A szex már unalmas, vagdossuk fel inkább egymás testét!
A sebészet az új szex.
Valószínűleg ez a leghangzatosabb mondata David Cronenberg régi-új filmjének (amelyet egy saját, húsz évvel ezelőtti forgatókönyvéből forgatott le most), A jövő bűneinek, úgyhogy erről is beszélt a cannes-i bemutató után mindenki a film kapcsán, valójában nem ez a legfontosabb állítása. Inkább csak egy plusz atmoszférateremtő, hangulatfestő elem, hogy A jövő bűnei világában, amelyben az evolúció felgyorsult és „fellázadt”, így fájdalmat már szinte senki nem érez, fertőzésektől sem kell többé tartani, viszont sokakban daganatképződéshez hasonló módon újabb és újabb szervek keletkeznek, egymás vagdosása a szikékkel már a „régimódi szex” helyébe lépett, és a sötét sikátorokban nem egymás nadrágjában turkáló emberek húzódnak az árnyékok közé, hanem azok, akik a nyílt utcán vágnak bele kéjesen a másik combjába egy bicskával.
De Cronenberg filmje nem a szexről, sokkal inkább a művészetről szól, sőt egészen konkrétan olyan, mintha a kanadai filmes Karinthy Frigyes egy novelláját filmesítette volna meg. Noha aligha ismeri A cirkusz-t, semmi meglepő nem lenne abban sem, ha a stáblistán szerepelne, hogy ez adta az ihletet a filmhez. „Aztán egy magas férfit hívtak ki, aki kést szedett elő, és felvágta a mellét. Vér és tüdő ömlött ki a sebből, a férfi hangosan nyöszörgött és a földre roskadt. Az igazgató helyeslően bólintott. »Így jó lesz – mondta –, ez tetszeni fog.« Az öngyilkos helyrement, a padból tűt és cérnát szedett ki és összevarrta a mellét, sziszegve és fintorogva. Akkor láttam, hogy számtalan ilyen varrott heg szántotta végig a mellét” – írja Karinthy a cirkusziskoláról, ahol a bohóctanonc idejekorán megtanulta, a művésznek ki kell tárulkoznia a közönsége előtt, és feltárni mindazt, ami odabent van, mert az igazi művész ezt teszi, a saját bensőjét adja oda műalkotásként a befogadónak.
A jövő bűnei főhősei, Saul Tenser (Viggo Mortensen) és társa, Caprice (Léa Seydoux) ugyanis pontosan ebből élnek: mivel Saul teste gyors ütemben növeszt újabb és újabb belső szerveket, a két művész nyilvános performanszok keretein belül szabadul meg ezektől. A sebész Caprice előbb még a testen belül kitetolválja az új szervet, majd közönség előtt ki is operálja azt. Mert fájdalom és fertőzésveszély híján ebben a világban bárki operálhat akár sebészi végzettség nélkül is, ahogy az összművészeti performanszoknak is részét képezheti, hogy összevarrják annak a férfinak a száját és a szemhéját, akin kinőtt rengeteg fül, hogy a deformált testű táncos ezzel a kétes értékű bemutatóval a hallgatás fontosságáról beszéljen.
Az előbb azt írtam, a film „a művészetről szól”, és ezt persze alapvetően tartom is: arról szól, hogy mit ér ez a kitárulkozás, hogy érdemes-e így kitárulkozni. Hogy amit a művész kiad magából, az mitől válik vagy nem válik értékessé. Arról szól, hogy vajon tudja-e a művész befolyásolni, hogy létrejöjjön benne a mű, vagy ez tőle függetlenül, csak az ihlet hatására jön létre – azaz vajon Saul tudja-e szándékosan növeszteni ezeket a plusz belső szerveket, vagy csak isteni adottság (vagy átok), hogy folyton nőnek benne? És egyáltalán mit ér a létrehozott műalkotás, ér valamit? Látják elegen az értékét, vagy csak annyit látnak benne, mint egy kioperált daganatban, esetleg tényleg nem több annál, csak a felfuvalkodott művész hiszi úgy?
És mégis, azt állítani, hogy a film „erről szól”, valahogy mégsem helyénvaló. Mert ez a film olyan értelemben, ahogy a filmek szólni szoktak valamiről, nemigen szól se erről, se semmiről. Csak a sztorit, a cselekmény egyszerűbb értelemben vett dramaturgiáját tekintve hatalmas katyvasz ez a film,
az egyik legnagyobb katyvasz, amit valaha filmnek neveztek.
Talán arról van szó, hogy forgatókönyvet is író Cronenberg kitalálta ezt az egyfelől a saját szerzői világába nagyon is illő testhorror-alapot, másfelől ezt a mélyen szimbolikus metafora-felépítményt, de mivel nem folyóiratban megjelentetett novellákban, hanem leforgatott filmekben gondolkodik, muszáj volt köré írnia valamit, ami olyan, mintha film lenne. Így csak a sztori fele működik: a meghökkentő, de a maguk módján zseniális elmélkedések a művészetről; jó ennek a sajátos, elborult, szürreálisnak tűnő, de valójában tudományosan is alátámasztott világnak a felépítése, ráadásul mindezt olyan sajátosan mutatja meg Douglas Koch kamerája, hogy az semmiben nem emlékeztet sci-fire, hiszen csupa kopott, rozsdás, málló, koszos, nyers környezetben játszódik, részben a fertőzéstől való félelem hiányára, részben az emberiség lezüllésére utalva.
De a film másik része teljes csőd. A kerettörténetét egy kisfiú halála adja, sőt, ez a szál rögtön meg is szűri a film nézőit: körülbelül két perc alatt már látjuk, ahogy egy kisfiú vidáman elmajszol egy műanyag szemeteskukát, ami miatt az anyja egyszerűen megfojtja egy párnával – aki ekkor nem menekül ki a moziból, abból máris jobb esélyekkel lesz a film rajongója. Ez a krimiszál viszont olyan belső szerv, amit nem sikerült kioperálni Cronenbergből: vázlatos, vagy mondjuk ki, érthetetlen marad a kissé kafkai nyomozástörténet rejtélyes motivációjú gyilkosokkal és nem tudni, mi után nyomozó rendőrökkel, ahogy semmi jelentősége nem lesz annak sem, ami a játékidő felénél még nagy csavarnak tűnik, hogy ki van vagy nincs beépülve valójában a rendőrségbe, és nem derül ki az sem, miért is olyan rettentő fontos a kukaevő kisfiú sorsa a világ számára.
Emellett noha persze független művészfilmről van szó, nem százmillió dolláros blockbusterről, akkor is kiábrándító, milyen gyengék a trükkfelvételek és a futurisztikus holmik a filmben: olyan, mintha nemcsak a forgatókönyv került volna elő húsz év után Cronenberg fiókjából, de a kellékek is. Pedig az ötlet jó: minden modern eszköz valamiféle félig emberi-állati, félig gépi hibrid lenne, de valójában olyan gagyi gépeket látunk, amiket nosztalgiával mosolygunk meg a filmmúzeumokban, hogy nahát, pedig hogy elhittük ezeket még negyven évvel ezelőtt. (Különösen kiábrándító az elvileg high-tech reggeliztető csontvázszék, amely optimalizálná az emésztés szempontjából a testhelyzetet, a táplálékbevitelt és mindent, de valójában csak egy csúnya trón, ami úgy rázza, aki beleül, mint a kisvárosi vidámpark szellemkastélyának zárlatos attrakciója.)
És legtöbbször érthetetlen az is, miért olyan a színészi játék, amilyen. Szegény Viggo Mortensennek végig úgy kell krákognia, mintha minden szavával azt mondaná, „kár volt negyven évet végigdohányozni, de most már nem hagyom abba”, hogy aztán a film végén a torokproblémája révén állítson valamit valamiről, amit Cronenberg ugyancsak elfelejtett kifejteni. Kristen Stewart az újonnan nőtt szerveket regisztráló állami hivatal munkatársaként valamiért az elsőtől az utolsó másodpercig láthatóan szexuális gerjedelemtől fűtött figurát játszik, ami pár percig érthető és hiteles, a maradék időben viszont nem. Léa Seydoux pedig tökélyre fejleszti, hogy a cselekményből vagy a saját szavaiból egyáltalán nem következő érzelmeket mutasson játék közben. Meg aztán ott a rendőr, aki valami rejtélyes okból olyan erős francia akcentussal beszél angolul, hogy maguktól a sütőbe ugranak a bagettek, vagy ott a belsőszerv-szépségverseny ötlete, ami valóban jól hangzik, de ahhoz képest, hogy mennyit beszélnek róla, kár, hogy végül egyáltalán nem kezd az ötlettel semmit a film.
Pedig lehet, hogy valójában jobb lett volna, ha Cronenberg fogja a művészetes hasonlatot à la Karinthy, és mellé megmarad az egész film szabad ötletek jegyzékének: aki nem rohan ki öklendezve a moziból legkésőbb akkor, amikor Viggo Mortensennek cipzárt ültetnek a hasába, Léa Seydoux pedig ezt elhúzva heves szexuális felindultsággal csókolgatni kezdi a beleit, vélhetően nem támasztottak volna különösebb kifogást akkor sem, ha kimarad a ki nem fejtett összeesküvés, a ki nem fejtett nyomozás és a többi ki nem fejtett, mégis odaerőszakolt cselekményszál. Mert ötletekben kifejezetten erős Cronenberg, lásd például – enyhe spoiler – azt, hogy egyes emberek úgy alakíttatják át a belső szerveiket, hogy képesek legyenek megemészteni a műanyagot, nem találván más megoldást az emberiségnek arra a problémájára, amit a rengeteg ipari hulladék okoz.
Gyomorforgató mivoltában kíméletlen, szokatlanságában katartikus élmény is lehetett volna A jövő bűnei.
Egy húsz évvel ezelőtt megírt forgatókönyvre abszurd ezt mondani, de mégis: olyan, mintha még csak a film vázlata készült volna el. De mit van mit tenni: ilyen lett az a szerv, ami húsz évig nőtt David Cronenbergben, és aminek végignézhettük a kioperálását.
Hát, azért a szex jobb.
