„A német állam drámai kudarcot vallott” – Máig kísért az 1972-es olimpiai merénylet traumája
Hans Völklnek ma is összeszorul a gyomra, ha helikopterzúgást hall. A rotorlapátok zaja arra a két Bell-UH 1 típusú helikopterre emlékezteti, melyek 1972. szeptember 6-án éjjel szálltak le a fürstenfeldbrücki légitámaszponton, fedélzetükön izraeli túszokkal és palesztin terroristákkal.
Völkl akkoriban a német szövetségi hadseregnél, a Bundeswehrnél szolgált. Aznap éjszakai műszakban dolgozott az irányítótoronyban. A 21 éves fiatalember a nap folyamán a televízióból követte a mindössze 20 kilométerre fekvő müncheni olimpiai faluban zajló drámát. A Fekete Szeptember elnevezésű palesztin terrorszervezet nyolc tagja aznap reggel benyomult az izraeli olimpiai csapat szálláshelyére. A terroristáknak ellenálló Josef Romano súlyemelőt és Mosche Weinberg birkózóedzőt lelőtték, további kilenc izraeli csapattagot pedig túszul ejtettek.
A félelem órái
A terroristák az első követelésüket, hogy az Izraelben és Németországban bebörtönzött 234 harcostársukat a túszok szabadon bocsátása fejében engedjék szabadon, nem tudták keresztülvinni. Órákig tartó tárgyalások után a német belügyminiszter, Hans-Dietrich Genscher garantálta a túszejtőknek, hogy biztonságban eljuttatja őket az egyiptomi fővárosba, Kairóba. Az egyezség úgy szólt, hogy helikopterek viszik őket Riem repülőterére, ahol egy utasszállító repülőgép várja majd őket.
Ehelyett a Szövetségi Határőrség pilótái a Bundeswehr fürstenfeldbrucki légi bázisára repítették a terroristákat. Völkl interjújában felidézte, ahogy a helikopterek este fél 11 körül München felől alacsonyan repülve megérkeztek, és közvetlenül földszinti irodája ablaka előtt leszálltak.
Itt a rendőrségi munkacsoport terve szerint mesterlövészeknek kellett volna kilőniük a terroristákat, és kiszabadítaniuk a túszokat. A terv azonban balul sült el. A katonák nem voltak sem a terroristák lelövésére, se az olimpikonok kiszabadítására felkészítve. Arra sem gondoltak, mi történik, ha a terroristákat nem sikerül az első sortűzzel levadászni.
Az egész akció teljesen előkészítetlen volt:
a rendőröknek nem volt rádiókapcsolatuk egymással, nem voltak védőfelszereléseik vagy éjjellátóik. Teljes káosz alakult ki, amikor a túszejtők tüzelni kezdtek a kalasnyikovjaikkal, és kilőttek a világítást biztosító reflektorokat. Körülbelül háromnegyed órás harc után, amikor a hadsereg páncélozott járművei is megérkeztek a helyszínre, a terroristák az egyik helikopterbe kézigránátot dobtak, a másikban pedig sortűzzel végeztek az odakötözött túszokkal.
Völkl-t és a Bundeswehr többi, Fürstenfeldbruckban állomásozó katonáját még csak nem is tájékoztatták arról, hogy a terroristák és a túszaik náluk landolnak majd.
„Csakis azért keveredtünk bele az akcióba, mert pont abban az éjszakai műszakban teljesítettünk szolgálatot. Senki sem mondott nekünk előre semmit.” Völkl egy fűtőtest mögött talált menedéket, miközben golyók süvítettek a feje fölött. Az irodájától alig néhány méterre egy kósza lövedék eltalálta az egyik rendőrt. „Telibe kapta Anton Fliegerbauert” - emlékezett Völkl. „Ott feküdt, a fal tele volt koponyaszilánkokkal. Fejbelőtték.”
40 év hallgatás
Mind a kilenc izraeli olimpikon meghalt. Anton Fliegerbauer rendőrön kívül halálos találat ért öt terroristát is.
A müncheni olimpiával Németország barátságos arcát akarta megmutatni a világnak. A nyári játékoknak a „béke ünnepeként” kellett volna lezajlania, mindössze 27 évvel a második világháború és hatmillió zsidó meggyilkolása után. Ám 1972-ben ismét zsidókat gyilkoltak meg német földön – és az állam képtelen volt megvédeni őket.
Egynapos gyászszünet után folytatódtak a müncheni olimpiai játékok. Sem a politikusok, sem a rendőrség nem kértek bocsánatot a tragédia miatt. Nem hoztak létre vizsgálóbizottságot, senki nem vállalta a felelősséget a sikertelen túszszabadításért, és azért, hogy a Willy Brandt-kormány visszautasította Izrael speciális terroristaellenes egységeinek a segítségét. Az áldozatok hozzátartozóinak még azért is évtizedekig kellett küzdeniük, hogy betekintést nyerjenek a nyomozati aktákba, megtudják, hogy mi történt a sportolókkal a fogva tartásuk óráiban.
Idegesítő rokonság
„A szemtanúkkal, az áldozatokkal és családtagjaikkal szinte úgy bántak, mint idegesítő rokonokkal a hátsó udvarból” – mondta Ludwig Spaenle, Bajorország antiszemitizmus leküzdésével megbízott tartományi biztosa, aki komoly erőfeszítéseket tesz a müncheni terrortámadás feldolgozásának érdekében.
„A Szövetségi Köztársaság annak idején lebőgött a terrorral szembeni harcban. Ami pedig azóta történt ebben az ügyben, azt sem lehet máshogy nevezni, mint az állam drámai kudarcának” – nyilatkozta Spaenle. „Az emberek nagyon gyorsan és tudatosan el akarták felejteni ezeket az eseményeket.
Mindenki hallgatott róluk. Nem volt nyilvános megemlékezés.”
Az elmúlt tíz évben azért történtek erőfeszítések a múlt feldolgozása és az emlékezés érdekében – a többi közt felállítottak egy emlékművet az Olimpiai Parkban, Fürstenfeldbruckban pedig 1997 óta tartanak rendezvényeket. Ezzel párhuzamosan egyre több információ került napvilágra az olimpia idején elkövetett hibákról is: a Der Spiegel német magazin például 2012-ben megírta, hogy a német szövetségi alkotmányvédelmi hivatal 17 figyelmeztetést kapott egy tervezett támadásról, és röviddel az olimpia előtt a bejrúti nyugatnémet nagykövetség is jelentette, hogy palesztin szervezetek incidensre készülnek a Játékok idején – mégsem reagált erre a rendező ország.
Az elfojtott trauma
Hans Völkl és a többiek igyekeztek a lehető leggyorsabban visszatérni a megszokott kerékvágásba. Fürstenfeldbruckban hamarabb újraindult a légiforgalom, mint hogy a kiégett helikopterroncsot elszállították volna a torony elől, emlékszik vissza. Semmiféle pszichológiai tanácsadásban, traumafeldolgozásban nem volt részük,
az orvosok akkoriban azt javasolták, hogy igyanak egy pohár konyakot a traumára.
„Az ehhez fogható traumatikus élményeket mindenki igyekszik elnyomni” – mondta Anna Ulrike Bergheim. A Fürstenfeldbrucki Történeti Egyesület elnöke évek óta nyomoz a merénylet szemtanúi után. Keresése során bukkant olyan személyekre, mint Hans Völkl. Amikor végigsétál a légitámaszpont tornyának folyosóin, szinte minden szobában meg tudja mondani, hogy pontosan ki tartózkodott ott 1972. szeptember 6. éjjelén.
Bergheim szerint nemcsak az áldozatok hozzátartozóit hanyagolták el hosszú ideig. „Az elmúlt ötven évben az állam mit sem törődött azokkal, akik végigélték azt az éjszakát: rendőrökkel, a légierő tagjaival, tűzoltókkal, akiket oltás közben ért találat. Ezek közül az emberek közül senkit sem kérdezték meg: „Mondja csak, ön valójában hogyan boldogul?”
Hans Völkl ma már a nyilvánosság előtt beszél az 1972. szeptember 6-a éjszakáján átéltekről. Például arról, hogy látta André Spitzer és Jossef Gutfreund holttestét az üléseikhez kötözve. Azt mondja, eddig nem kereste a kapcsolatot az áldozatok hozzátartozóival. Nem akarta ráerőltetni magát senkire. De ha őt keresi meg valaki, az más. Mert a müncheni mészárlás után ötven évvel is sok mindenről van még mit beszélni.
Szerző: Peter Hille. A fordítást Valaczkay Gabriella készítette. A cikket Bogár Zsolt szerkesztette.
További Deutsche Welle-tartalmak a DW magyar nyelvű Facebook-oldalán találhatóak.
(Címlapkép: A kiégett helikopter egyike azoknak, amely a túszokat Fürstenfeldbruckba szállította. Forrás: dpa/picture alliance)
