A Mikulás eljött a városba – ilyen volt az Eels az Akváriumban
„30 évet kellett várnunk erre, de megérte”, mondja fennhangon Mark Oliver Everett, azaz E, aki az Eels maga – egyébként egy nagy nyomtatott E betűvel írja alá a koncerten kapható lemezeket is – és hadd szpojlerezzek, igaza volt, pontosabban igaza lett, miután lekiabálta ezt az Akvárium színpadáról. És még a bozontos szakállával is viccelődik, „Santa Claus is back in town”, jön az Elvis Presley-idézettel, de csak részben van igaza, hiszen nem visszatért, hanem végre eljött. Mert ugye az Eels rajongóinak, mármint azoknak, akik nem látták a zenekar ez idő alatt valahol külföldön, klubban vagy fesztiválon, a kilencvenes évek közepe óta kellett várniuk erre az alkalomra. Hasonló a helyzet, mint tavaly a Budapest Parkban koncertező Pixies esetében, csak ott még többet kellett várnunk, hogy a Black Francis vezette indie-kultzenekar magyar színpadra lépjen.
Az Eels 1996-ban jelentette meg első lemezét, a Beautiful Freak című albumot, rajta a Novocain For The Soul című slágerrel, ami nem véletlenül kapta tegnap este is az egyik (vagy talán a) legnagyobb tapsot, mára már klasszikus, és akkor, közel harminc évvel ezelőtt, befuttatta a zenekart. Everett korábban már kiadott két lemezt E néven, de azok többé-kevésbé elrepültek a radar alatt. A kilencvenes évek közepe óta folyamatosan jelennek meg Eels-lemezek, talán négy év szünet volt a legnagyobb hiátus két album között.
Az Eels zenéjében, ha úgy vesszük, valójában nincs semmi, amit ne hallottunk volna már. Everett kifejezetten konzervatív bázison dolgozik, beat, rhythm and blues, folk, pop, garázsrock, ilyen szavakat dobálhatunk egymás után, amikor E világát térképezzük fel. A lényeg itt is az apróságokban fogható meg. A legkisebb is számít, mondhatnánk, hiszen az Eels attól lesz nagyszerű, ahogyan a dalszerző-énekes-zenekarvezető ezeket a klasszikus formákat kezeli, ahogy kiforgatja, megcsavarja őket, néhány apró részletet szokatlan összefüggésbe helyez, idézőjelbe rakja a megszokottat és a nyilvánvalót. És végül kint is, bent is tud egyszerre egeret fogni: nála egy szívszorító ballada egyszerre az, ami, könnyes meghatás, közben pedig mindig kikacsint mögüle, amikor már a zsebkendőért nyúlna a hallgató, kirúgja alóla a sámlit egy jól célzott mozdulattal és egy fancsali vigyorral. És ugyanez van a garázsrockos döngöléssel is: a zúzásba mindig keveredik némi irónia is.
Everett nem egyszerű fickó, de az élete sem volt egészen átlagos. Hosszú szakállával és borzas hajával, meg a zöld szmokingjával olyan, mint egy elszabadult tanszékvezető. Apropó: az egész zenekar szmokingot viselt, ahogy egyébként az Eels korábban is hordott már színpadi egyencuccot, volt, hogy például egységes kék Adidas melegítőben koncerteztek. Ez is az Everett-féle show, az idézőjel, az elemelés része. No, de vissza az elszabadult tanszékvezetőhöz. Everett apja egyébként tényleg tudós, Hugh Everett III, aki a párhuzamos univerzumokat, a kvantumelméletet kutatta. Nem véletlen az az egyészen zseniális filmes rejtvény, easter egg, hogy Mark Oliver Everett egy rövid cameo erejéig, kutyasétáltató férfiként felbukkant a Marvel A Hangya és a Darázs: Kvantumánia című filmjében. És nem csak átlagos nem volt az élete, de egyszerű sem: a testvére, Elisabeth 1996-ban öngyilkos lett, unokatestvére, Jennifer 2001. szeptember 11-én a New York-i tornyokba csapódott egyik utasszállító gépen ült. A másik gép a Pentagonnak abba a szárnyába csapódott, ahol az apja irodája volt. Ő maga 54 évesen lett apa.
Úgy volt, hogy már tavaly fellép az Eels Budapesten, de az a koncert elmaradt, ám idén a Bartók Tavasz rendezvényei között végül összejött (egy nappal az Eels előtt ugyanebben a sorozatban, pontosabban a rendezvénysorozatba ágyazott Budapest Ritmo fesztiválon Emiliana Torrini és a Colorist Orchestra, valamint a sivatagi bluesban utazó mali-francia Tamikrest adott remek koncerteket). És jó is, hogy végül Budapest kipipálhatja az Eelst, mert egészen parádésra sikerült a koncert.
A példásan bő, huszonhétszámos koncertműsor odalépős, zúzós blokkal indult, aztán Everett nyakába is gitár került, jöttek a kifordított-befordított Eels-balladák és csilingelős dalok, Good Night On Earth, Anything For Boo, Jeannie’s Diary, ilyenek, majd felültünk az E-féle hullámvasútra – egy sima, egy fordított, egy kis harapás, egy kis simogatás, egy kis szívszaggatás, pár csepp vitriol. Jöttek a slágerek is persze, Novocain For The Soul, I Like Birds, sőt feldolgozások, a Nancy Sinatra-féle Drummer Man 1967-ből, még a koncert első dalai között a Small Faces 1965-ös száma, a Watcha Gonna Do About It, és a két legnagyobb poén, a My Beloved Monster című már klasszikusnak nevezhető Eels-dal keresztezése a Kinks You Really Got Me című örökbecsűjével, valamint a koncertzáró Ardent-klasszikus, amit a kilencvenes évek elején a Kiss is feldolgozott, a God Gave Rock and Roll to You.
Humorról szólva, Everették további tréfás mozzanatokkal is színesítették az estét. A zenekarvezető például kijelentette, hogy középkorú férfiak lévén a terapeutájuk kiszabta nekik, hogy különböző feladatokat kell teljesíteniük, és aztán – hogy az építő jelleg is meglegyen – erről be is kell számolniuk a közönségnek. Így azt a koncert során a háttérben többször fel is villant egy erre vonatkozó felirat: feladat teljesítve. Egy ponton a dobos, Little Joe kislánya bejelentkezett Facetime-on – vagy legalábbis erről szólt az előadott színpadi jelenet –, mire Everett kijelentette, hogy apa most dolgozik, keresi a kenyérrevalót nem ér rá, de azért a gitáros, The Chet előadott neki egy dalt.
Az Eels egyszerre a rock and roll-tradíció maga, és a hagyomány rettentően szórakoztató dekonstrukciója (The Deconstruction, ez a dal is ott volt a listán). És, ha már családi tradíció: a bizonyíték, hogy léteznek párhuzamos univerzumok a könnyűzenében. De összességében csak egy rohadt jó dalszerző szinte tökéletes zenekara, szóval a Mikulás jól tette, hogy végre eljött a városba.
