„A legfontosabb az, hogy egy sportoló érezze, bíznak benne”
Van olyan dolog, amit még soha nem kérdeztek meg Öntől?
Ritka. De nagyon örülök, ha mégis, mert kicsit megtornáztatnak.
Introvertált vagy extrovertált alkatnak tartja inkább magát?
Én szerintem középen vagyok, vannak nálam extrovertáltabbak és zárkózottabbak is. Érdekes, hogy az introvertáltra találtam, az extrovertáltra meg nem jutott eszembe a megfelelő magyar kifejezés.
Emlékszik az első interjújára?
Az első nagyobbra igen, Melbourne-ben készítették. Idehaza nem voltam nagy vízilabdás, nagyobb interjúk nem is készültek velem. Amikor kikerültem, megpróbáltak minél többet szerepeltetni egy szezonban. Akkor készült ez az egész oldalas interjú is a helyi újságban. Jelentős dolog volt, sokkolónak éreztem.
A komfortzónáján kívül esett?
Talán. Egy sportoló életében jó érzés a biztonság, mert ritka. Azért ritka, mert maga a sport bizonytalan dolog. Bizonytalan, hogy sikerül-e az edzés vagy a verseny. Sikerül-e a cél elérése, amit kitűz maga elé a sportoló vagy az edzője. Ha pedig csapatsportról beszélünk, ott még több a bizonytalanság.
Azért csak van valami stabil pont a sportolók életében is.
Biztonságérzetet ad, ha van egy terv, aminek mentén szeretném elérni a célom. Ha annak mentén haladok, az ad egyfajta megnyugvásérzetet. Mert úgy érzem, hogy közelebb érhetek a célomhoz. Egy sikeres edzés vagy eredményes verseny ugyan rövid időre, de képes megadni ezt. Vagy amikor pénteken az ember megcsinálja az utolsó edzést és tudja, hogy azon a héten minden tervszerűen haladt. Akkor biztonságban van szombaton és vasárnap.
Egy civil és egy sportoló számára ugyanazt jelenti a biztonság?
Azt nem tudom, hogy ugyanazt jelenti-e. Csak azt, hogy ugyanolyan fontos.
Mit fog mondani, ha megkérem, hogy csukja be a szemét és mondja el, hogy milyen kép jelenik meg a szeme előtt, amikor erre gondol?
Először is a család, és az, hogy a család dolgait rendben tudom. A következő kicsit materiálisabb. Van a szomszédban egy háború... De napi szinten is ki vagyunk számos olyan dolognak, mint például egy fertőző betegség. Triviális, de most például eszembe jutott, hogy egy kereszteződésnél gondolkoztam, hogy melyik úton jöjjek ide. Sokat ülök autóban ezért utazás közben is nagyon fontos számomra a biztonság.
Mit jelent akkor, ha valaki több mint egy tucat emberért, egy komplett csapatért felel? Ráadásul olyanokért, akik egy országot reprezentálnak. Ez mennyire más helyzet?
Egy csapat sportoló folyamatos krízishelyzetet generál.
Hogyan lehet és hogyan kell ezt edzőként kezelni?
Olyasmi, mint szülőnek lenni. Ha az edzéseim fél 9-kor kezdődnek, akkor a játékos tudja, hogy fél 8-kor kell felkelnie. Tisztálkodik, beül az autóba, hogy beérjen az uszodába. Útközben megeszik egy banánt, hogy ne legyen éhes edzés közben. Utána nekiáll a tornatermi munkának, majd az edzés végén, délben kap egy finom meleg ebédet az uszoda éttermében. Aztán hazamegy pihenni. Mindez azt jelenti, hogy van egy olyan rövid- és hosszú távú jövőképe, amiben el tudja önmagát helyezni. Edzőként nem mondhatom neki azt, hogy holnap reggel 8-ra jöjjön, utána reggel 7-re, aztán meg délelőtt 11 órára. Ha így lenne, a játékos csak kapkodná a fejét, és nem tudná, melyik nap hánykor induljon el, nem tudná tervezni a mindennapjait.
Ezek praktikus dolgok. De gondolom arra is figyelni kell, hogy a játékosok lelke milyen állapotban van.
Azzal sokat kell foglalkozni, de a jó lelkiállapot komplex, nagyon sok minden múlik. Függ attól például, hogy az edzés melyik fázisában van a sportoló, de a csapattagok közötti dinamikától is. Persze vannak hullámvölgyek, de vannak kiemelkedő részek is, az egész pedig kezelhető. Kezelni kell az edzőnek az összes játékosát, mert minden játékos hozzá tud tenni az eredményhez. Minden játékost olyan lelki állapotba kell hozni, hogy a tudása legjavát tudja nyújtani. Sok szakember foglalkozik a sportolók mentális állapotával: önző módon azt éreztetjük velük, hogy biztonságban vannak, és így jól tudnak teljesíteni.
Egy edző szokott azzal játszani, hogy megingatja a sportolója bizalmát? Szükség lehet egyáltalán erre?
Van olyan típusú játékos, aki egy ilyen helyzetre úgy reagál, hogy mindentől elmegy a kedve. De olyan is van, aki elkezd teperni, és még jobban teljesít. Nehezen megfogható fogalom ez a sportban, ezért nehéz is beszélni róla az élsport kapcsán, nem számít mindennapos kifejezésnek.
Mi az, amivel leginkább ösztönözni lehet egy játékost?
Számtalan dolog van, amivel motiválni lehet egy sportolót, vagy amivel éppen ő tudja motiválni önmagát. Érdekes például, hogy egy olimpiai bajnokot hogyan lehet arra ösztönözni, hogy a következő alkalommal is a dobogó tetején akarjon állni. Ez mindenkinél más, de fontos, hogy megtaláljuk ezt.
Amikor aktív sportoló volt, más volt az elvárás az edzőkkel szemben, mint most?
Arra, hogy mekkora felelőssége van az edzőnek, csak az edzősködés során döbben rá az ember. Voltak olyan játékosaim, akik ha nem teljesítettek jól, gyakran az edzőt okolták. Én ezt anno soha nem engedtem meg magamnak, ha nem játszottam jól, akkor magamban kerestem a hibát. De nem ítélem el azokat a sportolókat sem, akik nagyon kritikusak az edzőjükkel szemben.
Ez generációs dolog?
Nézze, a mai modern kütyüs világban annyiféle információ jut el a fiatalokhoz, hogy sokkal kritikusabbak a világgal szemben. Most már korán, hogy úgy mondjam, kinyílik a gyerekek csipája, saját meglátásaik vannak. Ez sokszor jó, mert ki mernek olyan ötleteket is mondani, amik később akár még támogathatják is az edző munkáját. Ezzel együtt a felelősséget is egyre könnyebben hárítják át másra. De arról is fontos beszélni, hogy könnyebben kulminálódik az a feszültség, amit némán, a csapatbuszban csetelve beszélnek meg egymással a csapattagok.
Mennyire nehezíteni ez meg a közös munkát?
Ez sportág függő is. Én az uszodában nőttem fel, mind a mai napig ide járok. Feszültség mindig van, de a csapatsport szerencsésebb, mert ott megvan a pozitív bandaszellem és az összetartozás érzése. Jó példa erre a vízilabda: itt nem igazán hallottam még olyanról, hogy valaki azért hagyta volna abba a sportot, mert lelkileg bántották vagy kiutálták volna. A kötelék nagyon erős lesz, ha közösek a célok, például akkor, ha a hétvégén ezt vagy azt a csapatot kell megverni.
Az évek előrehaladtával szükségesek az új módszerek?
A világ folyamatosan változik, alkalmazkodnunk kell ehhez. De ami állandó és fontos az az, hogy a sportoló azt érezze, bíznak benne. Akkor is, ha ez egy nehezen megfogható dolog. Egyébként azt látom, hogy míg korábban az jelentette a biztonságot egy sportolónak – például a vízilabda esetében –, hogy tudta, nemcsak a 20-as keretben van benne, hanem benne lesz abban a 13-ban is, aki majd utazik. Ma már inkább az a fontos, hogy van egy jó szerződése. Nálunk két-három évnél hosszabb szerződést soha nem köt senkivel egy egyesület, ennyire lát előre egy sportoló. Ezért fontos az, hogy ez alatt az idő alatt mi történik vele.
Zárásként térjünk vissza az Ön mindennapjaira: mikor érzi magát igazán biztonságban?
Már abban a korban vagyok, amikor megengedhetem magamnak azt, hogy a családtagjaim boldogsága adja ezt meg nekem. Tehát amikor ezt látom és megélem, szerencsére gyakran, akkor igazából egy buborékban érzem magam.
Nyitókép: Bielik István
