasonlít ehhez a pillanathoz, önmagában is épp elég nagy szó.
És a filmen úgy is tűnik, James Cameronnak épp az volt a legfontosabb, hogy miután az első résszel megteremtette Pandora bolygó egészen sajátos törvények szerint működő ökoszisztémáját, most a bolygó egy másik részét is ugyanilyen részletesen bemutassa. Ezt lehetne akár negatívumként is felróni, mert hát elvileg mégsem egy fiktív természetfilmet ígértek nekünk, hanem egy kalandfilmet, de épp a fent részletezett élményfaktor miatt nem lehet ebbe sem belekötni. Hiszen tényleg hihetetlen érzés élesebb képeken végignézni Pandora óceánjainak élővilágát, mint ahogyan egy-két éve még a bennünket valóban körülvevő méheket vagy lovakat sem volt képes a dokumentumfilmesek kamerája megmutatni.
A sztori szerint Pandorára az első rész végén kivívott győzelem után mégis visszatér az emberek hadserege, és ezúttal kifejezetten Jake Sullyra vadásznak, aki ezért családjával együtt elmenekül egy másik, vízközelben élő törzshöz, hogy megóvja a saját népét a katonáktól. Így pedig a filmnek legalább a fele a másik törzs élőhelyét és szokásait mutatja be, pontosabban azt, ahogy Jake, Neytiri és gyerekeik alkalmazkodni próbálnak a vízi életmódhoz. És tényleg nincs jobb szó, mint a folyton ismételgetett lenyűgöző arra a fantáziára, amivel Cameront megáldotta az élet: ez a csodavilág az utolsó milliméterig különlegesen van kidolgozva, nincs benne egyetlen élőlény, jelenség vagy tárgy, ami olyan lenne, mint a valóságban.
Végignézzük, milyen víz felé feszített sátorféleségekben élnek és rugalmas hídrendszeren közlekednek az itteni na’vik, hogy milyen állatok és növények élnek a vízben, milyen lényeket használnak lovak helyett közlekedésre, egyáltalán, hogyan alkalmazkodott a testük a vízi életmódhoz, hogyan fluoreszkál minden a sötétség óráiban – és ez még csak az, ami szűz szemmel is élvezetes. Ehhez jön még hozzá az, ami az első részhez kapcsolódva érdekes, figyelni az eltéréseket, a remek ötleteket, például hogy míg az erdei törzs repülő állatait a mitológiai sárkányok ihlették, addig az ittenieket a repülőhalak, más állatokat a ráják, a bálnák, a korallok, de semmi sem épp olyan, mint az ihletője.
Mindez annyira a székbe szögez, mint bármilyen akció, így a film három és egynegyed órás játékideje alatt nincs egyetlen üresjárat sem,
mert ha nem a klasszikus értelemben a cselekményt előrevivő események történnek, akkor is úgy érezzük, hogy a cselekmény halad pusztán csak attól, hogy mélyebben és mélyebben ismerjük meg ezt a fantasztikus ökoszisztémát. És nem is csak azt, mert a vegán, harcos természetvédő aktivista Cameron víziója több egyszerű természetfilmnél, minden pillanatában ember és természet harmóniájának fontosságát hirdeti, és azt, mennyire barbár, kegyetlen dolog minden, ami ez ellen szól; a lények nem egyszerűen különlegességük miatt vannak ennyit vásznon, de azért is, mert mind valamiféle szimbiotikus kapcsolatban áll az „emberekkel”, azaz itt a na’vikkal.
A dolog egyetlen szépséghibája épp ugyanaz, ami a legkülönlegesebb is benne: Cameron a szokásosnál kétszer több képkockát vett fel másodpercenként (a bevett 24 helyett így 48 képkocka pereg a szemünk előtt minden másodpercben). Ez teszi lehetővé, hogy még a valóságtól legtávolabbra rugaszkodott, fluoreszkáló sárkánylények is épp olyan élesek és valószerűek legyenek a vásznon, mint a tengerpart homokja, ugyanakkor ez a hiperrealizmus természeténél fogva szokatlan, és leginkább a brazil szappanoperák világára jellemző képeket eredményez, amit három óra után is nehéz még megszokni. De ez megéri a végeredményért, amelyet egyébként szinte kötelező lenne mindenkinek IMAX 3D-ben néznie: ez a legelső film a világtörténelemben, amelyben a hatalmas vászon minden egyes pontján folyamatosan éles a kép, noha a 3D-technika hátránya eddig épp az volt, hogy nemigen lehetett mást nézni, mint ahol a fókusz éppen volt, mert úgy torzult, elmosódott a kép.
De Cameron és csapata – köztük a Titanicért Oscar-díjas Russell Carpenter operatőr – nemcsak ebben fejlődtek az első részhez képest, de a performance capture technika használatában is. Ez az a módszer, amelynek legismertebb példája talán A Gyűrűk Ura Gollamja: amikor egy színész játssza el a szerepet, de utólag számítógéppel a teste minden egyes pontját animációvá változtatják, miközben az ember mozgása, mimikája marad meg az animált figurán. Cameronék az Avatar 2 előtt ezt a technikát is fejlesztették, főképp azért, mert az eddig nem volt alkalmas sem víz alatti felvételekre, sem pedig arra, hogy a kamera egy jeleneten belül víz felett és alatt is mozogjon. És a fejlesztés hihetetlenül látványos: míg az első Avatar na’vijai így tizenhárom évvel később, valljuk be, már nagyjából annyira tűnnek emberszerűnek, mint Shrek, a zöld ogre, addig most zavarba ejtően és agyzsibbasztóan jó a végeredmény, és szinte ijesztő tökéletesen pontosan felismerni mondjuk Kate Winslet egy jellemző fintorát egy kékeszöld, uszonyokkal megáldott, három méter magas lényen. (Noha a színészi játékot elemezni azért még így sem igazán lehet.)
És őszintén szólva mindezek után szinte már mindegy is, a cselekményét tekintve milyen film az Avatar: A víz útja. Ez a film nem azért vonul be a filmtörténetbe, mert olyan izgalmas lenne a na’vik újabb harca az emberekkel. Sőt: Cameron tulajdonképpen ugyanazt a filmet forgatta le másodszor is, csak más díszletek között, olyannyira, hogy még a főgonosz is pontosan ugyanaz, aki az első filmben, noha annak a végén már sikerült megölni őt. (Ez ugyan nem spoiler, mert Cameronék számtalanszor lenyilatkozták a film előtt, és kábé három perc után fény is derül a mikéntjére, de annak a három percnek a kedvéért sem írom le, hogyan is történik meg ez.) Ilyen értelemben tehát A víz útja nem sokkal ad többet, mint amit vártunk – más értelemben viszont többet ad minden várakozásunknál.
És még az sem igaz, hogy a sztori újrajátszása – sőt, Cameron nem szívbajos, egy hosszú jelenethez gyakorlatilag lenyúlja saját magától a Titanic legfontosabb jelenetsorát is – ne mutatna azért szintén figyelemre méltó dolgokat. Akár olyan apróságokat is, mint hogy bár Cameron és a számtalan forgatókönyvíró-társa a törzsi berendezkedéssel azért meglehetősen patriarchális szemléletmódot visznek („az apa feladata a család védelmezése”, hangzik el vagy százötvenszer), ezzel együtt is vannak benne ezt a gondolkodásmódot felrúgó, kiemelkedően szép jelenetek: főképp, amikor egy mindent meghatározóan fontos döntésben a vízi törzs vezetője egy rövid, néma jelenetben a válasz előtt előbb a felesége szemébe néz, megvárja, hogy a nő finoman bólintson, és csak azután mond igent.
Ahogy a kortárs, milliárd-dolláros filmipar kontextusát nézve is vannak nagyon egyedi pontjai A víz útjának.
Ez tulajdonképpen egy anti-szuperhősfilm:
arról szól, mi lenne, ha a szuperhősnek családja, gyerekei és felelőssége lenne, már nem gondolhatná azt, hogy mindenre a saját élete kockáztatásával járó harc a megoldás, és muszáj a béke útjait keresnie. De az is eltér a mai filmfelhozataltól, hogy Cameron láthatóan fütyült a nagyipari hollywoodi filmkészítés tízparancsolatával felérő szent tanra, a fókuszcsoportok véleményére, és rengeteg olyan kegyetlen, elborzasztó jelenetet hagyott a filmben, amelyet egyetlen, több száz milliós profitot remélő producer sem szokott engedélyezni.
Hiszen mivel a filmben ennyire fontos ember és természet szimbiózisa, természetesen bemutatja az ellenpéldát is. Ezt az oldalt nemes egyszerűséggel az ipari fejlődést magukon viselő emberi faj jelképezi, míg a követendő magatartást a na’vik, és az emberek pont úgy viselkednek, ahogy az emberek a valóságban: a profitért vagy a céljaikért cserébe bármit elpusztítanak, bármilyen állatot meggyilkolnak, legfeljebb a holtteste felett lenyűgözve elmondják, mennyire intelligens és csodálatos lényről is van szó.
Saját anekdotája szerint Cameronnak annak idején egy stúdió fejese azt mondta, nem rossz az Avatar forgatókönyve, csak a „faölelgetős hippi szarságot” kellene kihúzni belőle, mire Cameron állítólag azt felelte, „mindnyájunknak faölelgető hippiknek kellene lennünk”. Ennek ellenére korántsem ilyen fekete-fehér, árnyalatlan világképet képvisel a film, az például egy pillanatig sem kérdés benne, hogy védekezésre, az ellenség visszaverésére a na’vik is használják az emberek által kifejlesztett technikát és fegyvereket. (A film nyolc éven át készült: bemutatójakor már ad egy különös hangulatot neki Oroszország háborúja Ukrajna ellen.)
És noha minimum az utolsó egy óra végig egy hosszú akciójelenet, A víz útja végső soron nem az akcióról szól, hanem a családról. Arról, hogy mi teszi a családot – Jake Sully gyerekei között van örökbefogadott árva ismeretlen apától és van embergyerek is, aki bár nem hivatalos családtag, akként kezelik –; arról, hogy nemcsak a gyerek tanulhat a szülőtől, de egy idő után már a szülő is a gyerektől; arról, hogy hogyan teszik tönkre a gyerekeket a szülők túlzó vagy nem megfelelő elvárásai. Családon vagy kortárscsoporton belüli dinamikákról, kamaszkorról, és alighanem James Cameron vallomásairól az apafigura és az apakép szerepéről a családokban.
Lehet mondani, hogy A víz útja ezzel együtt sem olyan mély alkotás, mint egy jó európai művészfilm, lehet mondani, hogy Cameron túl sokat hasznosít újra saját filmjeiből, és nem talál ki elég olyan akciófilmes fordulatot, amelyek eltérnének a kliséktől. De ezt a filmet érdemes nem így nézni, mert aki így tesz, saját magát fosztja meg egy olyan élménytől, amire több évtizedenként csak egyszer-egyszer van lehetősége annak, aki nem tud mondjuk űrutazásokat tenni vagy tengeralattjáróval a Mariana-árokba merülni: hogy megéljen valami olyasmit, amit puszta mozizással eddig nem lehetett, és ami olyan módon tudja stimulálni az agyat és így az érzelmeket is, ahogyan más eddig még soha.
