A nagy szívrablás: néha izgalmas, de alapvetően szirupos lett a Berlin
A nagy pénzrablás öt évadot élt meg, (amelyből azért az utolsó három már igencsak ismételte önmagát), és kétségtelenül bebetonozta helyét nemcsak a sorozattörténelemben, hanem a globális popkultúrában is.
A madridi pénzverde furfangos, de nagyon elszánt kifosztóinak története a Netflix egyik legnézettebb, valódi kultsorozata lett. Az abban elhíresült piros kezeslábas és Dalí-maszk szépen átszivárgott a mainstreambe (ma is találkozhatunk vele minden farsangi bulin, de elég csak a plázákban sétálgatni kicsit), ráadásul világszerte a rendszerrel és a hatalommal szembeni ellenállás jelképe lett. Dzsakartában a korrupció ellen tiltakoztak ilyen jelmezben, Franciaországban a nyugdíjreform ellen, Puerto Ricóban pedig szintén kezeslábast viseltek, amikor a kormányzó, Ricardo Rossello lemondását követelték. Ott egyébként a transzparenseken is megjelentek a sorozatból ismert szlogenek, például a Somos la p*ta resistencia (Mi vagyunk a kib*szott ellenállás). A sorozat ilyen beszólásaiból szállóigék lettek, a híres olasz partizándal, a Bella Ciao pedig többszörös reneszánszát éli a mai napig a sorozat miatt. (Bővebben itt írtuk A nagy pénzrablásról.)
A Professzor és – a fővárosokról elnevezett fedőnevet kapó – társai egytől egyig úgy lettek az életünk részei, ahogy nem bankrablók szoktak, hanem legfeljebb végtelenített szappanopera-szereplők.
Erre rá is játszott az Álex Pina által megálmodott sorozat, hiszen a mesterien megtervezett rablás elkövetőinek izgalmas karaktereit szép lassan megismerhettük, sőt a szereplők között különböző – a nagy rablást is időnként veszélyeztető, de mindenképp bonyolító – szerelmek szövődtek.
Az volt többek között a zseniális az eredeti sorozatban, hogy pont olyan aprólékosan kiszámították a készítők a romantikus szálakat, mint ahogy a Professzor eltervezte a rablás(okat), ezek nem rontották a film ütemét, hanem még izgalmasabbá, fordulatosabbá tették a sztorit.
A Berlin pont úgy épül fel, ahogy az eredeti sorozat, de most kevésbé tudták mesterien adagolni az akció- és romantikus jeleneteket az alkotók. Bár most is látványos, izgalmas, hibátlan ütemű, kiválóan vágott képekkel mutatják be a rablás(oka)t, ám ezeket nem megfűszerezik a szerelmi szálak, hanem kioltják a feszültséget. Így a sorozat számos eleme inkább egy párizsi díszletben forgatott brazil szappanoperára hajaz, mint izgalmas rablókalandra.
Ráadásul, míg A nagy pénzrablásban van egy Robin Hood-romantika is, lázadás a fennálló rendszer ellen, most nincs semmi, csak kapzsiság és szerelem. Legalábbis, nem nagyon derül ki a szereplők háttérsztorija, azokat valószínűleg a lehetséges folytatásra tartogatják.
Álex Pina és a forgatókönyvért felelős Esther Martínez Lobato tehát ugyanúgy egy nagyszabású, eddig soha nem látott furfangos rablást mutat be, mint A nagy pénzrablásban, csak ezúttal nem Madrid és a királyi pénzverde, hanem Párizs és egy nagy aukciósház a helyszín.
A címszereplő az egyik legizgalmasabb karakter volt az eredeti produkcióban, a Pedro Alonso által megszemélyesített gátlástalan pszichopata, egyben nagy nőcsábász figurája adta magát az előzménysorozat központi alakjává, már csak azért is mert tulajdonképpen abban már előkészítették a visszatekintő jelenetekben, hogy van itt egy komolyabb történet Berlin múltjában. Lehetett tudni, hogy volt egy igazi fénykora, amikor nem más tervének egyik legfontosabb végrehajtója, hanem ő maga a rablás kitervelője, a csapat főnöke.
Berlin természetesen maga köré gyűjt a tervéhez egy csapatot, amelynek tagjai ugyan érdekes karakterek, de – a visszahúzódó, vágyait saját maga előtt is titkoló, kocka, informatikai zseni Keilát leszámítva – szinte egy az egyben leképezhetőek a pénzverdés csapat tagjaira. Van itt a leginkább az alteste által irányított, alfa-macsótól, az idősödő, magánéleti problémákkal küzdő agytrösztig, a látszólag csetlő-boltló, és a főnök pincsikutyájaként tevékenykedő sármos fiútól a titokzatos és kiszámíthatatlan szexbombáig mindenféle (ismerős) karakter. És persze van lehetősége a fiúknak, lányoknak most is egymással élcelődni, romantikázni, szerelembe esni.
És a Berlin leginkább erről szól. Két rabló jelenet között három romantikus rész.
Ezt erősíti az is, hogy a főnök a rablás szempontjából fontos, ezért megfigyelt nőbe nagyon hamar beleszeret, és ez a szál majdnem erősebb a 44 millió eurós rablás bemutatásánál. Annál is inkább, mert a férjét szerető, de a házasságába kissé beleunó, elvágyódó, vadóc Camille-t alakító Samantha Siqueiros-ba kicsit minden férfi bele tudna szeretni.
Az azonban mégiscsak csalódás, hogy a kávéházakban, francia kastélyban, vagy a Szajna-parton szövődő szerelem képeit többet látjuk egy heistben, mint a lehetetlennek tűnő küldetés lebonyolítását.
És – ahogy már mindenki biztos kitalálta –, a szerelmi szálak új és új csavart hoznak, és azok természetesen mind valahogy bekavarnak a küldetésbe. Mindez azonban, túl a szirupos párbeszédeken és képeken, tökéletesen kiszámíthatóvá teszi a sorozatot, amelynek az előzménye épp attól volt zseniális, hogy soha nem lehetett tudni, mi fog történni, mi romlik el, a hibának látszó momentumok mennyiben az előre kiagyalt terv részei.
Pedig, ha csak a rablást, és rablást előkészítő előrablást (szintén láttunk már ilyet az eredetiben) nézzük (de ide sorolhatunk egyes mellékszálakat is, például az őrült gyorsulásos versenyt), azok most is zseniálisak, ötletesek, izgalmasok. Van a nyolc részes szériában továbbá számos humoros beszólás, meghökkentő vágás, szemet gyönyörködtető díszlet. Ezekért egyébként akkor is megéri megnézni a Berlint, ha erősen fennáll a romantika-túladagolás veszélye.
Megjelenik a színen – Berlin mellett – még két, az eredeti sorozatból ismerős arc (igaz, ők a bűnüldözők oldalán), de akiknek ugyan a feltűnése nagyon menő (és filmes eszközökkel is igencsak elő van készítve), igazából, túl az aha-élményen, eddig nem sokat tettek hozzá a sztorihoz.
Nyilván a folytatásban lehet még izgalmas szerepük.
Mert hogy lesz folytatás, az szinte biztos. És abban talán újra sikerül rendesen beállítani Pinának a rablás-romantika potmétereket.
