„A sok siránkozás ellenére szerencsések vagyunk Erdélyben”
„Nem kell mindennap úgy felkelnem, hogy arra gondolok, én egy erdélyi magyar színésznő vagyok. Hát az vagyok, nem tudok más lenni” – mondja Moldován Orsolya, hatvan év után az első erdélyi magyar színésznő, aki ott volt a világ egyik legrangosabb filmfesztivál vörös szőnyegén, Cannes-ban, a román film sztárrendezője, Cristian Mungiu új filmjének szereplőjeként. Az R.M.N. című film arról a gyergyóditrói esetről szól, amikor a helyiek a gyűlölködésükkel és fenyegetéseikkel elüldözték a migránsnak nevezett Srí Lanka-i pékeket a faluból.
Jelenet az R.M.N. című filmből © Cirko film
Az egyik női főszereplő, Moldován Orsolya a film magyarországi premierjén arról is beszélt, a sajtóban is megjelent eset óta több fejlemény is volt az ügyben, és a filmet is elvitték Ditróba, akármennyire is tartottak tőle a helyiek. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tagjával a filmen kívül román nyelvtanulásról és arról is beszélgettünk, mikor érezte úgy magát, mint amikor a dobogón állva megszólal a nemzeti himnusz.
hvg.hu: Elsőre meglepő adat az életrajzában, hogy biológia-kémia szakon végzett a líceumban.
Moldován Orsolya: Á, az nem jelent semmit! Egy tizenvalahány éves ember nem tudja eldönteni, hogy mi akar lenni. Az tűnt a legkézenfekvőbbnek.
hvg.hu: Annyit azért jelent, hogy ezek szerint nem a színészet tűnt a legkézenfekvőbbnek.
M. O.: Semmi nem tűnt kézenfekvőnek. A biológia-kémia egy olyan szak volt, ahonnan bármit lehetett csinálni. Az én lányom például addig tanulta a nyelveket és a történelmet, hogy végül grafika szakra jelentkezett – ez tizenegynéhány évesen teljesen természetes, ekkor még senki nem tudja, mivel akar foglalkozni.
hvg.hu: Mikor vált mégis a színészet kézenfekvővé?
M. O.: Az utolsó gimnáziumi évem nyarán belekeveredtem egy színjátszó csoportba, abból lett egy előadás, ami jó élmény volt. Marosvásárhelyen van egy színművészeti egyetem; az mindig ott lebegett, hogy „vajon mi történhet ott, a Köteles utcában?”, és ez engem is érdekelt. Csak nem tudtam dönteni: érdekelt a történelem, a biológia, a mai napig érdekel az antropológia. Csak akkor jöttem rá, hogy igazából érdekel a színészet, amikor először elmentem felvételizni, és nem vettek fel. Addig inkább csak a Köteles utca glamourja hatott rám, de a felvételi alatt, amikor többünknek kellett csapatban együtt dolgozni, akkor láttam, hogy ez érdekesebb, mint gondoltam. Ráadásul nem is tudtam eldönteni, hogyan menjek tovább: az antropológiát akkor még csak románul lehetett volna tanulni, a Magyarországon tanulás akkor még nem volt divat, és nem is akartam eljönni, az viszont olyan jól hangzott, hogy „majd elmegyek színésznek”.
© Túry Gergely
hvg.hu: Pedig Ceaușescu és a vasfüggöny után sokan örültek a lehetőségnek, hogy végre szabadon át lehet jönni Magyarországra Erdélyből.
M. O.: A nálam egy fél generációval idősebbek, a ma 50-60 évesek, akiknek addigra már volt egyetemi diplomájuk. Nekem is vannak olyan barátaim, közgazdászok, orvosok, tanárok, akik átmentek, pedig ha otthon lennének, micsoda értelmiségi kemény mag lennének! Az én generációm tagjai is akkor kezdtek eljönni, amikor már megvolt az egyetemi diplomájuk.
hvg.hu: Nem is volt csábító gondolat a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskola?
M. O.: A budapesti egyetemre felvételizni Erdélyből? Az olyan volt, mint arra gondolni, hogy holnap elhívnak szakértőnek a NASA-hoz. Senki nem gondolt Budapestre, az még Budapesten is nagy harc, számunkra elérhetetlen fellegvár volt.
hvg.hu: Hát, mostanra megfordult a helyzet, és egyre több budapesti megy az SZFE helyett inkább Marosvásárhelyre.
M. O.: Igen. Volt olyan színészosztály, hogy a tizenkét hallgatóból egy volt erdélyi. És akik Magyarországon végzik a színiegyetemet, szintén sokan visszajönnek, és találnak munkát, jó tagjai lesznek az erdélyi színtársulatoknak.
hvg.hu: Mitől vált a színészet mégis érdekesebbé a Köteles utca glamourjánál?
M. O.: Nem színházi környezetben nevelkedtem. Az egy dolog, hogy a szüleimmel eljártam színházba, és ültünk a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagyszínpadának szélén a kis plüss-szőnyegen, és mindig tetszettek az előadások. Érdekes volt gyerekként mindig arra gondolni, hogy
amikor a szereplő kimegy a színpadról, ott vajon mit csinál? Mindig azt hittem, ott is folytatódik a történet.
De ettől még nem lesz az emberből színész.
© Túry Gergely
Az emberek mindig azt gondolják, a színészethez extrovertáltnak kell lenni: „Színész vagy? Mondj egy viccet!” De ez nem feltétlenül van így. Lehet valaki azért is színész, hogy sok bőrt magára húzhasson, sok életet kipróbálhasson, mert máshogy nem tud annyit megmutatni önmagából, mint azok által az emberek által. Szeretem ezt a munkát; azért kapok pénzt, hogy dolgozzak magamon, gondolkozzak emberekről, sorsokról. Ez vált érdekessé a felvételin. Utána számomra nem telt nagyon jól a főiskola, mert nem igazán találtam a saját utamat. Nagyon jó osztálytársaim voltak, de sokáig nem találtam a helyemet, és aztán sokáig nem találtam a helyemet a színészi pályán sem. Nagyon sokat kellett felejtenem a főiskolán tanultakból ahhoz, hogy most színész legyek.
hvg.hu: Ezt hogy érti?
M. O.: Az én korosztályom abba a törésvonalba került bele, amikor megváltozott a színpadi nyelv. A szocializmusban a cenzúra miatt mindenki megpróbált valami pluszt beleszorítani az előadásokba, és amikor kilencvenben jött a nagy szabadság, senki nem tudta, mihez kezdjen. „Most már mindent el lehet mondani? De akkor nincs színpadi világunk!” Aztán amikor én elkezdtem a pályát, úgy érzem, ismét volt egy törés: addig volt egyfajta színjátszás, és akkor kezdtünk azon gondolkodni, vajon hogyan kell valamiféle természetesség felé haladni, hogyan tudunk a belső állapotokra figyelni, megmutatni, hogyan születik meg bennem valami. Voltak tanáraink, akik még erőteljesen hozták azt a stílust, amire nem akarom azt mondani, hogy „deklamáló”, de mondjuk, hogy „hangosan, elől a fényben”; ebben a stílusban több volt a modorosság, mint a belső munka. Ezeken talán többet kellett dolgoznom, mint másoknak, de most már a pályám felén túl vagyok, talán lassan túlleszek rajta.
© Túry Gergely
hvg.hu: Említette, hogy kulturális antropológiát csak románul tudott volna tanulni. Felmerült valaha is, hogy a színészetet sem magyarul tanulná?
M. O.: Nem. Óvodától egyetemig mindent magyar nyelven tanultam, és most is magyar nyelven végzem épp a doktori tanulmányaimat. Az nem volt kérdés, milyen nyelven fogom tanulni a színészetet, az viszont már probléma volt, hogy fogom megtanulni a román nyelvet, mert iskolai körülmények között nem tudtuk. Pedig szerettem volna a büfében beszélgetni a román kollégákkal, románul is elolvasni egy könyvet, és hát ott élek egy országban: egyszer csak nyilván érdekessé és fontossá válik a nyelv. Huszonéves voltam, már leérettségiztem, már tanultam az egyetemen román színháztörténetet, amikor megtanultam jól beszélni románul.
hvg.hu: Ehhez képest elég nagy diadal lehet, hogy az R.M.N.-nel most egy olyan filmben játszik, amelyben folyamatosan váltogatnia kell, szinte mondat közepén is, román és magyar nyelv között.
M. O.: Ebben a filmben egy magyar embert játszom, aki románul beszél, nem egy románt. Nekünk azért mindig van és mindig marad egy erős akcentusunk. Szerintem egyetlen olyan magyar nyelvű színész van Romániában, aki natív szinten tud románul megszólalni: Bács Miklós, aki ebben a filmben az orvost játssza. Nyilván jobban birtoklom a román nyelvet, mint húszévesen, de ez nem diadal, csak tudom használni ezt a tudást. De egy román anyanyelvűvel nem tudnám elhitetni, hogy román vagyok, valószínűleg nem is kapnék soha ilyen szerepet. Bár néha Bukarestben nem szúrják ki, hogy magyar vagyok, csak hogy erdélyi: számukra az erdélyi románok is máshogy beszélnek.
hvg.hu: Nem diadal, ha egy felnőttként megtanult nyelven pár évvel később olyan hitelesen tud valaki megszólalni, hogy Cannes-ban mutatják be a filmet, amiben szerepel?
M. O.: De színészként nem diadalokat szeretnék megélni. Azt szeretném, ha úgy tudnék figurákat megteremteni, hogy működjenek. Ha ez sikerül, az nagyon jó. Ahogy az is, ha egy ekkora rendező megbízik bennem annyira, hogy az előző filmjéhez képest nagyobb szerepet bíz rám (Moldován Orsolya játszotta Cristian Mungiu korábbi, Érettségi című filmjének egyik mellékszerepét – K. B.). Én az a fajta színész vagyok, aki a bizalomtól tud működni. Vannak olyan kollégáim, akik akkor is jól tudnak dolgozni, ha kicsit súrlódásos a munka, és akkor is felállnak és megmutatják. Én nem ilyen vagyok. De ha valaki megbízik bennem, azt érzem, akkor muszáj vele mennem, ne miattam menjen rosszul a dolog, én jó tégla legyek a falban!
Jelenet az R.M.N. című filmből © Cirko film
hvg.hu: Azt mondta, nehezen indult be a pályája. Mintha kívülről ez nem igazán látszott volna: diploma óta folyamatosan társulati tag erdélyi színházakban.
M. O.: De egy színész pályáján a folyamatosság nem feltétlenül jelenti azt, hogy ő megtalálja a saját hangját. Én öt-hat éve érzem úgy, hogy valamelyest megtaláltam a saját hangomat; ez nem azt jelenti, hogy feltétlenül jó, amit csinálok, de jobban tudok lenni saját magammal, mint azelőtt.
hvg.hu: Visszatérve a diadalokhoz: azt sem élte meg annak, hogy hosszú idő után ön volt az első romániai magyar színésznő, aki végigvonulhatott a cannes-i vörös szőnyegen?
M. O.: Az első Széles Anna volt, aki 1965-ben az Akasztottak erdeje című filmmel volt ott Cannes-ban; meg is kapták a legjobb rendezés díját. Ő volt az első nő, de férfiak voltak azóta is. Nyilván nagyon nagy, felemelő dolog volt ott lenni és megélni ezt, de ezt nem tudom sem az etnikumomhoz kötni, sem rangsort felállítani, hogy akkor nem tudom, mióta én vagyok az első, holnaptól meg a másik lesz. Borzasztó nagy szerencsének tartom, hogy belekerültem ebbe az egészbe. Cannes attól volt jó, hogy ezzel a csapattal voltam: velük a torockói sárban is ugyanolyan jó volt, mint Cannes-ban. Ha azt érzed, hogy egy csapat működik, mindenki végzi a dolgát és figyel a másikra, az nagyon-nagyon felemelő érzés, akárhol is vagy a világon.
hvg.hu: Egy interjúban Cannes-ról beszélve azt is hozzátette: „De hát rólam azt se tudta senki, ki vagyok.”
M. O.: Nyilván nem! Nem gondolom, hogy a Lumière mozi háromezres közönsége azért tapsolt állva a film előtt és után, mert én ott voltam, hanem mert Cristian Mungiu ott volt, én pedig vele voltam. De jó és szép volt ezt megélni, és fantasztikus gesztus volt Cristiantól, hogy a vörös szőnyeges bevonuláshoz két zenét választott a filmből, és az egyik egy széki csárdás volt. Nem az a nagy dolog, hogy hatvan év után én vagyok ott az első erdélyi magyar színésznő, hanem
az a nagyszerű, hogy egy román filmrendező – vagy egyáltalán, bárki – miatt széki csárdástól, magyar népzenétől zeng a Cannes-i vörös szőnyeg.
© Túry Gergely
Ez olyan érzés, mint amit a sportolók élhetnek át, amikor a dobogón állva megszólal a himnuszuk – mert a himnuszunk bármi lehet.
hvg.hu: Az R.M.N. egyszerre mutatja meg az idegengyűlöletet, és a nyelvek folyamatos váltogatása révén azt is, hogy voltaképpen milyen természetes is az egymás mellett élés, ahol beszéljünk bármilyen nyelvet, úgyis meg tudjuk érteni a másikat.
M. O.: Attól, hogy megértjük egymást nyelvileg, még nem biztos, hogy megértjük egymás cselekedeteit is. A nyelv kérdését valóban fel lehet fogni szerencseként is. Nagyszerű például, hogy az erdélyi színházra hatott a román színházi nyelv a magyar mellett. A magyar színházat a szocializmus alatt a nyelvében korlátozták, ezért az mindig inkább szószínház volt, mindent inkább kimondtunk, míg a román színházban sokkal erősebb volt a cenzúra, így az képi színházzá vált: beszélni nem engedték, ezért elkezdett képekben fogalmazni, mert azt nem lehetett cenzúrázni, így lett ennyire erős a román színház vizualitása. És ránk Erdélyben mindkettő hatott, így a sok siránkozás ellenére tényleg szerencsések vagyunk.
hvg.hu: Ma, 2023-ban van még annak bármiféle „forradalmi” többlettartalma, ha az ember magyar színész Romániában?
M. O.: Én nem élek meg ilyesmit. Én azért szeretek ott játszani, mert ott találtam meg a színházi nyelvemet és az alkotótársaimat. Nem kell mindennap úgy felkelnem, hogy arra gondolok, én egy erdélyi magyar színésznő vagyok. Hát az vagyok, nem tudok más lenni, de ettől nem leszek semmivel több, és az se kevesebb, aki átmegy Magyarországra, mert ott találja meg, amitől működni tud.
hvg.hu: Ön szerint reflektál az R.M.N. Srí Lanka-iak és erdélyiek közötti konfliktusa a románok és magyarok viszonyára is?
M. O.: A gyűlölet és a félelem ugyanarról a tőről fakad. Félünk a másiktól, és mi abban szocializálódtunk, hogy mindig mi vagyunk az ellenség, mi vagyunk a kicsik, akik valamit elrontanak. A filmben egy olyan helyzet van, amikor mi is elkezdhetünk gyűlölködni. Ez teljesen természetesen, hiszen érkezik valaki közénk, és nem tudunk mit kezdeni ezzel. A film épp erről szól: sajnos az emberi lét természetes része az az ösztön, hogy aki az erdő másik oldaláról jön, az ellenség. Az a szociális-társadalmi kultúra, ami az elmúlt pár ezer évben rakódott ránk, nagyon kevés ahhoz a húszezer évhez képest, ami arról szólt, hogy a kővel leütjük a másikat az életben maradás érdekében. A film ezekről az alapvető félelmekről szól, és szerintem ezért tud helyszíntől függetlenül működni, miközben megjelennek benne a román népi identitás olyan részei, mint a Mioriţa (a magyarul Bárányka című, ezernél is több változatban ismert erdélyi népi költemény – K. B.), ami arról szól, hogy ha hárman vagyunk, akkor kettő összeszövetkezik, hogy agyonverje a harmadikat.
Jelenet az R.M.N. című filmből © Cirko Film
hvg.hu: Egy interjúban azt mondta, abszolút megérti a ditróiakat, akik gyűlölködéseikkel és fenyegetéseikkel végül elüldözték a faluból a Srí Lanka-i pékeket.
M. O.: Nem azért értem meg, mert ez logikus cselekvés, vagy én is ezt tenném, de abban a közbeszédben, amiben mindnyájan élünk, természetes, hogy egyszer csak előjön a gyűlölet. Ott voltam a film ditrói vetítésén: Cristian a bukaresti bemutató után egyből a filmben is szereplő faluházban vetítette le az R.M.N-t. Szép, ahogyan ez a közösség végül megoldotta ezt a történetet:
abban a bizonyos pékségben már tíz Srí Lanka-i pék dolgozik,
rendeződött a helyzet, miközben azt is megmutatták, mi volt a munkáltatók sara a helyzet kialakulásában, és hogy milyen speciális helyzetben volt az a pap, aki érintett volt a gyűlölködésben, és akit már akkor is problémásan helyeztek Ditróba, és onnan is problémásan helyezték át máshová. Az emberek egyénileg problémások, nem a közösség: az ötezres településen kétszázan viselkedtek idiótán, nem mind az ötezren.
hvg.hu: Már tíz Srí Lanka-i pék dolgozik Ditrón?
M. O.: Igen. Igaz, nem a településen laknak. A járvány miatt is csitultak a dolgok, és a polgármester is segített a helyzet rendezésében. Mindenki engedett az igazából, és megpróbálták egymás mellé tenni a két történetet, és most már nagyjából rendben vannak ezzel. De ha mindig csak annak van hírértéke, ami negatív a világban, akkor azt fogjuk hinni, minden negatívan alakul. Pedig vannak pozitívumok is.
hvg.hu: Hogy fogadták a filmet Ditrón?
M. O.: Ott volt a sajtó, sok biztonsági őr, a ditróiak pedig azt mondták, elegük van, nem akarnak már több kamerát látni. Aztán egyszer csak belelazultak a filmbe, és utána nagyon érdekeset beszélgettek a filmről. Azt mondták: „Azért jöttünk ide, hogy megvédjük a falu becsületét, de nincs szükség rá.” És elkezdtek a film nyelvéről beszélni, egy olyan közösségben, ahol harminc éve nincs mozi.
De levetítették a filmet a kolozsvári pékségen dolgozó több száz külföldi munkásnak, és elvitték Patarét roma telepére is: Cristian szeretné, ha mindenki beszélgetne erről a történetről, hogy lássák, nem minden fehér és fekete, és próbáljunk épülni tőle. Ebben a filmben nem pozitív vagy negatív hősök vannak, hanem emberek, akik valahogy próbálnak a félelmeikkel manőverezni. És az ilyesmi nem mindig sikerül jól.
Interjúnk az R.M.N. rendezőjével, Cristian Mungiuval ide kattintva olvasható:
