A szexualitás története és Eszenyi új rendezése – Mit érdemes a színházban nézni? 6. rész
Kritikus tervez, isten/sors/kormány végez: noha a március előzetesen átlagos hónapnak ígérkezett, végül a rezsiválság miatti vidéki bezárást követő újranyitásról, az egyre értelmezhetetlenebbé váló szubvenciójuk miatt kiállni kénytelen függetlenekről, illetve a támogatásukat egyelőre hiába váró állami fenntartású pesti kőszínházakról (is) szólt. A saját szempontomból azért tényleg nagyjából átlagosra sikeredett: 24 előadást láttam, amelyek közt éppúgy volt friss bemutató, mint előző hónap(ok)ról átcsúszott produkció, illetve régi mulasztás pótlása. Ezúttal is maradt el előadás (három is), s volt olyan, amelyre nem fértem be. Ami mégis eltér az átlagtól, az a vizsgaelőadások aránya (bár rendszeresen nézek egyetemi vizsgákat, havonta hatot azért ritkán látok).
Maguk a produkciók minden szempontból vegyes képet mutattak, s a kortárs magyar színház több jellemző sajátja is pregnánsan megmutatkozott bennük. Például
a klasszikusok szűk repertoárja, ami akkor is unalmas kissé, ha a bemutatók árnyalják a képet
– mint e hónap általam látott Csehov-interpretációi. A Trojka Színházi Társulás Cseresznyéskertje nem friss produkció: még a Covid-szünet előtt mutatták be az OSZMI körtermében. Most a Kugler Art Szalon kicsiny szobájában játsszák, sajátos kamaraváltozatként, a szöveget a térre és önmagukra szabva, a mű szerepeit a felére redukálva.
Az előadás nem bíbelődik a mű szimbolikus tartalmaival;
elsősorban az emberi kapcsolatokra koncentrál, erejét, izgalmát az egymásra szegeződő vagy éppen elfordított tekintetek, az apró gesztusok, a szavakat gyakran felülíró nonverbális megnyilvánulások adják. A szerepeket a szokottnál sokkal erősebben alakítja a színészi személyiség, ami az előadást rendezőként is jegyző Soós Attila által tökéletesen magára szabott Firsz esetében tűnik fel leginkább, de mindenkinél érzékelhető.
A Szegedi Pinceszínház bemutatója, a Miért éppen Genova? nemcsak átalakítja, de radikálisan felül is írja Csehov Sirályának szövegét. A Sardar Tagirovsky rendezte előadás egésze Trigorin monológja, amely leginkább esszéisztikus ál-memoárnak tűnik, és éppúgy fontos komponensét jelenti maga a műértelmezés, mint a Sirály cselekményhiátusainak kitöltése. No meg az (ön)ironikus reflexiók: Trigorin (és nem Dorn) Genovában olyan színházi előadást lát egy pincében, amely egy hosszú monológ csupán, a rendezői koncepció áldozatául eső színészek nem beszélnek, csak ülnek, állnak, néha mozognak. Igen, hasonló előadás látható Szegeden: dialógus nem ékelődik a rendező hangján megszólaló kétfelvonásnyi monológba, így a színészeket csak akkor halljuk, amikor a kontextusba illő olasz slágereket éneklik. Ám az átgondoltan szerkesztett, többnyire kifejezetten szellemes szöveg és a színészi odaadás nem fedi el az értelmezést csak néhány esetben (mint a Medvegyenko dala után fekete viseletét fehérre cserélő Mása jelenetében), árnyaló, gazdagító színpadi történések szűkösségét.
Csehov-művekből – ám elsősorban epikai alkotásokból – készülnek a FreeSZFE rendezőosztályának idei vizsgái is, amelyek a Pinceszínház jóvoltából 3-4 előadás erejéig nyilvánosságot kapnak. A hatból két vizsga esett márciusra, köztük az egyetlen drámabemutató. A Bagossy Júlia rendezte Sirály azok közé a Csehov-interpretációk közé tartozik, amelyek egyértelműen
kortárs környezetbe helyezik a cselekményt és ehhez a koncepcióhoz igazítják a dialógusokat.
Az egy részben játszott, feszesre húzott produkció egyik fontos erénye az átpozícionálás következetessége, ami nemcsak a mai nyelvhasználatban, a tegeződések-magázódások átgondoltságában nyilvánul meg, de a színpadon kívüli történések sejtetésében is: Nyina és Trigorin viszonya például teljesen más fázisban van a második felvonásban, mint az elsőben (a karakterekből kiindulva felfejthető, mi történt időközben kettejük közt). Másik fontos erénye pedig a szereplők némiképp újragondolt korához, viszonyaihoz kiválóan illeszkedő, erős szereposztás, amelyből a szerepsablon eredeti átértelmezése okán Takátsy Péter Dornját, különleges szuggesztivitása miatt pedig Rezes Dominika Másáját kell elsősorban kiemelni.
Bezerédi Bendegúz vizsgarendezése, a 6-os kórterem követi ugyan a talán legismertebb Csehov-elbeszélés cselekményét, ám problematikáját némileg redukálja. Noha a mindent behálózó kábelekből épülő díszlet éppúgy asszociáltat az emberi agytekervényekre, mint a klinika lakóra rácsukódó, nem is annyira szimbolikus rácsokra, a játékban a Ragin és Gromov közti, sokat elemzett szembenállás elméleti aspektusa háttérbe szorul. Helyette
a nyikiták primitív diktatúrájának az emberi autonómiát eltörlő ereje kerül előtérbe,
és az a környező valóságról tudomást venni nem óhajtó értelmiségi attitűd, amelyet Hajduk Károly alakítása szuggesztíven közvetít. De a játék egésze meglehetősen egynemű, kevés az igazán drámai jelenet, az epikus tónus túlságosan domináns marad.
Míg a FreeSZFE előadásainak a Pinceszínház biztosít alkalmanként helyet, addig az SZFE-n „bent ragadt” színészosztályok ismét a Padláson játszhatnak. A bemutatók közül az Alice Csodaországban mondható leginkább hagyományos vizsgaelőadásnak. Lázár Helga rendezése játékos és stílusos, de mintha megrekedne a két lehetőség közti félúton: nem rendezi egy hagyományos mese szerkezetébe Lewis Carroll regényének ötleteit, szimbólumait, de tartózkodik attól is, hogy „őrült”, szürreális képeket kreálva pszichedelikus utazásként értelmezze a cselekményt.
Az előadást éppúgy a negyedéves osztály játssza, mint az Ördög Tamás rendezte Babaházat, amely az átlagos vizsgáknál erősebben támaszkodik a játszók személyiségére. A kevés Ibsen-sort tartalmazó bemutató gerincét részben a Nóra-Hjelmer kapcsolat át-, illetve továbbgondolását jelentő helyzetgyakorlatok, részben a mű problematikájára adott „civil” kommentárok adják. Kár, hogy ez utóbbiak annyira sablonosak, hogy inkább csak a tipizált megközelítések idézőjelbe tételének tűnnek – így a felvetett kérdések nem visznek közelebb a Babaház-problematika kortársi értelmezéséhez.
A végzős osztály bemutatója, a „Merre jársz?” önerőből készült: a színinövendék Szécsi Bence rendezte, a szövegkönyvet osztálytársával, László Gáspárral közösen írták Olivier Bourdeaut Merre jársz, Bojangles című regényéből. Az adaptáció meghagyja a narratív formát, a főszereplő visszaemlékezését szakítják meg a dramatikus jelenetek, amelyeket vérbő (diák)humor táplál, a figurák egy része maga is két lábon járó geg. A színészek nagy elánnal és jó ízléssel komédiáznak, látható néhány egészen kiváló jelenet is, ám a poénok nemcsak a mű szentimentalizmusát szorítják háttérbe, de sokszor a vidám felszín mögött megbújó komorabb drámát is. Kellően komoly és elgondolkodtató viszont a zárlat: az épületből kilépő, ott gyülekező egyetemisták képe a regényen túli asszociációs tereket nyit meg.
Az alapvetően a harmadéves „fizikais” osztályhoz köthető Puszták népét (amelynek szereplői közt más osztályok, sőt, más intézmény hallgatói is felbukkannak) Regős Simon nem az SZFE-n, hanem a Magyar Képzőművészeti Egyetem egyik tantermében rendezte meg, maximálisan kihasználva a szokatlan helyszín speciális adottságait. A játék nem csupán a „katedrán”, de a padokon is zajlik, azokon is mozognak, ugrálnak, táncolnak a szereplők. Az „Illyés Gyula befolyása alatt” készült produkció kortársi perspektívából kérdez rá a már Illyés által is vizsgált problémákra, konfliktusokra, elsősorban a városi és vidéki életmód különbségeire, ütközéseire. E rákérdezés éppen a forma és a tartalom gazdagsága miatt nem tűnik túl direktnek, didaktikusnak.
Minden és mindenki mozgásban van, élőzene szól, alaposan átköltött szövegű slágereket hallunk, a második részben szürreális(ba hajó) képeket, játékötleteket látunk, miközben bensőséges emberi történetek ékelődnek a gegek köré.
Nem állítom, hogy Regős Simon és a társulat példás ökonómiával szűrné az ötleteket, de annyira szellemes, átgondolt és olyan energikusan megvalósított a játék, hogy ezt sem érzem problémának – és nagy örömmel konstatálom, hogy a Szkénében ősszel műsorra tűzött Táncos a sötétben-t jegyző Csáki Benedek után már a második komoly reményeket ébresztő rendező tűnik fel a kiugróan tehetségesnek látszó osztályban.
Az epikai alkotások színpadra alkalmazása nem csupán a vizsgaelőadások ambíciója; egyre inkább megfigyelhető kőszínházi tendencia, hogy a gyakran játszott drámáktól elforduló rendezők új darabok felfedezése helyett szívesen nyúlnak epikai anyaghoz. Mikó Csaba pályájának mind fontosabb szeletévé válik prózaíró kollégái regényeinek színpadra írása; most Bartis Attila A vége című regényének adaptációját készítette el a Radnóti Színház számára. Első látásra/hallásra úgy érzem, ez nem tartozik legsikerültebb munkái közé. Sok, színpadi szempontból kevéssé érdekes, a cselekményt lassító motívum maradt meg a regényből, a narratív szerkezetet nem sikerült drámaivá tenni, reménytelenül epikusnak tűnik maga a színpadi mű is. Ezen valamelyest segít ugyan Nagy Péter István erős atmoszférát teremtő rendezése – amely a Radnóti kis színpadát valószerűtlenül összetett világgá tágítja – és a kiváló színészgárda, de a hosszúra nyúló színházi este után nem éreztem, hogy a regény megtalálta volna a maga színpadi nyelvét, formáját.
Az sem biztos, hogy A vége más formában fel fog majd bukkanni magyar színpadokon, az viszont tény, hogy Dosztojevszkij regényei továbbra sem kerülhetik el színpadi sorsukat. A József Attila Színház stúdiójában Hargitai Iván átiratában és rendezésében bemutatott A Karamazov testvéreknek méltánylandó erénye, hogy meg sem kísérli a műegészet színre vinni. A kulcsfontosságú szereplőket is elhagyó kamaraverzió a filozófia és a lélektani folyamatok aprólékos prezentálása helyett a szenvedély lélekállapotainak, bűn és bűnhődés érzetének felmutatására épít, de a tónus igen egyszínű, a hangnem többnyire harsány, a színészi alakítások nem bírnak igazi erővel.
Adaptáció nemcsak regényből, de kisepikai műfajokból is készülhet. A 6Szín Teátrumban Rényi Ádám novelláit Enyedi Éva dramaturgi közreműködésével Lengyel Andor rendezte színre, A hosszú élet titka címen. A novellákat sajnos nem olvastam, ám azt érzékelem, hogy az előadás legtöbb jelenete egy rugóra jár, egy – jól kiszámítható – csattanóra van kihegyezve, a szöveg nem különösebben eredeti és nem is igazán szellemes. A túlgondoltnak nem mondható rendezés legfőbb értékét a színészválasztás jelenti; különösen a két idősebb szereplő, Ecsedi Erzsébet és Márton András játéka magával ragadó.
A Budapest Bábszínház egészen nagyszabású vállalkozása, a Dekameron 2023 nem Boccaccio, hanem kiváló kortárs magyar szerzők novelláiból készült. A frissen íródott szövegek nemcsak tartalmilag és stilárisan eltérőek, de minőségileg is.
Ez természetszerűen kissé egyenetlenné (és igen hosszúvá) teszi magát az előadást is, ám a lenyűgöző látvány, a bábtechnikák különleges változatossága, a szellemes játékötletek sora, a jól kitalált, reptéren játszódó összekötő jelenetek és az összehangolt társulati munka – amelyben kitüntetett szerepe van az alkalmanként önmaguk kesztyűbábjait is mozgató Blasek Gyöngyi és Fodor Tamás visszatérő jelenléteinek – formátumos produkciót eredményez.
A kecskeméti Ciróka Bábszínházban nem klasszikus bábelőadást láttam (bár az árnyjáték egy-két ponton azért fontos szereppel bír). A Barguzin – Lehullt csillag fénye Petőfi, pontosabban a Petőfi-mítosz útjába ered. A Fábián Péter által írt és rendezett előadás
szellemes történet igaz és hamis legendákról,
remek dialógusokkal, jól ütemezett fordulatokkal, de savát-borsát az adja, ahogy a Petőfi-sorok más-más kontextusba ültetve, hol remek humorral, hol meglepő mélységgel szólalnak meg (feleselve számos „vendégsorral”, Arany-versrészletektől kezdve az István, a király citátumaiig). A láthatóan nagy kedvvel, sok színnel, komoly színészi energiákkal megvalósított játék így a költészet erejéről – elsősorban persze Petőfi költészetének erejéről – szóló szenvedélyes tudósítás lesz.
Ezzel el is érkeztünk a kortárs magyar drámák bemutatóihoz, amelyek – az utóbbi idők tendenciáihoz híven – többnyire már nem előre elkészülő irodalmi alkotások, hanem az adott társulat számára íródó, részben-egészben a színészi személyiségekre szabott szövegek. Igaz, a Barguzinból könnyen elképzelhető komolyabb változtatások nélküli repríz, akárcsak a Loupe Színházi Társulás Marczibányi Téri Művelődési Központban bemutatott Becsapódásából, amelynek szövegét a „színészek improvizációi alapján és ellenére” a rendező, Horváth János Antal írta.
Ennek disztópikus fikciója szerint hazánkat megtámadja Ukrajna, és a kormány általános mozgósítást rendel el.
Noha a dialógusok bőven tartalmaznak aktuális kiszólásokat és közéleti replikákat, az előadás tárgya alapvetően az, hogy milyen reakciókat vált ki e helyzet eltérő mentalitású, világnézetű emberekből. Nem egészen egyenletes színvonalú a produkció, a történetvezetés meg-megdöccen, néha feltűnő a széttartó jelenetek kényszerű összefércelése, de komoly erénye, hogy nem válik ideologikussá, túlontúl didaktikussá. A dialógusok flottul peregnek, a színészek (Földes Eszter, Lengyel Tamás, Molnár Áron, Ullmann Mónika) sok egyéni színnel töltik ki a némiképp vázlatos alakok körvonalait.
Hasonló szándék – a közélet és magánélet egymásra hatásának prezentálása – jellemez két másik független színházi előadást, a TÁP Színház friss bemutatóját, A szexualitás történetét, illetve a Tér 12 Kulturális Egyesület RS9-ben játszott produkcióját, A nagy hadronütköztetőt (amely olyannyira mulasztás pótlása részemről, hogy az utolsó előadását láttam). A Lénárd Róbert rendezte (Selmeczi Beával közösen írt), Foucault-t nyomokban tartalmazó, Kafkával és más vendégszövegekkel mixelő A szexualitás történetének fő tárgya a politika és az ideológia behatolása az intim szférába. Ám a sokféle ideológiát fricskázó produkció szerkezete átlátható, humora meglepően vékony, hiányoznak belőle a TÁP-ra jellemző gátlástalan játékötletek.
A Viktor Balázs rendezte A nagy hadronütköztető olyan szerelmi történetet mond el, amelybe beleszólnak napjaink közéleti nyomorúságai. Hodászi Ádám szövege ugyan nem elég erős ahhoz, hogy a lineárisan elmesélt, tipikusnak mondható történet fordulatait találékonyan vegyítse az eredeti, atipikusnak tetsző karakterek megmutatásával, de az eltérő színészi személyiségek (Boda Tibor, Háda Fruzsina, Viktor Balázs) összeszikrázása érdekessé teszi a játékot.
A színészi személyiség kulcsfontosságú az Örkény Színház Stúdiójában látható Szaturnusz gyűrűje esetében is, de a szöveg sokkal rétegzettebb. Kárpáti Péter kortárs drámaírói pályáját maga mögött hagyva, színházi alkotóként immár hosszú évek óta hoz létre sajátos logikájú, a lineáris történetmondástól távol eső, rendező és dramaturg által vezetett színészi improvizációkon alapuló bemutatókat. A Szaturnusz gyűrűje az általam látott legsikerültebb munkáinak egyike. A teljesen természetesnek induló, színészi személyiséghez tapadó dialógusok mind árnyaltabbakká, bonyolultabbá válnak, a köznapi problémák mellé élet-halál kérdései és a köznapi szerepek mitikus alakváltozatai kerülnek; az előadás egyik csúcspontján Carol Ann Duffy megzenésített Eurüdiké-versét énekli angolul Láng Annamária. Mellette Nagy Zsolt, Novkov Máté, Polgár Csaba, Józsa Bettina, Ficza István, Jéger Zsombor játéka és jelenléte, illetve Veronika Keresztesova erős atmoszférát teremtő díszlete is fontos komponense a befogadói asszociációra is sokat bízó bemutató sikerének.
A kortárs magyar drámáktól lényegesen eltér a hónap egyetlen általam látott külföldi kortárs drámája: a Nemzeti Színházban bemutatott Rex nem színészi személyiségekhez, hanem bizonyos irodalmi hagyományokhoz kapcsolódik. Kirill Fokin disztópiája az emberiség kikényszerített egyesítését követő, háborús, zűrzavaros időkben játszódik. Ideologikus problémafelvetésében nem nehéz ráismerni napjaink nemzetállamok szerepéről folytatott politikai vitáira, míg megformáltsága, felépítése a hetvenes-nyolcvanas évek paraboladrámáinak jellegzetes vonulatát juttathatja eszünkbe – ám Székely János, Sütő András, Páskándi Géza művei dinamikus akciódrámák a ritka statikus színpadi szituációt indukáló Rexhez képest. Az amúgy valóban kivételes jelentőségű rendező, Valerij Fokin pedig még erősíti is a statikusságot: a bágyasztóan sötét színpadon a főszerepet játszó Horváth Lajos Ottó egy szűk üvegkalitkában mikroportba beszélve monologizál és folytat áldialógust a többi, dramaturgiai kellékként funkcionáló szereplővel, köztük egy androidnak titulált takarítógéppel.
A külföldi kortárs drámánál jóval gyakoribbak a klasszikusok, félklasszikusok bemutatói, amelyekből ritkán születik olyan eredeti produkció, mint a cikk elején említett Csehov-premierek némelyike. Bertolt Brecht népszerűségét indokolja műveinek sajnálatos örökérvényűsége (is), de az egymást követő reprízek ritkán tartalmaznak olyan eredeti elképzelést, ötletet, amely a mindig aktuális mondandón túl egyedivé, fontossá tehetné az adott interpretációt. A szolnoki Koldusoperának persze megvan a maga kontextusa: jól illeszkedik az új direkció népszínházi koncepciót tágítani igyekvő, komolyabb és változatosabb repertoárt kiépíteni szándékozó elképzeléseibe. Eszenyi Enikő rendezése avatárok színrelépésével kezdődik, amiről asszociálhatunk ugyan a rettenetes emberi torzsalkodásokat kívülről néző idegenekre, ám a játékötlet túl vékony ahhoz, hogy átfogó tartalmi-formai koncepció kerekedjen belőle. És sajnos a színészi erő is kevés az előadásban, főleg a második részben, ahol a drámai és a komikus tónust remekül váltogató, illetve összegyúró Bíró Panna Dominika Pollyja már keveset szerepel.
Budaörsön a Kurázsi és gyerekei került színre, amelyet Zsótér Sándor nem először rendezett meg. Zsótér szerencsére sosem remake-et készít, nála az újabb bemutatók mindig az anyag továbbgondolását jelentik. Ezért is néztem egyre tanácstalanabbul a minden szakmai erénye (elsősorban Spolarics Andrea letisztult, erőteljes alakítása és Ambrus Mária nemcsak látványos, de több asszociációs mezőt is megnyitó díszlete) ellenére is meglehetősen steril és egyhangú előadást, amely Zsótér korábbi, kitűnő Kurázsi-rendezéseihez (a 2007-ben végzett színészosztály SZFE-es vizsgaelőadáshoz és a 2012-es Radnóti színházi produkcióhoz) képest számomra nem telítődött új jelentéstartalmakkal.
Még erősebb volt tanácstalanságom a Pesti Színház Tennessee Williams-bemutatóját nézvén. A Macska a forró bádogtetőn nem túl régen egyszer már szerepelt a színház repertoárján, ám Valló Péter rendezésében semmi olyan alkotói törekvést nem vettem észre, amely az újabb reprízt koncepcionálisan indokolná. Ráadásul az egyébként kitűnő főszereplők (talán Brasch Bence kivételével) meglepően külsődleges eszközökkel, gyakran forszírozott harsánysággal, jelentős alakításaik színvonalától messze elmaradva formálják szerepüket.
Más kételyek merültek fel bennem a Maladype Színház friss bemutatóját, a Legyeket látván. A ritkán játszott Sartre-darabot Juraszek Zsuzsa rendezése erősen redukálta, a meghagyott vázat is átalakítva. Mivel a játék legerősebb részei a mozgásra, zenére építő jelenetek, kevéssé érthető, hogy Elektra és Oresztész történetének miért a filozofikus-ideologikus Sartre-féle változata került színre az e formának jobban megfelelő Euripidész-dráma helyett. A magyarázatot talán a látványos formai ötlet adja meg: a szotyi folyamatos köpködése valóban azt az érzést, hangulatot termeti meg, amit a szövegben a mindent ellepő legyek hada fejez ki.
Redukált formában játsszák a Thália Színházban Caragiale Farsangját is. Hamvai Kornél alaposan átdolgozta a darabot: a cselekményt a közelmúltba, a romániai forradalom utáni időkbe, egy tetováló szalonba és egy rendezvényhajóra helyezte, a szerkezetet átalakította (a harmadik felvonást gyakorlatilag kihúzva), a félreértések, kergetőzések koreográfiáját pedig a klasszikus vaudeville sémájára írta át – mondhatni Caragialét Feydeau-ba oltotta. A Keszég László rendezte előadás is akkor jó, amikor mer és tud vaudeville lenni – és ekkor jóval szórakoztatóbb a korábban általam látott Farsangoknál.
A hónap legszórakoztatóbb előadása minden bizonnyal a tatabányai Jógyerekek képeskönyve. A The Tiger Lillies, Julian Crouch és Phelim McDermott musicaljéből Szikszai Rémusz és a társulat valóban többrétegű produkciót állított elő: a remek ritmusú, zenei szempontból is kitűnően megvalósított bemutató csupa frappáns, vizuálisan is szellemes gegből áll össze, de ezek mögött érződnek a családi élet mindennapi szorongásai, félelmei, elfojtásai, kegyetlenségei is. A kitűnő alakítások nagyon precíz társulati összmunkából válnak ki (tényleg igazságtalan bárkit is kiemelni, de Kardos Róbertet, Danis Lídiát és Crespo Rodrigót mégis muszáj), a látványos, szürreálisba hajó játék mögül nem tűnik el a valóság, s még akkor is tudunk önfeledten nevetni, ha a nevetés a torkunkra forr…
