Amikor egy hatéves gyerek kizökkent a kamu életedből
Apa-gyerek történetet láttunk már jópárat. Olyat is, amely az apának a gyerek életében betöltött szerepére helyezi a hangsúlyt (hogy mást ne mondjunk: Oroszlánkirály), meg olyat is, amely a felnőtté válás folyamatáról szól az apaság megtapasztalásán keresztül. Utóbbi kategóriába sorolnánk Tim Sullivan 1995-ös, egészen szívbe markoló romantikus vígjátékát, a Jack és Sarah-t, ahol a tragédiával végződő szülés után a Richard E. Grand által alakított Jack magára marad az újszülött csecsemővel, és felül kell kerekednie mély depresszióján ahhoz, hogy képes legyen gondját viselni a babának.
De abszolút ebbe a halmazba tartozik a Nick Hornby regénye alapján készült 2002-es Egy fiúról is Hugh Grant és Nicholas Hoult főszereplésével, amely talán a kategória egyik legjobbja: itt a sekélyes és önző, az agglegények gondtalan életét élő férfi, Will társaságát kezdi keresni a 12 éves Marcus, akinek apapótlékra van szüksége, vagy legalábbis egy biztos pontra az életében, miután anyja rendre megkísérli megölni magát. Az érzékeny, különc kisfiú és az érzéketlen, öntelt Will egymásra hangolódásának, két olyan ember összecsiszolódásának története ez a film, akik különböző oknál fogva meg vannak győződve arról, hogy képtelenek arra, hogy mások szeressék őket. Aztán a fiú ragaszkodásának hála, mégiscsak sikerül egymásban szeretetre lelniük.
Azért is említjük ezeket a filmeket, különösen az utóbbit, mert nagyjából ezeknek a köpönyegéből bújt elő a Szia, Életem! is.
Rohonyi Gábor rendező (Konyec, Brazilok) vígjátékának főszereplője Keserű Barna kiégett fantasyíró (Thuróczy Szabolcs), aki egyszer, egy nagysikerű regénnyel elnyerte a műfaj legrangosabb irodalmi díját, azóta azonban képtelen magából többet kihozni annál, mint hogy gyatra Vuk-utánzatokat ír és kénytelen-kelletlen a jól fizető celeb realitykben bohóckodik. A kiadója (Mucsi Zoltán) meglehetősen elégedetlen vele, és egyszercsak döntés elé állítja az ihletét vesztett, de továbbra is a múlt sikerének hamis fényében tetszelgő írót: vagy tíz napon belül letesz valami értékelhetőt az asztalra, vagy kiadja az útját, és Barna megint mehet túlélő show-ba ugrálni “valami trópusi lófasz szigeten” – ahogy a minden hájjal megkent menedzsere fogalmaz Tasnádi Bence alakításában.
Barna egészen eddig a pontig a kényelmes, megúszós, valódi teljesítmény produkálására nem sarkalló, önhazugságokon alapuló életét éli, mindennek tetejébe pedig egy öntelt, hímsoviniszta paraszt is, aki rezzenéstelen arccal fekteti meg, majd dobja ki a lakásából a taxis nőt. Kell azonban a pénz, és a hiúságot is etetni kell valamivel, így beleáll a tíznapos kihívásba.
Vagyis beleállna, ha abban a pillanatban nem kopogtatna az ajtaján egykori titkos viszonya, bőröndjében egy gyerekkel. Hamar kiderül, hogy Barna hat éven át nem vállalta fel a még egyetemi tanárként kezdeményezett viszonyából született gyerekét, Samut, most azonban a cserben hagyott anyának (Sárközi-Nagy Ilona) szüksége van a férfi segítségére, és a nő trükkösen ráveszi, hogy bár annak minden porcikája tiltakozik ellene, vállalja el a bébicsőszködést. Másként fogalmazva: a főszereplőnek tíz napja van arra, hogy megírja következő főművét és megtanuljon apaként viselkedni.
Innen pedig már nem is olyan nehéz elképzelni, hogy hányféle komikus helyzetet eredményezhet az agglegényléthez szokott férfi és a hirtelen rábízott hatéves gyerek összezártsága. Apa és fia kölcsönösen próbálják meg egymással, vagy még inkább, egymás mellett kibírni a tíz napot, csak éppen Barna nem annyira érzi át ezt az újdonsült apaszerepet, és képtelen vigyázni a gyerek testi épségére, de cserébe Samu sem könnyíti meg a dolgát, aki egy hatéveshez illően, százszázalékos figyelmet követel meg a felnőttől. Akinek van gyereke, az minden bizonnyal elenged majd egy-egy megértő mosolyt az ügyetlenkedő szülő láttán.
Cuki gyerekkel mindent el lehet adni
És szerencsére nemcsak mosolyra fakaszt a film, hanem lehet rajta ténylegesen nevetni is. A történet önmagában elég sablonos lenne és kiszámítható – senki ne várjon eget rengető fordulatokat ettől a filmtől –, és hogy mégsem válik érdektelenné a produkció, az Vékes Csaba társrendező, forgatókönyvíró nagyszerű poénjainak és a Thuróczy Szabolccsal játszó, Samut alakító Pásztor-Várady Mórnak köszönhető.
Először is, Pásztor-Várady elviszi a hátán a filmet, pedig mindössze hatéves volt, mikor forgatták.
Kétszáz jelentkező közül választották ki, és ha másért nem, érte mindenképpen érdemes beülni a moziba, mert még nagy jövő állhat előtte. A gyerekszínész élete legelső filmjében ugrotta meg azt a nem kicsi feladatot, hogy Thuróczyval egyenrangú főszereplőként végig jelen legyen a vásznon, és ne csak a komikus szituációk “kellékeként", de színészi játékkal valóban alakítsa is a jeleneteket: hol kifejezetten tüneményes, hol hajmeresztően idegesítő és követelődző, máskor csalódott és dühös – ahogy azt a helyzet és a rendezők éppen megkívánták tőle.
Vékes Csabát pedig a saját családi élete ihlette meg a filmhez, a saját élményeiből merített, és ez a személyesség, első kézből származó tapasztalathalmaz nagyon is érződik a filmen, sőt ebből a hitelességből fakad az, hogy működik a Szia, Életem! humora. Szokták mondani, hogy az élet néha olyan fordulatokat produkál, hogy annál jobbat kitalálni sem lehetne. Nos, ez elmondható Vékes forgatókönyvéről is: a helyzetkomikumok egy részét biztosan az élet hozta, és ez benne a jó. Mondjuk ilyen az, amikor azt hiszed, hogy ha a gyereket leülteted az asztalhoz, és azt kéred tőle, hogy maradjon csöndben, amíg te dolgozol, és csak akkor mukkanjon meg, ha valami tényleg életbevágóan fontos mondandója van, akkor a nagy haditerv működni fog. Persze, ahogy azt a naiv szülő elképzeli... mert nyilvánvalóan egy perc sem telik el, és máris neked szegezi például azt az életbevágóan fontos kérdést, hogy a dinók tudnak-e gitározni.
A filmben egy kisebb szerepet is elvállaló Vékes tehát tudatosan, az író szemével figyelte meg a saját gyerekeit, azoknak a gesztusait, mondásait, nyelvezetét, és ezeket építette bele a filmbe. Így, bármilyen lerágott csont is a téma, a Szia, Életem! végső soron egyáltalán nem lett papírízű, üres sztereotípiákból építkező film, de annál inkább valóságszagú.
A film egyik producere, Geszti Péter nyilatkozta korábban, hogy azt szeretné, ha ez a film mindenkinek szólna, és tömegek ülnének be rá a mozikba. Ezért egyértelműen mindent megtettek: egy szívvel-lélekkel teli, bájos, az elejétől a végéig szórakoztató, könnyed film született, amelyben lehet olvadozni Pásztor-Várady Mór aranyos beszédhibáin, lebilincselő tehetségén, és a film ráadásul egyáltalán nem lett se bugyuta, se kínos (pedig az előzetese alapján volt esélye rá).
Egyetlen kifogásunk van csupán – de ez valószínűleg keveseket fog zavarni. A film a biztos siker érdekében egy picit sem mer egyedi lenni, és az apa-gyerek történetek sokaságában valami újat vagy új formában elmondani. A szintén témába vágó, szintén magyar film, a tavaly bemutatott Külön falka a szeretetről beszélt például nagyon egyedi módon: anélkül, hogy a szeretet nyelvének sablonjait elpuffogtatta volna, a közhelyeket távolról elkerülve mutatta meg egy rá nem termett szülő és egy vásott kölyök, finom gesztusokból álló egymásra hangolódását; és hozzá hasonlóan a korábban említett Hugh Grant-film is azért tudott a szívünkhöz szólni, mert volt mersze a romantikus vígjátékba keserű és fájdalmas történetszálat keverni.
Mert ezeknek a filmeknek a sava-borsa mindig a sztorinak mélységet adó, háttérben felsejlő dráma, a társadalmi problémák jelentette kontextus, az összetett, nehéz természetű karakterek. Valamennyire a felszínen karcolgat a Szia, Életem! is egy tragikusabb szálat, de a felhőtlen szórakozás jegyében túlzottan nem feszegeti azt. Pedig, az említett példákhoz hasonlóan, ez adna tónust ennek a tudatosan, végtelenül cukira felhúzott történetnek.
