A zen és a zenecsinálás művészete – különös könyvet írt minden idők egyik legnagyobb zenei producere
Kifejezetten izgalomba jöttem akkor, amikor megtudtam, a kreativitásról ír könyvet Rick Rubin, akinek már életében ott a helye a popkultúra Olümposzán. Nem is kérdés, hogy Rubin a legnagyobbak egyike: az a fajta alkotó vagy az alkotást facilitáló kreatív, aki nem csak jó zenei szakemberként dolgozott remek lemezeken, hanem több annál – a könnyűzenei forradalmár kifejezés talán modoros és giccses lenne, de kétségtelen, hogy emlékezetes, kimerevíthető és bekeretezhető kulturális pillanatokhoz fűződik a neve.
Hogy lássuk, miért van súlya annak, ha Rick Rubin könyvet ad ki, ráadásul az alkotásról és a kreativitásról, ahhoz talán érdemes egy kicsit átfutnunk az életrajzát és a pályaképét. Nem is egészen zárójelben: rövid időn belül egyébként ez a második olyan megjelenés, amiben Rick Rubin az alkotásról beszél. Nem mellesleg Broken Record címmel 2017 óta három társával egy popkulturális podcastot is visz, ahol természetesen ugyancsak zenei kérdések kerültek, kerülnek terítékre, olyan vendégekkel, mint Neil Young, John Frusciante vagy Damon Albarn, és még sokan mások.
Egyébként alig több mint két hónapja írtunk arról a Paul McCartney-val közös remek sorozatáról, a Disney+-on futó 3, 2, 1-ről, ami egyszerre kreativitásról szóló kurzus, izgalmas Beatles-történeti anekdotagyűjtemény (nem csak rajongóknak), popzene-elméleti tréning (laikusoknak is), és érdekes bepillantás a hangszerelés titkos bugyraiba. A sorozatról szóló cikket itt teljes egészében el is olvashatják:
Ebben a cikkben Rubin pályáját is érintjük: „legendás, kilencszeres Grammy-díjas producer, aki olyan zenekarokkal dolgozott együtt, mint például a Red Hot Chili Peppers vagy a Metallica, az AC/DC, vagy Adele, Neil Diamond, Johnny Cash. Maradjunk abban, hogy amit ő nem tud a zeneiparról, a dalok megfelelő kezeléséről, az nincs. Ja, és bevallottan elvakult Beatles-rajongó.”. Kétségtelen, hogy amikor Rubin A kreatív folyamat: Az alkotás, mint életmód című könyvben arról beszél, hogy hogyan érdemes és hogyan nem érdemes megragadni az alkotást, akkor ezt egy olyan művészi pálya támasztja meg, ami önmagáért beszél. A könyvből talán éppen ennek a nagyon színes zeneipari karriernek a konkrét tanulságai, példameséi hiányoznak – de erről később.
Amikor Rick Rubin például arról mesél a könyvben, hogy ne mindig a járt utat, sőt, ha lehet, ne a járt utat válasszuk az alkotás során, és hogy vezérelvünk legyen mindig a kíváncsiság, és hogy higgyünk a véletlenben, akkor kétségtelenül nem a levegőbe beszél. Egyetemistaként Russel Simmonsszal társulásban lemezkiadót alapított Def Jam Recordings néven, ami az éppen szárba szökkenő New York-i hiphop-színtér előadóira és zenekaraira fókuszált. Ők ketten hozták össze 1986-ban az Aerosmith-t és a Run DMC-t, és ötvözték úttörő módon a hiphopot és a hard rockot. Aztán ugyanabban az évben – éles váltással – elkezdett dolgozni a Slayerrel, és a thrash metal-zenekar addigi legjobb lemezét hozták össze, ez volt a Reign In Blood, aztán még jött két fantasztikus Slayer-album, a South of Heaven és a Seasons in the Abyss.
De meglátta a lehetőséget három New York-i fehér srácban, és nem tévedett: a Beastie Boys legendás hiphopzenekar lett. Neki (meg persze a zenekarnak) köszönhetjük a Red Hot Chili Peppers emblematikus lecsupaszított hangzását és legjobb lemezeit is, a Blood Sugar Sex Magiket, a Californicationt és a By The Wayt (de nem csak azokon dolgoztak együtt: a Stadium Arcadiumon, az I'm With You-n és a John Frusciante visszatérése után megjelent két lemezen is). Első közös munkájukat 1991-ben egy Los Angelesben, a könnyűzene-történelmi Laurel Canyonban található házban vették fel – beköltöztek, ott laktak, ott rakták össze és vették fel a dalokat; ez sem az a tipikus megúszós, jól bevált sablonmegoldás.
És ő volt az is, aki „visszahozta”, újra kitalálta Johnny Cash-t, pontosabban rájött, hogy Cash karizmájához nem kell más, mint egy gitár és egy énekhang. Na meg jó dalok, olyan feldolgozások, amiket a dalnok hitelesen tud a saját képére formálni. Az együttműködésük 1994-ben kezdődött, és közel tíz évig tartott, sőt, még Johnny Cash halála után is jelentek meg olyan felvételek, amiknek Rick Rubin volt a producere.
Hosszasan lehetne még tételezni a szakállas, torzonborz producerlegenda pályáját, de talán ennyiből is kiderül, hogy a jó zenei producer nem csak ügyesen tekergeti a potmétereket, hanem ráérez a kuncsaft lelkére, képes megérteni az alkotó(k) személyiségét, meg azt is, az adott pillanatban mi áll jól neki(k), vagy hogy merre kell tovább irányítani a közmondásos „banda (vagy előadó) szekerét”.
Na, de most, hogy a fenekére néztünk a hitelességi kérdéseknek, és – bár valójában nem szorultak tisztázásra – bőven kitárgyaltuk azokat, ne kerülgessük tovább a kérdést. Mi is ez a könyv?
Nem életrajz. Nem korrajz. Nem zeneipari szakkönyv. Ezek közül egész biztosan egyik sem. Az utóbbi talán egy kicsit. És nem is kizárólag buddhista tanok gyűjteménye és ismertetése, bár kétségkívül Rick Rubin buddhizmusa és az ezzel összefüggő életszemlélete és világlátása az alapja ennek a könyvnek. A pontos megfogalmazás talán az, hogy a buddhista Rick Rubin jegyzetei az alkotásról. Rick Rubin alkotói filozófiája. Vagy valami efféle. "Eredetileg arról akartam írni, hogyan készítsünk minél nagyszerűbb műveket. De végeredményben arról szól a könyv, hogyan éljünk" – ő ezt mondja, és a könyv ismeretében tulajdonképpen igaza is van.
A könyv szerkezete laza – nem szigorú rendben, de valamiféle logikával egymás mellé pakolt rövid fejezetek szövedéke. Ennek megfelelően nem is feltétlenül olyan mű, amit leülünk és „kiolvasunk” – persze ez is elképzelhető, simán beránthatja a könyv az olvasót – talán inkább olyan, amit fel-felcsapunk, vagy akár egy-egy nagyobb rész olvasása után kicsit félrerakunk, kontemplálunk, zenét hallgatunk, aztán folytatjuk. Én elég sokszor félretettem, aztán visszatértem hozzá. Elég tömény szöveg, miközben nagyon szellősnek látszik.
Azt, hogy mi Rubin állítása a saját könyvéről, már az elején, bevezetőként tisztázza: „Ebben a könyvben semmi sem bizonyított. Azt tükrözi, amit megfigyeltem: Nem annyira tényeket, mint inkább gondolatokat”. A kreatív folyamat, mely 78 gondolati egységet (így nevezi ezeket Rubin) tartalmaz, tehát nem receptkönyv, nem „hogyan legyek jó dalszerző és ihletett művész tíz lépésben” típusú beavatószöveg.
Rubin számára az alkotás tudatos ösztönösség vagy ösztönös tudatosság. Egyszerre koncentráció és figyelem, és eltávolodás, „kizoomolás” és megfigyelés. A lehetőségek játéka. Szabályszegés, szabálynélküliség, és ugrás a sötétbe. Az alkotás során bármiből lehet bármi. A jó ötletből semmi, a semminek látszó ötletpamacsból remekmű. De semmi nem garantált. „Mindig is az teszi a legnagyobb szolgálatot a műnek, ha érzés alapján döntünk, ha azt választjuk, ami megmozgat, ami felkelti értdeklődésünket” – írja. Azonban azzal együtt, hogy a véletlen, a ráérzés és a kíváncsiság, vagy akár a hiba („Ha rossz irányba fordulsz, olyan tájra bukkanhatsz, amit amúgy nem láttál volna”), sőt a zsákutca csodákat eredményezhet, a „dudásnak” metaforikusan mégiscsak „pokolra kell mennie” a remekműért.
Vissza- meg visszatérő gondolat, hogy annyi minden lehet igaz, és lehet igaz az ellenkezője is. Rubin szerint az alkotás az, amit az alkotó kifacsar önmagából, az a leglényegünk. Ha egy narancsot kifacsarunk narancslé jön, írja (– a könyv egyébként tele van ilyen bombasztikusnak tűnő mondatokkal; egy részük második olvasásra is bombasztikusnak, már-már gondolati giccsnek tűnik, de van, amiről egyszerűen csak megállapítjuk, hogy igaz). Ugyanakkor azt is elmondja, hogy utánzásból is létrejöhetnek új értékek. Lásd még a Beatles a kezdetekben az amerikai soult és rhythm and bluest másolta, de végül új zene lett belőle.
Azt is leírja, hogy a művészet nem a versengésről szól (eszembe jut mit írt Nick Cave 1996-ban a Music Televisionnek, kérve, hogy vegyék le az MTV Music Awards Legjobb férfi előadóinak jelöltjei közül: „Az én múzsám nem ló, én pedig nem lóversenyen veszek részt.”), ugyanakkor hozzáteszi: a verseny is hozhat nagy teljesítményeket, és itt Rubin a Beach Boys és a Beatles nagy interkontinentális párviadalát emlegeti, amikor a Rubber Soul hatására született meg a Pet Sounds, a Pet Sounds hatására pedig a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band.
Ha már a könnyűzene-történeti példák: itt érhető tetten a könyv egyik gyengesége. Néha azt érezhetjük, hogy a szerző bárcsak több szabadon tekergő gondolatát fűzné fel valami megtörtént esetre, bár hozna elő több sztorit a nyilvánvalóan elég gazdag személyes példatárából, kötné a megfigyeléseit és a filozófiáját konkrétumokhoz. Ha én lettem volna a szerkesztő, biztos, hogy erre kértem volna Rick Rubint. A könyv mérlege azonban így is pozitív. A kreatív folyamat elsőre talán fura lehet, tűnhet akár szépelgésnek is, de többnyire nem az (igen, vannak benne kevésbé sikerült mondatok és szakaszok is – ez a másik gyengeség). Számtalanszor kaphatjuk magunkat azon, hogy visszalapozunk korábbi gondolatokhoz, hogy megint nekifutunk bekezdéseknek, sőt, hogy egy mondat egész mást üzen az egyik este, és a másik reggel.
Rick Rubin: A kreatív folyamat: Az alkotás mint életmód / 21. Század Kiadó
