Árokásás, pénz és gyűlölet – itt a tél az orosz–ukrán háborúban
December közepén nagyjából egy időben megjelent egy sor interjú az Economiston és a Guardianen az ukrán katonai vezetéssel és az elnöki adminisztráció meghatározó szereplőivel, továbbá magával az elnökkel, Volodimir Zelenszkijjel. Ezek közül kettő keltett különösen nagy visszhangot: az Economist Valerij Zaluzsnij tábornokkal, az ukrán fegyveres erők vezetőjével készített interjúja, és a Guardianen megjelent beszélgetés Olekszij Reznyikovval, az ország hadügyminiszterével.
A fő állítás, amit ez a két, az ukrán katonai tervekre és a harctéri helyzetre leginkább rálátó vezető megfogalmazott, egy figyelmeztetés volt, miszerint Oroszország, miután rendezte sorait, újabb nagyszabású offenzívát fog megkísérelni, „talán februárban, a legjobb esetben márciusban, a legrosszabb esetben még januárban”, a támadás pedig „nem feltétlenül a Donbaszban fog kezdődni, hanem Kijev irányába, Belaruszon keresztül”. Vagyis az ukrán katonai és politikai vezetés a február 24-ei offenzíva megismétlésétől tart, vagy legalábbis ezt kommunikálja.
Nyugati katonai elemzők nem tartják valószerűnek ezt a forgatókönyvet, de nem is vetik el. Egyesek a további katonai és gazdasági támogatás kikényszerítésének szándékát látják mögötte, amiből az utóbbi napról napra égetőbb kérdés, miközben a béketárgyalásokra egyik fél sem mutatkozik nyitottnak, amiben valószínűleg igazuk is van. Az Egyesült Államoknak továbbra is gombokba kerül az ukrajnai háború, különösen ahhoz képest, hogy milyen stratégiai előnyökkel jár. Korszakolás, mozgósítás és gyűlölet – elkezdődött a tél az orosz–ukrán háborúban.
Szakaszok
Michael Kofman, az orosz fegyveres erők, katonai gondolkodás, képességek és stratégia kutatója, a CNA – Center for Naval Analyses nevű amerikai nonprofit kutatási és elemző szervezet – kutatási programigazgatója a War on the Rocks nevű biztonságpolitikával foglalkozó oldalon rendszeresen podcastban elemzi az orosz–ukrán háború aktuális állását. A legutóbbi adásban Kofman viszonylag jól körülhatárolható időszakokra tagolta a háborút (a podcast december 8-án jelent meg).
Eszerint volt egy kezdeti szakasz, amikor az orosz fél célja az ukrán kormány megdöntése és az ország teljes megszállása volt. Az invázió megbukott, az orosz hadsereg Kijev alatt csatát vesztett március végén, és visszavonult, hogy a Donbasz (Ukrajna keleti részén fekvő terület, Luhanszk és Donyeck megyékből áll, és akkora, mint Bács-Kiskun, Borsod, Csongrád és Heves megye együttvéve) megszerzésére koncentráljon, és megtartson minden más területet, amit addig a pontig sikerült megszereznie.
Anyagháború következett, és ez az időszak Kofman szerint áprilistól egészen júliusig eltartott. Ezekben a hónapokban az oroszok még képesek voltak további területek felett átvenni az uralmat, az Azovsztal acélgyár – és vele együtt Mariupol – például május 20-án esett el. Június végén érkeztek meg az első HIMARS-ek (amerikai fejlesztésű, mozgékony rakéta-sorozatvető rendszer, 300 kilométeres hatótávolsággal) Ukrajnába, ezek voltak az első igazán komoly katonai eszközök, amelyekkel a Nyugat támogatta Ukrajnát. Csodafegyverek nincsenek, de kétségtelen, hogy a HIMARS-ek fontos szerepet játszottak a későbbi ukrán ellentámadásokban.
Augusztus hónap a viszonylagos bizonytalanság jegyében telt, a frontvonalak nem igazán mozogtak, de a nyár közepétől kezdve elkezdtek szállingózni a hírek egy esetleges ukrán ellentámadásról. Ősz elején az ukrán fegyveres erők átvették a kezdeményezést, szeptemberben sikerült visszafoglalni északkeleten Harkivot, november elején pedig délen Herszont. Szeptemberben Vlagyimir Putyin elrendelte a részleges mozgósítást. A két sikeres ellentámadás, bár szorosan összefügg egymással, eltérő katonai stratégia eredménye: előbbit egy ambíciózusabb, az orosz hadsereg gyengeségeire építő, gyors előretörés hozta el, utóbbi esetben az ukránok nem mentek fejjel a falnak, hanem az orosz csapatokat különböző stratégiai csomópontok és lőszerraktárak kitartó bombázásával olyan helyzetbe hozták, hogy képtelenné váljanak a megszállás fenntartására a térségben.
Kofman szerint a mostani, decemberi időszak kicsit az augusztusira hasonlít, a felek konszolidálják a csapataikat, igyekeznek fenntartani egymáson a nyomást, de komolyabb előrelépések nincsenek kilátásban. Ez látszik abból is, ahogy az orosz csapatok a front teljes vonalán kiterjedt lövészárokrendszert, barikádokat építenek.
A háború még mindig a hátországban dől el – gyártósorokon és fűtetlen otthonokban
Az orosz fél stratégiája Kofman szerint rövid és hosszú távon egyaránt a háború elhúzása. Jelenleg a csapataik újraszervezése, felkészülés zajlik, ugyanakkor az ukrán fegyveres erők lekötésére a front több pontján is vannak harcok, ezek valószínűleg a stratégiai fontosságú kelet-ukrajnai város, Bahmut térségében a legsúlyosabbak, ahogy arról korábban már írtunk.
Mindkét fél elképesztő ütemben éli fel a lőszertartalékait, Oroszország egyes értesülések szerint már Irán mellett Észak-Koreával is tárgyal arról, hogyan tudná az Oroszországgal egyébként határos kelet-ázsiai diktatúra kivenni a részét az orosz győzelemből. Természetesen az orosz hadiipar is nagy erőkkel dolgozik a szükséges muníció legyártásán, de ha valamiért elakadna a termelés, az oroszoknak valószínűleg akkor is elegendő tartalékuk volna ahhoz, hogy fenntartsák a nyomást az ukránokon.
A nyár anyagháborús időszakához képest mindenképpen kevesebb lőszer fogy most mindkét oldalon, de a tartalékokat nagyon nehéz megbecsülni, a különböző szereplők máshogy számolják a rendelkezésre álló lőszermennyiséget. Mindenesetre Ukrajnának is jelentős gondjai vannak lőszefronton, ahogy Valerij Zaluzsnij tábornok az Economistnak adott interjúban elmondta, a legnagyobb probléma az, hogy „tényleg nincs nekik” – mármint Ukrajna támogatóinak. Az ukránok „első világháborús léptékben” élik fel a kapott lőszereket, a Nyugat pedig nem tud ezzel lépést tartani. Ha még többet adnak, nem marad nekik, ha megduplázzák a gyártókapacitásaikat, a beruházás évekkel később hoz eredményeket. A muníció problémája tehát a háború jövőbeli alakulása szempontjából jelenleg az egyik központi kérdés, ahogy Zaluzsnij mondta: „Ilyen erőforrásokkal nem tudok új, nagy műveleteket végrehajtani, bár most is dolgozunk egy ilyen műveleten. Már úton van, de még nem látjátok. Sokkal kevesebb lőszert használunk.” Fontos ugyanakkor megjegyezni: az oroszok is többet használnak, mint amennyit elő tudnak állítani – ez már Michael Kofman értekelése, de a külföldi autokrata partnerállamoknál kilincselés is erről tanúskodik.
Külön cikket érne, hogy mindez hogyan fordulhat elő, mármint az, hogy a NATO képtelen elegendő lőszert gyártani belátható időn belül, és nem tud többet adni a saját készleteiből sem, mert azok annyira alacsonyak. Sok ország – köztük Németország – a NATO lőszertartalékokra vonatkozó minimális követelményeit sem tartotta be, és az is tény, hogy senki nem számított egy második világháborúhoz hasonló, lőszerigényes tankháborúra Európában. A New York Timesnak egy magas rangú NATO-tisztviselő azt nyilatkozta, hogy a nyáron a Donbaszban az ukránok napi 6-7 ezer, az oroszok pedig napi 40-50 ezer tüzérségi lövést adtak le. Összehasonlításképpen: az Egyesült Államok (a világ első számú katonai szuperhatalma) havonta mindössze 15 ezer töltetet gyárt le.
December elejére az ukrán energetikai infrastruktúra mintegy fele megsemmisült. A kritikus infrastruktúra bombázása egy kitartó, koherens stratégiai része, ami roppant nehéz helyzetbe hozza az ukrán hátországot. Ahogy Valerij Zaluzsnij az Economistnak elmondta: „Személyes véleményem szerint, és nem vagyok energetikai szakértő, de úgy tűnik, hogy a határon vagyunk. Egy finom vonalon egyensúlyozunk. És ha az elektromos hálózat tönkremegy, akkor a katonák feleségei és gyermekei elkezdenek megfagyni. És ez a forgatókönyv lehetséges. El tudja képzelni, milyen hangulatban lesznek a katonák? Víz, fény és meleg nélkül beszélhetünk-e arról, hogy tartalékokat készítünk fel a harcok folytatására?”
Hozzáteszi: Ennek a stratégiának egyértelműen az a célja, hogy az oroszok kikényszerítsenek egy szünetet, hogy időt nyerjenek, összegyűjtsék az erőforrásaikat, és újjászervezzék magukat a harcok folytatásához.
Mozgósítás és tűzszünet
Mostanra mindenképpen elmondható, hogy Vlagyimir Putyin által szeptember végén elrendelt „részleges” mozgósítás elérte azt a célját, hogy stabilizálta a frontot. Amióta a besorozottakkal növelték az orosz erők sűrűségét, sehol nem volt ukrán előretörés.
A mozgósítás eredményességét kezdetben sokan megkérdőjelezték, amire bőven adtak okot az oroszok. Rengeteg videó keringett különböző közösségi média felületeken az erdő szélén fagyoskodó orosz katonákról, akik 40 éves rozsdás AK-47-esekkel várják, hogy mindenféle felkészítés nélkül az ukrán frontra küldjék őket meghalni, a raktárakból ellopott felszerelésekről, vagy a neten megvásárolt golyóálló mellényekről már nem is beszélve.
Mindezek ellenére az ukrán katonai vezetés egy pillanatra sem vette félvállról az orosz mozgósítást. Ahogy Olekszandr Szirkszkij vezérezredes, az ukrán fegyveres erők második embere az Economistnak adott interjúban mondta: "Az oroszok nem idióták. Nem gyengék. Bárki, aki alábecsüli őket, vereséget fog szenvedni."
Az oroszok 200-300 ezer embert szedtek össze szeptember vége óta, közülük sokakat szinte azonnal a frontra küldték, Olekszij Reznikov ukrán védelmi miniszter szerint ugyanakkor továbbra is körülbelül 150 ezren lehetnek Oroszországban, akiknek még tart a kiképzése és felszerelése. Ez egybevág azzal az ukrán állásponttal, amit Valerij Zaluzsnij fogalmazott meg, miszerint pont úgy, ahogy a második világháborúban, valahol az Urál-hegység mögött az oroszok most is új erőforrásokat készítenek elő, amelyeket valamikor a jövő év elején terveznek bevetni.
A mozgósítás ugyanakkor nem volt népszerű Oroszországban, a bejelentés utáni első héten több mint 200 ezer ember menekült el az országból, főleg Grúziába, Kazahsztánba és az Európai Unió területére. Putyin Oroszországában korábban sem volt könnyű értékelhető közvélemény-kutatást csinálni, a háború után ez szinte teljesen ellehetetlenült. Ugyanakkor továbbra is léteznek független felmérések, amelyekből bizonyos társadalmi folyamatokat ki lehet olvasni.
Leonyid Volkov, a jelenleg is börtönben lévő orosz ellenzéki politikus Alexej Navalnij kabinetfőnöke nemrég tett közzé részleteket a Twitter-oldalán egy felmérésből, amit az oroszországi lakosság körében készítettek október-november hónapokban. A reprezentatív felmérésből többek között az derült ki, hogy míg októberben a megkérdezettek 10 százaléka értékelte úgy, hogy a „különleges katonai művelet” inkább sikertelenül alakul, addig ez az arány novemberben már 14 százalék, azoké pedig, akik átugrották ezt a kérdést 36 százalékról 41 százalékra nőtt. Az októberi megkérdezettek 64 százalékának volt ismerőse vagy rokona, akit besoroztak, novemberre ez már 60 százalék volt, miközben azoknak az aránya, akik ismertek olyat, akit besoroztak és meghalt 0 százalékról 6 százalékra nőtt.
A mozgósítás ugyan nem roppantotta meg Putyin rendszerét, és pár, elszigetelt, főleg nemzetiségek lakta területeken történt tiltakozást leszámítva nem váltott ki látható társadalmi ellenérzést sem, az mindenképpen elmondható, hogy nem növelte az ország vezetőibe vetett bizalmat. Szakértők a jövő év elejére várják a mozgósítás második hullámát, kérdés, hogy az első tapasztalatai után erre hogyan reagál majd az orosz lakosság. Az ukránok nem terveznek további mozgósítást, ember van elég, az eszközök hiányoznak.
Béketárgyalásokra továbbra sincs kilátás. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök ugyan nemrég meghirdetett egy 10 pontos feltételrendszert, amelyiknek teljesítése esetén elképzelhetőek lennének a tárgyalások, de nincs politikai realitása annak, hogy a követelményeket az oroszok elfogadják.
Ahogy egy tűzszünetnek sem. Volodimir Zelenszkij erről így beszélt az Economistnak: „Miért vagyok a háború befagyasztása ellen? Mert a Donbaszban már láttuk ezt. Elveszik a területünk egy részét, majd befagyasztják egy időre, hogy még erősebb megszállókká váljanak, készen állva az újabb megszállásra, és ennyi.” Az ukrán lakosság körében szinte teljes a támogatottsága (90-95 százalék) annak, hogy az 1991-es államhatárokat állítsák helyre, azaz nem csak a február 24-e óta elfoglalt területekről űzzék ki az oroszokat, hanem a 2014-ben annektált Krím félszigetről is.
Ahogy halad előre a háború, a szenvedés, a gyász és az ellenség elemi elutasítása egyre inkább megnehezíti a kompromisszumkeresést. Ahogy az ukrán elnök fogalmazott: „Senki sem akar párbeszédet folytatni ezekkel az emberekkel, akik a háborút kirobbantották. Mert az emberek eljutottak a gyűlölethez. Ez az igazság. Az emberiség számára nem a legjobb érzés a gyűlölet. De ez az alap a való életben, amikor ilyen hosszú ideig támadnak, és amikor látod, hogy a legtöbb család elvesztett valamit vagy valakit. Ez tragédia a családoknak, akik elvesztették a gyermekeiket. Nem akarok tovább élni, mint a gyermekeim. Gyűlölni fogom ezt az életet ezekkel az emberekkel, akik elvették a vágyaimat, egy darabot belőlem. Ezért gyűlölnek az emberek.”
Oroszország korábban öt különböző nemzetközi szerződésben garantálta Ukrajna területi szuverenitását a Szovjetunió felbomlása óta, ezek közül egyet, egy 2003-ban köttetett delimitációs szerződést – ez egy olyan nemzetközi egyezmény, amiben a felek pontosan kijelölik, hol húzódik a két ország közötti határ – maga Putyin foglalta törvénybe. Oroszország öt szerződést aláírt, ötöt megszegett, ennek a tükrében érdemes vizsgálni egy esetleges békeegyezmény lehetőségét – Ukrajna és támogatói legalábbis így gondolkodnak.
Ugyanakkor a háborúk előbb vagy utóbb, de tárgyalóasztaloknál szoktak véget érni, ezzel szintén tisztában van a Nyugat, és a megtámadott fél is. Ennek kapcsán többször elmondták amerikai tisztségviselők azt, hogy „semmit Ukrajnáról Ukrajna nélkül", ennek ellenére gyakran hallani ellentmondásos üzeneteket amerikai részről. Joe Biden elnök márciusban még arról beszélt, hogy „Vlagyimir Putyin nem maradhat hatalmon”, a külügyminiszere, Antony Blinken ugyanakkor december elején már azt mondta, hogy az Egyesült Államok célja az oroszok február 23-ai vonalakig történő visszaszorítása.
Egy másik fontos amerikai szlogen a háborúval kapcsolatban szintén Blinkentől származik, és úgy szól, hogy „ha Oroszország abbahagyja a harcot, akkor vége a háborúnak, ha Ukrajna abbahagyja a harcot, akkor vége van Ukrajnának”. Az üzenet ebben az esetben is egyértelmű, és ezt az ukrán elnök is rendszerint elmondja: Oroszország kezdte ezt a háborút, és bármikor be is tudja fejezni.
Az, hogy a február 23-ai határok visszaállításával végződne ez a háború a legvalószerűtlenebb forgatókönyv – véli Michael Kofman. Az ukránok szemmel láthatóan teljesen elzárkóznak ennek a lehetőségétől, ha rákényszerülnének egy tűzszünetre vagy békére, akkor az oroszok egész biztosan megtartanák az eddig megszerzett területeknek legalább egy részét, ha pedig teljes orosz győzelemmel zárul a háború, akkor Ukrajnának nagy valószínűséggel úgy ahogy van vége.
Az ukránok által előrejelzett jövő év eleji orosz támadásban sokan kételkednek, az azonban biztos, hogy mindkét fél arra gyűjt most erőt, hogy a másikat megelőzve folytassák a harcokat. Az oroszok – bár hosszú háborúra készülnek – visszavennék a kezdeményezést, mert a kritikus infrastruktúra bombázásán kívül jelenleg nincs komoly zsarolási potenciáljuk egy esetleges tárgyaláshoz, az ukránoknak pedig sikereket kell szállítaniuk, ha további támogatást akarnak a Nyugattól.
Egy háborúhoz három dolog kell
Nial Fergusson, elismert skót történész, a Bloomberg állandó szerzője egy panelbeszélgetésen arra hívta fel a figyelmet, hogy míg az ukrán GDP a háború óta 30-40 százalékkal csökkent, addig az orosz mindössze 3,4 százalékkal. Az ukránok jelenleg a GDP-jük felét költik a háborúra, míg az oroszok a 7-8 százalékát. A háború finanszírozása ennek megfelelően egyre égetőbb kérdés, eddig eseti megoldásokkal – például különböző adóátütemezési megállapodásokkal, és rengeteg külföldi támogatással – sikerült megmenteni Ukrajnát a teljes gazdasági összeomlástól, ugyanakkor – ahogyan Fergusson figyelmeztetett – a hiperinfláció egy teljesen reális kilátás, különösen, hogy Oroszország a háború elhúzására játszik.
Mindazonáltal Ukrajna finanszírozásának költségei továbbra is jócskán alulmúlják a várható stratégiai előnyőket, különösen az Egyesült Államok szemszögéből. Timothy Ash, az Oxfordi Egyetem európai tanulmányok professzora november végén írt a CEPA – Center for European Policy Analysis, washingtoni székhelyű nonprofit, transzatlanti közpolitikával foglalkozó szervezet – weboldalára egy értekezést, „Aprópénzbe kerül az USA-nak Oroszország legyőzése” címmel. Az írásban azt fejtegeti, hogy ha az Egyesült Államok által addig – a cikk november 18-án jelent meg – Ukrajnának nyújtott (40 milliárd dollár) támogatást összevetjük a teljes amerikai védelmi költségvetéssel, az összeg egészen marginálisnak hat: a 715 milliárd dolláros költségvetésnek mindössze 5,6 százalékát teszi ki.
Oroszország az Egyesült Államok egyik legjelentősebb ellenfele a geopolitikai szintéren, ebben a tekintetben csak Kína előzi meg. Ahogy Timothy Ash fogalmaz: „Hideg, geopolitikai szempontból ez a háború kiváló lehetőséget nyújt az Egyesült Államok számára, hogy lerombolja Oroszország hagyományos védelmi képességeit, mégpedig úgy, hogy nem kell fizikailag involválódnia a konfliktusban, és az amerikaiak életét alig fenyegeti veszély.”
Jójárt Krisztián, a Stratégiai Védelmi Kutatóintézet munkatársa még szeptember végén nyilatkozta a hvg.hu-nak, hogy szerinte az ukránok bebizonyították, jól használják a kapott eszközöket, érdemes beléjük fektetni.
Az Egyesült Államoknak elemi érdeke, hogy az ukránok tovább rombolják az orosz hadsereget, páncélozott járművek és harckocsik ezreit pusztították el eddig is, a tüzérségi eszközökről, több száz merev és forgószárnyas repülőgépről, valamint számos hadihajóról és több mint 100 ezer sebesült vagy halott katonáról már nem is beszélve. Ash szerint az, hogy az Egyesült Államok minderre a védelmi költségvetésének mindössze 5,6 százalékát költi „teljesen hihetetlen befektetésnek tűnik”.
Ezt a kalkulációt valószínűleg Washingtonban is elvégezték, Zelenszij ugyanis nemrég éppen oda utazott, és az Egyesült Államok Patriot rakétaütegek szállításába is beleegyezett – itt írtunk korábban arról, hogy ez miért jelentős fejlemény. Ukrajna támogatása az európai országoknak arányosan többe kerül, mint az Egyesült Államoknak, és a háború nyomán kialakult energiaválság is jobban sújtja őket, mint az észak-amerikai kontinenst, mindennek ellenére azonban a célok ugyanazok, és olcsóbb most közvetetten legyőzni Oroszországot, mint később közvetlenül.
Ahogy Valerij Zaluzsnij tábornok – más kontextusban, de ideillően – mondta: „A következő problémánk tehát az, hogy mindenekelőtt tartsuk ezt a vonalat, és ne veszítsünk további területeket. Ez létfontosságú. Mert tudom, hogy tízszer, tizenötször nehezebb felszabadítani, mint nem feladni.”
