„Amikor találkoznak a szembelévő féllel, akkor mindenki megmutatja, hogy mi van a hasa alatt”
Hajnali negyed négy van, szemerkélő eső és a kellemesnél jóval hűvösebb levegő fogad az MH 59. Szentgyörgyi Dezső repülőbázisnak otthont adó kecskeméti repülőtér kapujában. A rendkívül korai érkezés oka az, hogy három órán belül felszállunk az egyik honvédségi Airbus A319-es szállítógéppel és körülbelül másfél órás repülés után Európa egyik legfeszültebb légterébe érkezünk.
Az úti célunk ugyanis Litvánia, közelebbről a Šiauliai légibázis, ahol a Magyar Honvédség légierejének kijelölt állománya augusztus eleje óta, immár harmadik alkalommal látja el a NATO Baltic Air Policing (BAP) missziójának vezető nemzeteként a balti országok légterének védelmét.
A négy hónapos küldetésre 77 fő (pilóták, repülőműszakiak, logisztikai és egyéb támogatást adó katonák) és Puma Harcászati repülőszázad négy JAS-39C Gripen vadászgépe települt át Litvániába, a küldetés félidejéhez közeledve ezen kontingens meglátogatását szervezte meg számunkra a repülőbázis.
Az okmányaink ellenőrzése után gyalog indulunk a mintegy öt percnyi sétára lévő épülethez, ahol gyors, de alapos csomagellenőrzés következik, majd egyenként mérlegre kell állnunk, valamint mindenkinek meg kell mérnie a poggyászának, felszerelésének súlyát is.
Az adatokat a szobában lévő katona precízen táblázatba vezeti, sejtésem szerint a repülőgép súlypont- és felszállósúlyának kiszámításához van szükség erre a procedúrára. (A közforgalmú járatokat teljesítő utasszállító gépeknél is megtörténik ez, csak ott az utas nem látja a folyamatot.)
Mivel közel ötvenen utazunk, a méregetés közel egy órát vesz igénybe, de mire az utolsó ember adatait is rögzítik, még mindig marad közel egy óra üresjárat. Néhányan elszundítanak, de a legtöbben a repülés alatt várható, nem mindennapi látványosságról beszélgetnek. Ugyanis a terv szerint a litván légtérbe érve, egy úgynevezett „Tango” riasztás keretében „elfognak” bennünket a magyar Gripenek, vagyis mi leszünk a „légtérsértő” repülőgép, amelyre riasztást kap a BAP magyar állománya.
Fél hatkor elindulunk a géphez, a még mindig sötét ég alatt, halkan duruzsoló segédhajtóművel vár bennünket a 604-es oldalszámú szürke Airbus, melynek fedélzetére lépve kedvesen mosolygó, rendkívül udvarias légiutaskísérő hölgyek és urak várnak bennünket.
Az ember akár azt is hihetné, hogy valamelyik nívós légitársaság repülőgépére szállt fel épp, de a mi kabinszemélyzetünkön az elegáns kosztüm és zakó helyett olívazöld repülős kezeslábas van, a repülős hagyományokhoz híven több, igényesen hímzett felvarróval ékesítve.
A pilótafülkében a fiatal kapitány és női elsőtiszt már a felszállás előkészítésének végén jár, így mindössze pár fotó elkészítésére jut idő, majd udvariasan megkérnek, hogy fáradjak a helyemre, mert rövidesen indulunk. Ekkorra már mindenki elfoglalta a kijelölt helyét, az utasszállító gépeken megszokottal teljesen megegyező gyors biztonsági eligazítás következik, majd hajtóműindítás, rövid gurulás és máris a levegőben vagyunk.
Odakint már pirkad, a gép gyorsan áttöri a felhőket és néhány perc múlva már a felkelő Nap fénye ragyogja be az utasteret és természetesen a pilótafülkét. A felszállás után fél órával már a Tátra fölött repülünk, ami elképesztő látványt nyújt, ugyanis havas csúcsokat körülvevő felhőket már aranyszínűre festi a Nap, míg a hegyek még sötétben vannak.
Újabb fél óra telik el, amikor két, az eddig látottaktól teljesen eltérő, a gépünk felé tartó kondenzcsík tűnik fel a jobb oldalon, jóval a repülési magasságunk alatt. Megjöttek a Gripenek!
Legfeljebb két perc telik el és az ablakon kinézve olyan látvány tárul elénk, amelyet nagyon kevesen élhettek át testközelből. A két Gripen először az Airbus két oldalára helyezkedik, majd a jobb oldali gép hirtelen lesüllyed, eltűnik a látómezőnkből és mindössze pár másodperc múlva a bal oldalon bukkan fel, ahol szorosan beáll az addigra a mi gépünkhöz szintén igen közel kerülő másik vadászgép mellé. A fotósok és operatőrök szinte extázisba esnek, a fényképezőgépek kattogását jópár alkalommal elnyomják a látvány hatására többekből előtörő – leginkább nem idézendő - kiáltások.
A géppár ezután ismét két részre válik, az egyik Gripen marad a bal oldalunkon, a másik pedig az ekkorra már a leszálláshoz süllyedő Airbus jobb oldalára, kicsivel alánk helyezkedik, az ellenfényében repülő vadászgép az alattunk elsuhanó zárt felhőzet háttérrel olyan, mintha a Top Gun egyik jelenete elevenedne meg a szemünk előtt. Ilyen kötelékben süllyedünk, áttörjük a magasabban lévő felhőréteget, majd két felhőréteg között repülünk tovább, ami tovább fokozza az amúgy is erős vizuális élményt.
A látvány még a sokat látott katonákat is lenyűgözi, az ablakra tapadva nézik és fényképezik ők is a mellettünk repülő vadászgépeket. A pilóták elképesztő profizmusról tesznek tanúbizonyságot, úgy tartják az Airbus szárnyától mindössze két-három méterre lévő Gripeneket pozícióban, mintha a három repülőgépet összeragasztották volna. Még néhány percig élvezhetjük a csodát, ezután a jobb kísérőnk ezúttal felülről „kerüli” meg az Airbust, felzárkózik a vezérhez és a géppár egy emelkedő balfordulóval kiválik a kötelékből, majd eltűnnek a messzeségben. A mi gépünk néhány másodperc múlva belemerül a zárt felhőzetbe, aztán amikor kibukkanunk belőle már mindössze néhány száz méter magasan vagyunk Litvánia felett.
Legfeljebb másfél perc múlva puhán betont fognak a futóművek, megérkeztünk. Az állóhelyre begurulás után a hajnali kecskeméti időnél is csípősebb levegő fogad, de hát nem kell csodálkozni, a Baltikumban vagyunk.
A repülőtéren Ványik Attila alezredes fogad bennünket, buszra szállunk és menet közben ismét okmányellenőrzés következik, amelyet egy morcosnak tűnő litván katonanő végez. Szerda reggel vagyunk, ekkor még nem tudtunk Putyin friss bejelentéséről, talán ez volt az oka a katona idegességének, Litvánia valóban az orosz medve közelében van.
A busszal egy betonbunkernél állunk meg, ahol Ványik alezredes, mint a jelenlegi váltás, vagyis a „BAP 60” (ez a kontingens a hatvanadik váltás) parancsnoka tart egy rövid eligazítást a sajtó számára. Megtudjuk, hogy a NATO 2004 óta látja el a balti államok légvédelmét, a mostani, magyar vezetésű váltás a hatvanadik ilyen missziója a szövetségnek. A magyar légierőn kívül ugyanezen a bázison a cseh légierő is jelen van, úgynevezett megerősítő erőt adnak, szintén négy Gripennel, valamint Észtországban a német légierő adja a megerősítést, Eurofigter Typhoon vadászgépekkel.
Az alezredes elmondta, hogy már hat alkalommal kaptak éles, úgynevezett „Alpha” riasztást a magyar Gripenek, ezek mindegyike orosz katonai gép légtérsértését jelentette. (Az oroszok ugyanis rendszeresen a legalapvetőbb légiközlekedési szabályokat megszegve, kommunikáció nélkül repülnek a balti államok környéki nemzetközi légterekben, nem adnak le nemzetközi repülési tervet, ha hívják őket rádión, az irányításnak nem válaszolnak és a gépek kötelezően használandó, úgynevezett válaszjeladóit -ami a gép azonosítóját, magasságát, sebességét, süllyedését/emelkedését küldi a repülésirányítás felé- is kikapcsolják.)
A magyar pilóták által elfogott gépek között volt katonai szállítógép, de bizony volt Szuhoj vadászgép is, amelyet vizuálisan kellett azonosítaniuk. Az éles riasztásokon kívül volt - a nekünk demonstrált akcióval együtt - 37 gyakorló riasztásuk, vagyis amikor az éles riasztással megegyezően zajlik minden, éles fegyverzet van a gépeken, csak egy „saját” célra repülnek rá és fogják el valamely baráti ország repülőgépét.
Az éles elfogások körülményeinek lefestésekor hangzott el a címben idézett mondat, vagyis amikor a Gripenek „találkoznak a szembelévő féllel, akkor mindenki megmutatja, hogy mi van a hasa alatt", vagyis a gépet oldalra döntve jelzik a pilóták, hogy éles fegyverzettel vannak ellátva.
A misszió augusztusi indulása óta közel 124 órát töltöttek a levegőben a pilóták, az elfogásokon kívül különböző gyakorlatokon vesznek részt, valamint díszelgő repüléseket is végrehajtottak valamely balti állam felett, így reprezentálva Magyarországot.
A tájékoztató után újra kimegyünk a szabadba, egyfajta időutazáson veszünk részt, ugyanis ezúttal azt nézzük meg, hogy mi történik az előtt hogy elfogják a légtérsértő gépet, vagyis újabb „Tango” riasztás következik. A riadójel elhangzása után (az előírt 15 perces idő helyett legfeljebb 10 perc múlva) már meg is érkezik a készültségi géppár eddigre már teljesen beöltözött két pilótája. Ez nem kis teljesítmény, tekintve hogy a vadászpilóták öltözete nem egy dzseki, hanem a pilótaruhán kívül teljes testet vízmentesen tartó speciális vízálló és hőtartó ruha, a nagy túlterhelés hatásait csökkentő „G”-ruha, a különböző kiegészítők, és a többi.
A pilóták futva közelítik meg a gépeket, felszaladnak a létrán, gyorsan beülnek az ülésbe, a földi személyzet segítségével bekötik az öveket, csatlakoztatják az oxigén-, kommunikációs, „G”-ruha rendszereket és máris indítják a hajtóművet.
Közben a földi, fegyverzetért felelős személyzet eltávolítja a fegyverek biztosítékait és a féktuskókat. Ez mindössze pár perc alatt zajlik le, mégis: kapkodásnak nyoma sem volt, látszik hogy minden mozdulat, eljárás pontosan meg van tervezve és be van gyakorolva. Ezután még egy gyors körbe-ellenőrzés és a gépek fülrepesztő hanggal már indulnak is a „vadászatra”.
