A magyar Donald Trump jobbkeze az lehet, aki jobban seftel a Nyugati téren
Nem.
Köszönöm a figyelmet.
De ha már rákattintottak a cikkre, biztosan érdekli önöket ennél valamivel részletesebben az RTL új napi reality-sorozata, Az álommeló, azaz az amerikai The Apprentice magyarítása. Az Apprentice volt az a 2017-ig, 15 évadon át futó valóságshow, amelyet 14 éven keresztül Donald Trump vezetett, és amelyben a milliárdos nagyjából másféltucat jelentkező közül választotta ki azt az egyet, aki valamelyik érdekeltségének menedzsere lehetett.
Trump egészen addig vezette a show-t, amíg be nem jelentette, hogy indul az amerikai elnöki pozícióért, és azt nem találta mondani, hogy építeni fog egy hatalmas falat a déli határra, egy nagy-nagy és tök olcsó falat, mert nála senki nem épít jobban falat, és a falat a mexikóiak fogják kifizetni. (Tényleg így fogalmazott, ha már elfelejtették volna.) Ekkor a csatorna hite egy kicsikét megingott abban, hogy tényleg Trump-e a legmegfelelőbb arc a műsorhoz, és inkább meghívták Arnold Schwarzeneggert helyette.
Hát Magyarországnak sajnos nincs ráérő megalomán, egy óvodás szókészletével rendelkező, azonban rendkívül ambiciózus milliárdosa, ugyanis a parlament már felszívta az összes ilyet, Terminátorunk meg pláne nincs; Magyarországon nincs Terminátor, Magyarországon lombkorona nélküli lombkoronasétány van, de az nem fért be a stúdióba.
Így mi megkaptuk a Vízkirályt, a magyar Aquamant,
a Szentkirályi ásványvízgyár főmuftiját, Balogh Leventét, vagy azért, mert a csatornánál nem gondolták át eléggé, mennyire hangzik észveszejtően az, hogy „dúsgazdag ásványvízgyáros” (ebből a kategóriából csak dús van, mentes nincs), vagy azért, mert őt könnyen újra lehetett hasznosítani a csatorna korábbi üzleti realityjéből, a Cápák közöttből, vagy mindkettő együtt.
Annyi azonban egészen biztos, hogy azon az RTL-nél senki nem gondolkodott el, vajon mennyire van annak jó üzenete 2023-ban, hogy egy olyan embert nevezünk példaképnek, aki az egész életét arra tette fel, hogy egyszer használatos, eldobható műanyagpalackokat hozzon létre – kéne egy ilyen műsor is, Műanyagpalackok a cápák között, na ott mindenképp helye lenne Baloghnak is, nyertes az a tengeri állat, amelyiknek a legkésőbb akad a torkán üres vizespalack.
De spongyát rá, még így is örülhetünk, hogy az RTL-nek vért izzadva sikerült kerítenie valakit, akinek úgy vannak milliárdjai, hogy cserébe nem kellett egy sötét pincében rituális szertartás során magára billogoztatnia a Fidesz kis narancsos logóját. Bár kétségkívül izgalmas lenne egy műsor, amelyben Mészáros Lőrinc keres maga mellé jószágintézőt, de a hírek szerint a jeles stróman ebben az évadban még nem ért rá, mert jelenleg épp az ország utolsó két független vállalkozásának felvásárlását kell intéznie.
Pedig az ő motivációs beszédeit – „Legyetek bátorak, mert nem az arany, nem a fény, hanem a lik a minden!” – alighanem izgalmasabb lenne hallgatni, mint Balogh Levente és két segítője – Krasznai István jogász és Farmosi Larisza menedzser – szpícseit, ugyanis az első évad hétfőn vetített első részében olyan hihetetlenül eredeti és észbontó megfejtések hangzanak el, mint hogy a jelölteknek
bátraknak, hiteleseknek és ambiciózusoknak
kell lenniük, sőt
munkabíróknak, precízeknek és tartaniuk kell a határidőket,
ráadásul
rendelkezniük kell a kellő ismeretekkel,
az is komoly elvárás, hogy legyenek
önállóak, magabiztosak és másodszor is hitelesek,
és ha ez nem lenne elég,
a sikerért meg kell küzdeniük.
Én a magam részéről már ennyiből is nagyon sokat tanultam az ideális munkaerőről, hiszen mindez olyannyira pontosan összefoglalja a legjobbakkal szembeni elvárásmátrixot, hogy ugyanez alkalmazható lenne a sarki Malacpörc Csemege kisboltvezetői pozíciójától kezdve egészen a Blaha Lujza téri McDonald’s kiemelt kasszásáig.
A nyitott pozíció itt egyébként az úgynevezett elnöki asszisztens, ami aránylag jól hangzik, sokkal inkább olyan benyomást kelt, mint a királyi lakosztály vagy az elnöki díszpáholy, csupa fancy dolog, rögtön el is tereli a figyelmet arról, hogy azért itt nem valamiféle Trump-érdekeltség projektmenedzseréről van szó, hanem egy egyszerű asszisztensről, de hát mindenképp jobb, ha az elnök szó indítja be a fantáziánkat, nem az asszisztens, mert akkor túl hamar jutnánk el fejben a kávéfőzésig. A pontos munkaleírásról annyi hangzik el, hogy ha Balogh épp nem ér rá, akkor helyettesíteni is kell majd, szóval hogy pontosan miért is olyan álommeló ez a titkári szintnél valóban magasabb fizetéssel kecsegtető pozíció, nem derül ki pontosan. (Hárommillió bruttó az vajon mennyi nettó Magyarországon? A műsorban nem merik elmondani.)
De spongyát erre is! A lényeg úgyis az izgalom, meg a hihetetlen kihívások, amiken keresztül kell menniük a jelentkezőknek. Az első ilyen rögtön jó magasra is teszi a lécet, az ember már elgondolkodik azon, vajon legális-e ennyire az emberi tűréshatár széléig lökni a szerencsétlen jelentkezőket, és hogy ilyen lehet a felvételi a nindzsák akadémiájára is Japánban:
a jelentkezőknek ki kell tölteniük egy online tesztet, és mindössze tizenöt percük van rá!
Márpedig ez nagyon-nagyon komoly dolog, mert Balogh úr bizony nagyon nem szereti azokat az embereket, akik nem tartják pontosan a határidőket (és nem hitelesek, satöbbi). Az RTL nem kegyelmez a nézőknek sem, még reklám sem jön, hogy egy kicsit újra levegőt kapjunk, rögtön elárulják, hogy legyen akármilyen brutális is ez a feladat, mégis mindenkinek sikerült teljesítenie. Végre le tudjuk nyelni a falatot, ami az előbb a torkunkon akadt! Igaz, az még jó lehetőségeket kínált volna, ha a tizenöt perc húsz másodperc alatt végzőket mondjuk meztelenre vetkőztetik, végigvezetik őket a városon, miközben valaki egy csengőt ráz előttük, és a szégyen szót ismételgeti, de ezt az ötletet talán a korhatárbizottság torpedózhatta meg.
Így aztán szélvészgyors tempóban ki is választják a huszonnégy legjobbat, akik tényleg szerepelhetnek a műsorban. A többiekről pedig ismét paradigmaváltó gondolatok hangzanak el, például hogy nem nyerhet mindenki; hogy akit nem választottak ki, az bizony szomorúan megy haza, aki viszont bejutott, annak örömteli az arca; és hogy a jelentkezők sokfélék. Elképesztő! Nemcsak a munkaerőpiacról, de az életről és az emberi lélekről is tanít ez a műsor.
A jelentkezőkről ugyanakkor az első adásban még nem sok minden derül ki, az egyszeri nézőnek a saját megérzéseire kell támaszkodnia, én például már most mélyen, teljes szívemből és őszintén az ellen a fickó ellen vagyok, aki cowboykalapban érkezett a felvételire, és nagyon szurkolok, hogy ha nem is esik ki azonnal, legalább valami olyan izzasztó feladat elé állítsák őt, amelyben döntenie kell, hogy vagy a westernkalapot nem láthatja soha többé az életben, vagy az édesanyját – bár előre félek a döntésétől.
A műsor első valódi feladatáig nagyjából félidőben jutunk el, és ez vagy valóban jópofa ötlet, vagy csak arról van szó, hogy a tizenöt perces tesztkitöltés után már az is jópofának tűnne, ha az aspiránsoknak kidobóst kellene játszaniuk pöttyös gumilabdával. A csapatoknak ugyanis
seftelniük kell:
először jól bevásárolni virágból, majd minél nagyobb profittal eladni valahol a Nyugati pályaudvar-Deák tér tengelyen. De az izgalmak már akkor a tetőfokra hágnak, amikor még csak a virágrendelésnél tartunk, az egyik csapat ugyanis nem tudja kifizetni a rendelést időben! Pedig, nem tudom, emlékeznek-e, de Balogh úr nagyon nem szereti azokat, akik nem tartják a határidőket! Hamar ki is derül a bibi: az illető csapat valamiért nem a megadott viragalom.hu oldalt nyitotta meg, és máshonnan próbált virágot rendelni.
Rossz volt a weboldal, amit föllökött,
magyarázza az egyik aspiráns ritkán tapasztalt éleslátással, mire a másik hozzáteszi, ő meg ráadásul későn tette fel a szemüvegét, és nem látta! Igaz, pontosabb magyarázat nélkül nehéz megérteni, hogy lehet elrontani a viragalom.hu begépelését: viráguralom.hu? Virgácsálom.hu? Áll a virgácsom pont hu? Az utóbbi hangzik a legvalószínűbbnek, igaz, ott nem hinném, hogy épp virágot árulnának.
És amikor azt hittük, hogy a munka világa és a lélek rejtelmei mellett másról már nem tanulhatunk a műsorból, kiderül, hogy még a filozófia is terítéken lesz. Az egyik aspiráns ugyanis, amikor meglátja a gigantikus adag rózsát, amit megrendeltek, talán Buddhát, talán Lao-cét idézve bölcsen kijelenti:
Nem az a baj, hogy nehéz, hanem hogy szúr, mint az állat!
Sokan vágott virágot vásárolnak, de vannak, akik rózsabokszot választanak, ám ettől felesleges fellelkesülni, ugyanis amikor a kamera ráközelít a mondott portékára, kiderül, hogy mindössze díszdobozos virágról van szó, nem pedig egy különleges harcművészeti formáról. Így aztán a következő jelentős időben azon izgulhatunk, hogy sikerül-e az utcán leszólított turistáknak méregdrága virágot eladni (hogy magyaroknak nem sikerül, az minden józan ember számára evidens).
A műsornak ez a része áll a legközelebb ahhoz, amire nem túl alapos megfontolás után esetleg az izgalom szót lehetne használni, amennyiben az, hogy diplomás közgazdászoknak az utcán kell virágokat eladniuk, valóban izgalmasabb, mint nézni, ahogy szárad a festék a falon. Mondjuk annyira izgalmas, mintha kürtőskalácssütőket bíztak volna meg falfestéssel. Nem jó, de nem is tragikus.
Az persze kérdés, a nyolcvanas évek amerikai üzleti önsegítő könyvei első fejezetéből átvett, az amerikai álom legendáját reprodukáló ötlet, amelynek millió verzióját ismerjük – „vett egy almát, eladta dupla áron, abból vett két almát, és innentől egyenes volt az út az első milliójáig” –, mennyire tűnik indokolt munkaerő-szűrési metódusnak 2023-ban, de egy valóságshow máshogy persze nemigen képzelhető el; azt talán bátortalanul, de ki lehet jelenteni, hogy egy kizárólag közgazdaságtani alapú, hosszas elbeszélgetés valamivel még ennél is kevésbé lenne izgalmas.
Meg hát tulajdonképpen ez az egész műsor úgysem egy valós állásinterjú-szituációt akar megmutatni, hanem azt,
hogyan lehet a lehető legnagyobb és legkevésbé megtérülő erőforrás- és energia-befektetéssel munkatársat választani,
ami kétségkívül jól jön ahhoz, ha az embert Donald Trumpnak hívják, gyógyíthatatlanul nárcisztikus, és idővel indulni akar az amerikai elnöki pozícióért, de már kevésbé indokolt, ha nincs meg az a karizmatikus showman, aki miatt ezt az egészet megérné végignézni. Mert Balogh Levente egyelőre legalábbis nem tűnik ilyennek, többes szám első személyre ráállt beszédmódja alapján – „hát most ugye elvéreztünk, de örüljünk, mert ezt most megúsztuk”, mondja a kiesés-közelben állóknak – inkább tűnik kistérségi háziorvosnak („Már megint dohányoztunk, miközben megbeszéltük, hogy az rosszat tesz a tüdőnknek?”), mint Schwarzenegger, Trump és Korda György szerelemgyerekének.
Nemcsak kellemetlen volt, de kínos is,
summázza az egyik rosszul teljesítő versenyző a végső elbeszélgetést, és ha jól figyelünk a szavaira, örülhetünk, hogy ezek szerint legalább ciki nem volt. Legyünk legalább ugyanennyire megengedőek és elnézőek Az álommelóval mi is!
