Amikor London nem úgy hív - Ilyen volt az első nap a poszt-Erzsébet Nagy-Britanniában
„Oh, dear!”
– sóhajtott fel mellettem egy hetvenes évei közepén járó nő az újságosnál Kelet-Londonban. A napilapok előtt álltunk: reggel 10 előtt már nem volt Times, Telegraph, vagy Guardian, mindketten egy Daily Mirrorért nyúltunk, amelyen II. Erzsébet királynő néhány éves portréja látható fekete háttéren, valamint a felirat: köszönjük. Megkérdeztem, mi volt a sóhaj mögött. Ő azt mondta: az, hogy neki II. Erzsébet jelképezte Nagy-Britanniát. 5 éves volt, amikor megkoronázták.
Rengeteget voltam Londonban korábban. Láttam minden turistalátványosságot, láttam helyi különlegességeket, láttam focimeccset és házibulit.
A II. Erzsébet nélküli London viszont más, mint eddig volt – de inkább keserédes, mintsem szomorú.
Az élet nem állt meg. Ha más nem, ezt a nyugdíjas hölgy és én is érzékeltük az újsággal a kezünkben, arról beszélgetve, hogy mi lesz most. Az elcsépelt meghalt a királynő, éljen a király! - mondat leginkább arról árulkodik, amit az elmúlt években, Covidtól háborúig nap mint nap megtapasztalunk; hogy gyakorlatilag nincs idő felocsúdni az előző tragédiából, mire jön a következő, és ezért meg kell próbálni mindegyikből így vagy úgy, de építkezni. A járványból összetartással, a háborúból szolidaritással. A királynő halálából pedig a briteken a sor, hogy erőt merítsenek.
II. Erzsébet az Egyesült Királyság legfontosabb szimbóluma volt. Egy országban, amely 70 év alatt látott háborút és terrortámadást, járványt és válságot, politikai szekértáborosodást, gyűlöletkeltést és Brexitet, az egyetlen konstans. Sosem foglalt állást senkinek a kárára, nem azt kereste, ami széthúz, hanem azt, ami összeköt.
Épp emiatt más most London is. Eggyel halkabb, eggyel türelmesebb. Eggyel kedvesebben szólnak egymáshoz az emberek. Ami összetartás eddig a királynőhöz, mint jelképhez kötődött, most egy kicsit érezhető a gyakorlatban is.
Ezt mindenki a maga módján éli meg. A 70 év felettiek egyértelműen gyásszal, mert nekik nemcsak történeteik vannak, hanem az egész életük kötődik a korszakhoz. A Buckingham-palotához 30 percet kellett sorban állni péntek délután, ha valaki virággal, vagy egy, a kerítésre függesztett kis üzenettel akart megemlékezni. Nem egy idős pártól hallottam, ahogy panaszkodnak, hogy elfáradtak, de hozzátették: most megéri. Valaki arról beszélt a barátnőjének: a kishúga szórta a virágokat a királynő elé, amikor először Barbadosba látogatott. Megint két idős nő a fülem hallatára tervezte meg a napját a déli emlékharangozásnál Westminsterben, hogy minden megemlékezésre odaérjenek. Egy veterán egy elektromos kocsin állt be a palota elé, viselte érdemrendjét is, és egy ötévesforma kisfiúval beszélgetett a királynőről. Egy nyugdíjas virágot tűzött a kerítésbe, majd onnan elfordulva elsírta magát. Egy 96 éves nő azon mosolygott és könnyezett egyszerre, hogy egyidős volt a királynővel, és nem gondolta, hogy túléli őt.
Megint máshogy élik meg azok, akik a kisgyerekükkel emlékeznek. Akár úgy, hogy együtt visznek virágot, esetleg egy gyermeki kézírással ellátott kártyát, akár úgy, hogy elviszik őket a sortűzre, ahol együtt számolják a 96 lövést. De minden bizonnyal úgy is, hogy otthon beszélgetnek velük – ezt nem hallhattam. A szülők még fájdalom nélkül nosztalgiáznak, és mesélnek történeteket az első életben lévő generációnak, akiknek nem II. Erzsébet lesz a brit uralkodó az életében.
Aztán vannak a húszasok, meglepően nagy számban. Köztük van, aki cinikusan felnevet a Buckingham Palotánál fülig érő vigyorral szelfiző turistákon (apropó turisták: egyelőre újságírókon kívül kevés külföldi utazott Angliába csak a királynő emlékére, sokkal inkább arról van szó, hogy a történelmi pillanatra esett a repülőjegyük. De szórakoztató, ahogy a kíváncsi és a teljesen összezavarodott tekintetek nagyjából fele-fele arányban eloszlanak, de biztos ami biztos, egy kép mindenről készül). Van olyan fiatal, aki annyival nyugtázza, hogy „ja, ez most elég szar”, más arról beszél, ez a történelem élőben. A pillanat súlya rajtuk is érezhető.
A világ királynője
Az egész helyzet borzasztó nehezen értelmezhető magyar fejjel.
II. Erzsébet nekünk egy brand, tökéletesen alkalmazható a rá aggatott a világ királynője-jelző. Nem lő mellé az ember, ha azt mondja, a világon nincs még egy arc, akit ennyien felismernek.
A brit turizmus a legnagyobb győztese ennek a marketingnek, hiszen az arc nemcsak ismert, de javarészt barátságos is. A világ nagymamájaként mosolyog és integet, napelemes műanyagszobron és egyéb szuvenír vackokon táncol, James Bonddal és Paddington macival bohóckodik, nem csinált botrányokat – ha az ember a felszínt kapirgálta, nem volt miért nem szeretni.
Kritikusok persze voltak szép számmal, bár köztük is inkább a monarchia, mintsem a személye volt a baj. Sokan eltörölnék a királyság intézményét, mások a kolonializmussal példálóznak nemzetközi útjai apropóján, de olyanok is vannak, akik (elképesztően demagóg, és mondhatni, tájékozatlan módon) azt kérik számon, miért nem állította meg a britek háborús részvételeit. A királyi családban kitört pedofilbotrány és Hollywood-i dráma is ellene dolgozott, no meg az, hogy az adófizetők finanszírozták minden lépését (bár megkockáztatható, hogy a Royal Family-brand ezt sokszorosan visszahozta).
Londonban töltve a poszt-Erzsébet Nagy-Britannia első napját, magyar fejjel mégsem ez a mérleg az igazi kérdés. Sokkal inkább vetődik fel a dilemma,
hogy ha egy ilyen furcsa történelmű és széthúzó országot, mint az Egyesült Királyság, egyesíteni tud az államfője, miért ilyen elérhetetlen, hogy ez Magyarországon is megtörténjen?
Köztársasági elnöki poszton talán Göncz Árpád jelentett valamiféle egységesítő erőt, de ha a propagandapapagájokat kérdezzük, mára ő is hazaáruló libsi. Megkaptuk cserébe Novák Katalint, aki annyiban hasonlít az erzsébeti szerephez, hogy mosolyog, mert mosolyogva bigott. Politikán kívül esetleg nézelődhetünk Bálint gazda, Puskás öcsi, Széchenyi István, vagy jobb híján, Isten látja lelkem, Korda Gyuri bácsi felé. Hasonlóan II. Erzsébethez, mindegyiknek megvan a maga keresztje (SZDSZ-es, spanyol válogatott, brutális pénzember, hallgathatatlan a zenéje), de mégiscsak szerethető figurák, a döntő többség jó szájízzel gondol rájuk.
A tény, hogy ennyire messze kell visszamenni, vagy ennyire bulváros vonalon kell mozogni, két dolgot árul el. Az egyik, hogy Magyarország társadalma nemcsak az elmúlt 12 év tükrében, hanem egyébként is kvázi menthetetlen. A 2016-os foci-Eb lesz egy generációnak az, ami máshol egy királynő hetvenéves uralkodása.
A másik pedig az, hogy a monarchia igen is fontos. Hogy nekünk magyaroknak az-e, azt majd a kattintásszámokból ki lehet olvasni. De az, hogy a briteknek fontos, nem kérdés.
És ilyen napokon jelen lenni valóban a történelem átélése.
