„Aki nem szereti Roger politikáját, húzzon ki a büfébe” – ilyen volt Roger Waters Budapesten
„A szeretem a Pink Floydot, de nem bírom Roger politikáját-típusú arcok most húzzanak ki a büfébe”, figyelmeztette a közönséget Roger Waters már azelőtt, hogy a koncert elkezdődött volna. Azt is hozzátette – mindezt hangbejátszás, valamint az aréna közepén álló színpadról később majd felemelkedő, hatalmas, négy irányba tartó vetítőfalra felpötyögött szöveg formájában –, hogy mindenki kapcsolja ki a mobilját. Persze senki nem kapcsolja ki. Waters végül is nem kerülgette a forró kását, és az első adandó alkalommal szóba hozta a megkerülhetetlent.
Ami Roger politikája. Aki nem egy kő alatt lakott, vagy valamennyire érdekli a popkultúra, az az elmúlt években sem lepődött meg azon, hogy Roger Watersnek van politikai álláspontja, és azon sem, hogy ez az álláspont meglehetősen sarkos és sajátos, sőt, talán még azon sem, hogy ez az álláspont mi. Hiszen ott van a The Wall, az Animals, vagy a The Dark Side Of The Moon – azokból azért részint le lehet vezetni, hogy mit gondol Roger Waters a világról.
Az azonban kétségtelen, hogy jellemzően az elmúlt tíz-tizenöt évben a dalszerző-énekes-gitáros politikai szereplése botránykő lett.
Waters, aki a kétezres évek óta tagja a pro-palesztin aktivistákat és művészeket tömörítő BDS (Boycott, Divestment, Sanctions) nevű szervezetnek, elítéli Izrael állam palesztinokkal szembeni magatartását, Izrael eljárását és kommunikációját a náci Németországéhoz hasonlította, és kijelentette többek közt, hogy a zeneiparban „elképesztően erős” a zsidó lobbi. Ezek miatt többen is antiszemitának nevezték, amit tagadott, azt mondta, hogy ez egyfajta megosztó taktika része. Egy interjúban azt is állította, hogy a George Floyd halálához vezető intézkedés során alkalmazott nyakszorító technikát az amerikai rendőrök az Izraeli Védelmi Erőktől tanulták. Izrael ügyében korábban szóváltásba került Nick Cave-vel és a Radioheaddel is – őket azért kritizálta, hogy fellépnek Izraelben.
Az ukrajnai háború ügyében tett kijelentései ugyancsak kiverték a biztosítékot. Véleménye szerint a Nyugat, különösképpen az Egyesült Államok ukrajnai nyomulása olaj volt a tűzre, sőt, egyenesen provokáció, mi több, úgy tartja, ez „minden idők leginkább kiprovokált inváziója”, amit tárgyalásokkal meg lehetett volna előzni. Abból sem csinált titkot, hogy a jelenlegi helyzetet nem hajlandó „az aktuális ruszofób nézőpontból” figyelni, bár a kép teljességéhez hozzátartozik, hogy tavaly szeptemberben egy nyílt levélben Vlagyimir Putyinnak is beszólt. Előtte azonban Volodimir Zelenszkij feleségének, Olena Zelenszkának is írt üzenetet, melyben kijelentette, vérzik a szíve az ukrajnai háború áldozatai miatt, és elítéli a nyugat szerepvállalását (jelesül: a fegyverszállításokat), mert azok csak meghosszabbítják a háborút.
A vasárnap esti budapesti koncerten azonban mindkét téma ad acta maradt, egyik sem került elő. Ukrajna egyáltalán nem. Vagy, ha igen, tulajdonképpen csak áttételesen, ott, ahol Waters a Végítélet óráját, egy lehetséges atomháború veszélyét emlegette. Itt szóba került Orbán Viktor is, akit, Waters javaslata szerint, rá kellene vennie a magyaroknak, hogy tárgyaljon a világ nagyhatalmú vezetőivel a nukleáris leszerelésről. Az öt évvel ezelőtti koncerthez képest a vallási jelképek lekerültek az MVM Dome légterében úsztatott disznóról, és – ha már Waters politikai botrányait a emlegettük – a zsidóságról is csak akkor esett szó, amikor a vetítővásznon különféle hatalmak és rendszerek által meggyilkolt emberekről beszéltek – indiánokról, feketékről, romákról, zsidókról, palesztinokról, és így tovább.
Watersnek általában a modern és modern utáni hatalommal van baja, a hatalomnak azzal a narrációjával, ami – az ő nevük is előkerült tegnap este – George Orwell vagy Aldous Huxley nevéhez köthető. Azzal a hatalommal, ami a zenész szerint – legyen az Nyugat vagy Kelet – uralkodik, eltitkol, megoszt, embert az emberrel szembefordítja, lehúzza a sápot. Megkapta a magáét az amerikai katonai-ipari komplexum, és az Egyesült Államok úgy általában, Reagan, Obama, Trump és Biden, de a kapitalizmus és a patriarchátus is. Elmondta, hogy emberi jogok nélkül nincs semmi, beszélt a szexuális kisebbségek jogairól, a szólásszabadságról, előkerült két whistleblower, a titkosított anyagokat nyilvánosságra hozó Julian Assange és Chelsea Manning neve is. És még hosszan folytathatnám.
Az azért kár, hogy ez a sok minden többé-kevésbé agyonnyomja a Pink Floyd- és Waters-dalokban rejlő megkapó poézist.
De szólt a zene is természetesen. És nem is akárhogyan. Waters felújított turnéprogrammal érkezett Budapestre, a kötelező Pink Floyd-köröket természetesen megfutotta, de az újabb számok mellett egykori zenekara repertoárjából is hozott olyat, amit öt évvel ezelőtt a Papp László Arénában nem vitt színpadra – ezek közül talán a The Final Cut című albumról ideemelt Two Suns in The Sunset volt a legnagyobb csemege. Az igazi izgalmat azonban azok a nyolcvanas-kora kilencvenes évekbeli szólódalok jelentették, a Powers That Be a Radio K.A.O.S. című lemezről, és a The Bravery Of Being Out Of Range az Amused to Deathről, amik nagyon nem nyilvánvaló választások egy 2023-as Roger Waters-koncert számsorrendjében, és az a The Bar című szám, ami a repertoár legfrissebb darabja, tavaly mutatta be Roger Waters, még nincs is stúdióban felvett változata.
Apropó Pink Floyd, igaz, hogy a zenekar egykori két kulcsembere, Waters és David Gilmour úgy huszonöt éve vannak fasírtban – pillanatokra úgy tűnt, hogy képesek elásni a csatabárdot, a zenekar például klasszikus felállásában lépett fel a 2005-ös Live 8-en –, ám az ukrajnai háború körüli Gilmour-Waters pengeváltás után rosszabb viszonyban vannak, mint valaha.
Megrendítő volt látni, hogy a vetítővászonra egyetlen olyan Pink Floyd-fotó sem került fel, amin David Gilmour szerepel.
Waters zenekara természetesen összeszokott és bombabiztos, a tíztagú felállásban olyan aduászok állnak a hetvenkilenc éves angol zenésszel a színpadon, mint többek közt a korábban az REM-mel és Beckkel együtt zenélő dobos, Joey Waronker, a már a Pink Floyd késő nyolcvanas-, kora kilencvenes évekbeli turnéfelállásában is szereplő Jon Carin billentyűs-gitáros, vagy a saját jogán is ismert gitáros-énekes-dalszerző, Jonathan Wilson, aki szólóénekesi szerepet is kapott a Money című Pink Floyd-klasszikusban. A veterán zenész láthatóan jó passzban van, néha gitározik, alkalmanként persze felveszi alaphangszerét, a basszusgitárt, sőt, olyat is csinál, amit nem szokott: leül a zongorához.
A koncertet egy intim dalpárral fejezték be, a The Bar folyt át az Outside The Wall című Pink Floyd-klasszikusba (aminek az egyik korabeli munkacíme The Buskers, azaz Az utcazenészek volt). A zenészek akusztikus gitárral és tangóharmonikával összegyűltek Waters zongorája körül, az est főhőse pedig nagy mosolyok közepette nem csak zenésztársainak, hanem a teljes stábnak, sőt az MVM Dome személyzetének is megköszönte a közreműködést. És a közönségnek, hogy
kommunikáltunk egymással, hiszen ezért gyűltünk itt össze.
Kicsit korábban sokszáz ember fotója került fel a vetítővászonra különféle színekben. Mindenféle ember a világ minden tájáról. Ha jól értem, ez Roger Waters pozitív állítása – a sok mi ne legyen mellett a mi legyen. Egy rettentően bonyolult, ideológiailag túlmozgásos embert láttunk, még az is lehet, hogy utoljára a színpadon. Persze nem volna kifogásom egy következő koncert ellen sem.
