A magyar huszár elfelejti búját-baját, de a néző kínosan unatkozik – megnéztük a Hadikot
„Huszárokról filmet forgatni csodálatos lehetőség! Hiszen olyan emberekről szól, akikben ritka módon ötvöződött a kalandvágyó merészség és az erkölcsi tartás. Ez volt a huszárvirtus ethosza!”
– nyilatkozta többször is a színházi rendezőként sikeres, ám – néhány tévéjátékot leszámítva – filmes múlttal igazán nem rendelkező Szikora János a Hadikról.
Sajnos, ezt annyira komolyan gondolta, hogy szinte refrénként ismétlődően be is épített a filmbe, a szereplők szájába adva, különböző mottókat a huszárság mibenlétéről, amiből minden néző megtudhatja, hogy a magyar huszár micsoda bátor, tiszta lelkű, hűséges katona, akinek csak a Jóisten parancsol, aki, ha a nyeregben ülhet, „elfelejti minden búját-baját”, aki egyébként is a lovával „egy lélek és két test”. Ha netán épp nem sikerül Szikorának valami ilyen néptanító, szájbarágó mondatot a sztoriba csempészni, akkor biztosan felhangzik egy huszárnóta, de legalábbis valaki előkap egy furulyát, mert hát mit csinál egy huszár, ha nem lovagol: dalol vagy furulyázik, ugye.
Eredetileg még a film címe is az lett volna, hogy Hadik, a leghuszárabb huszár.
Mindettől már önmagában picit paródiaszerű az egész, pedig a huszárkapitány méltatlanul nem ismert története valóban filmért kiáltott. És szögezzük le: nagyon is jó, hogy végre megpróbálják a filmesek a helyére tenni ezt a világraszóló katonai zsenit, aki csallóközi kisnemes családból küzdötte fel magát – a tehetsége révén – magyar huszárként a Császári-Királyi Hadsereg tábornagyává, a Habsburg Birodalom első számú katonai vezetőjévé.
És aki tényleg bevette a Porosz Birodalom fővárosát 1757. októberében! Ez rajta kívül a történelemben még Napóleonnak és a II. világháborúban a szövetségeseknek sikerült, másnak nem.
Tulajdonképpen érthetetlen is, hogy miért nincs ott Hadik Hunyadi János, Kinizsi Pál, Dobó István és mások mellett a nagy nemzeti romantikus hőseink között. Üdvözlendő tehát, hogy a jelenlegi kurzus által agyontámogatott történelmi filmek közé belefért az ő története. Sajnos, az ebben a sorozatban elkészült alkotások (Aranybulla, A helység kalapácsa, Blokád, Elkxrtuk) inkább kínosaknak mondhatók, mintsem, hogy a magyar film új és dicső fejezetéról beszéljünk. (Mondjuk, új fejezetnek lassan mondható mindez, de más jelzők írnák le ezt a trendet, mint a dicső.)
A Hadik lehetett volna – ahogy azt Nagy Endre vezető producer ígérte (56 csepp vér, A rózsa éneke) – egy „nemzetközileg is értelmezhető, látványos, izgalmas akciófilm” is, hiszen láthatóan tényleg sok energiát, erőforrást fektettek az alkotók a díszletekbe, jelmezekbe, a csatajelenetekbe, nem kellett a kurzushoz hajlítani a történelmi tényeket sem (bár az, hogy a magyar katona vakmerő, de sikeres berlini kalandja miatt született meg az örökösödési háborút lezáró békekötés, az némi túlzás azért).
Felvonultattak egy csomó jó színészt, továbbá – a mondjuk úgy, nem túl erős szakmai múltat felmutató rendező és producer mellett – bevontak a munkába jeles szakembereket is (többek között a Marvel-képregényfilmek kaszkadőr koordinátorát, Steve Dent vagy a hazai kaszkadőrszakma egyik legkiválóbb képviselőjét, Gulyás Kiss Zoltánt), de mindez nem bizonyult elégségesnek arra, hogy egy emlékezetes filmet készítsenek. Nemhogy a sokszor hivatkozott Egri csillagok-hagyományt nem viszi tovább, de egy felejthető, zavaros, szájbarágós alkotás lett a Hadik. Kár érte.
A kackiás bajszú huszárok (akikről, mondom, 15 percenként megtudjuk, milyen csodálatos emberek) a filmben mind leegyszerűsített figurák. A címszereplőt alakító Trill Zsolt hozza azt, amit minden filmben: tiszta lelkű, mindenre elszánt hős, akit imádnak és feltétel nélkül követnek az emberei, aki egyszerűen és férfiasan tárgyal akár a királynővel, akár az ellenség katonáival. A királynő (Horváth Lili) és a porosz királyné (Bordán Lili) szeme azért láthatóan meg-megcsillan a deli huszárral való találkozáskor. Utóbbi egy kifejezetten életszerűtlen és komikus jelenetben az épp Berlint elfoglaló, a várostól azonnal egy rakás pénz követelő Hadikot hirtelen felindulásból meghívja teázni, és invitálja, hogy írja csak meg a levelét az ő kényelmes szobájában.
Talán Molnár Áron csempész a heves vérmérsékletű, kiszámíthatatlan Gvadányiként némi árnyalatot, időnként humort a mézeskalácsszerű huszárábrázolásba, de ő meg túltolja a hetykeséget, kivagyiságot, robbanékonyságot. Reviczky Gábor az elborult Thun mester szerepében, vagy Gáspár Sándor, Mucsi Zoltán kisebb epizódszerepekben hoznak be még némi színt a filmbe, de ezek tényleg csak érintőlegesek. Megismerjük még – a történet szempontjából szinte teljesen feleslegesen – Hadik feleségét (Julia Jakubowska) és gyerekeit, de valahogy csak be kellett mutatni, hogy egy magyar huszár családbarát fajta, ugye, akit csak a kötelesség (hiszen felesküdött a hazára, a királynőre) hívhat el a családi fészekből. Továbbá a Habsburg koronai vezérkar tisztjei is ármánykodnak a magyar rivális ellen, ahogy az errefelé már csak lenni szokott, de sok minden ebből a szálból sem derül ki.
Aki viszont nagyon meggyőző, az László Zsolt a hírhedt porosz halálfejesek vezetője, a kíméletlen, megszállott Von Bock ezredes szerepében. (Ha már az Egri csillagokat emlegettük: Von Bock a Hadik "Jumurdzsákja”, aki egy korábbi sérelmet próbál mindenáron megtorolni a főszereplőn.) Az ő feltűnése ad időnként némi feszültséget a filmnek. Mondjuk úgy: nem szeretnék ellenségemnek tudni egy ilyen figurát.
Szabó Győző, a királynő által Hadikra lőcsölt szász gyalogosszázad vezetője, Ried ezredes karakterében viszont önmagában is erősíti a film nem szándékolt paródiajellegét, bumfordi, egyszerű, tapló, akinek egy-egy megszólalásakor nehéz nem arra gondolni, hogy mintha egyenesen a Magyar vándor című filmből (de sok más szerepét is idecitálhatnák) lépett volna be a Hadikba. Az ellenség lekaszabolásáért folyó versenyben – miután egymás mellé kényszerítette őket a feladat – aztán persze összeborulnak az örök riválisával, Gvadányival, ha nem is mint két kicsi Lego, de mint a törpök és tündék vezetői a Gyűrűk urában.
Maga Mária Terézia kéri meg Hadikot, hogy – borsot törve az épp Sziléziában harcoló Frigyes porosz király orra alá, aki szinte védelem nélkül hagyta a fővárost – vegye be Berlint. Ehhez nagyon gyorsan és észrevétlenül kellett elérnie a maroknyi magyar lovas csapatnak (plusz a velük küldött szász gyalogságnak) a porosz fővárost úgy, hogy közben még ágyút is szereznek. Hogy ez sikerült, az önmagában Hadik zsenialitását dicsérte, de egy film döntő részében mégiscsak unalmas azt mutatni, még akár szépen fényképezett képekkel is (operatőr: Györi Márk), hogy mennek. Mennek. Mennek. (Ráadásul nem 3500 fős sereg megy, mint a valóságban ment, hanem láthatóan maximum kéttucat ember.) Vágtatnak mezőn, hegyek között, naplementében és sötét erdőben – közhelyes zenére.
Ha nem mennek, akkor harcolnak. Látszik, hogy a csatajelenetekre tényleg nagy hangsúlyt fektettek az alkotók, vívás, verekedés, robbantás, lövöldözés van dögivel, de valahogy nem elég meggyőzőek ezek a jelenetek sem. Közeli, mozgásos, rángatott kamerás képek próbálják a csata sűrűjébe csalni a nézőt, a színészek, kaszkadőrök beleadnak mindent, de valahogy – valószínűleg a hollywoodi filmekhez szokott szemünknek – erőtlenek, kis léptékűek ezek a jelenetek is. Berlin bevétele gyakorlatilag egyetlen kapu berobbantásával, majd egy szobányi méretű udvaron végbement kisebb csihi-puhival történik meg, ez szintén nem túl árnyalt csatabemutatás, valljuk be.
Kétmilliárd közpénz az amerikai szuperprodukciókhoz képest nagyon kevés, hogy hihető, grandiózus film készüljön, de ahhoz viszont nagyon sok (két aranybullányi), hogy ez a magyar viszonylatban óriási közpénzráfordítás ilyen felejthető alkotást eredményezzen.
Ráadásul egy ilyen világraszóló történetből. De legalább a balkezes kesztyűs poén (amit nem árulunk el) ül a végén. És azt állítólag nem a forgatókönyvíró, hanem a valóság írta.
