„A legcsodálatosabb dolog, amit a film adott, a közelkép” – Szabó István 85 éves
Kétféle rendező van, az egyik azért mesél el egy történetet, mert mindenáron filmet akar csinálni, a másik pedig azért csinál filmet, mert mindenáron el akar mesélni egy történetet
– jelentette ki egy ízben Szabó István. Magát az utóbbi kategóriába sorolja.
Szinte minden egyes interjúban elmondta – és tanította például 1985 és 1989 között a Filmművészeti Egyetemen – azt is, hogy szerinte mitől különleges, egyedi művészeti ág a film, mi az, amit a mozgókép adott a művészetnek. 2012-ben a hvg.hu-nak például így írta le mindezt:
„A film megszületése előtt nem lehetett a művészet nyelvén megmutatni az élő emberi arcon születő érzelmek, gondolatok változását. A legcsodálatosabb dolog, amit a film adott, a közelkép. Amikor egy nagy színész a tekintetével egy másik nagy színész tekintetével találkozva valamit kifejez. Amikor energiák találkoznak, cserélődnek. Amikor olyan érzelmek születnek meg, amelyeket a néző is a sajátjának érez.”
Családi történetekből filmek
Szabó István 1938. február 18-án született Budapesten, de élete első hat évét Tatabányán töltötte, miután apja az ottani kórház orvosa volt, anyja szintén szintén a kórházban dolgozott. Apai nagyapja bányafőorvosként működött évtizedeken keresztül Tatabányán.
A család a 20. század első felében a zsidó hitről a katolikus hitre tért át, ám a zsidótörvények őket is érintették. 1944 novemberében a későbbi rendező nagyapját a családjával együtt a komáromi gyűjtőtáborba internálták. Apja pedig egy műtét során szerzett diftériás fertőzés következtében 1945 áprilisában meghalt. A hétéves gyerek anyai nagyanyjához került, a ferencvárosi Liliom utcába, ahonnan 1950-ben a budai Németvölgyi útra, önálló lakásba költöztek.
Mindezek a családi elemeket feldolgozza később a filmjeiben. Az édesapa hiánya és emléke az Apa című filmjében, a zsidó család áttéréséről katolikus vallásra és a vészkorszak eseményei például a Napfény ízében jelennek meg.
A gyermek Szabó István először – nyilván családi indíttatásból – orvos akart lenni, de 16 éves korától már filmrendező. Középiskolai tanulmányait az I. kerületi Toldy Ferenc Gimnáziumban végezte, 1956-ban érettségizett. Ugyanebben az évben jelentkezett, és első próbálkozásra felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskola (ma egyetem) filmrendező szakára, Máriássy Félix osztályába, ahol a tanársegéd Makk Károly volt. A főiskolán 1961-ben végzett.
Út az Oscarig
Első játékfilmje, az 1964-ben forgatott Álmodozások kora egy nemzedék útkereséséről szólt. Ezután jött az Apa (1966), majd 1970-ben a Szerelmesfilm, 1973-ban a szürrealista Tűzoltó utca 25., rá két évre pedig a parabolisztikus Budapesti mesék következett.
Pályáján stílusváltásnak, egyben fordulópontnak bizonyult az 1979-ben készült Bizalom, melynek operatőre, Koltai Lajos hosszú ideig alkotótársa lett. A Berlinben Ezüst Medvét nyert és Oscar-díjra is jelölt alkotás két, a történelem által egymáshoz sodort ember kapcsolatát elemzi. A Bizalom készítette elő tartalmilag és formailag is Szabó „történelmi trilógiáját”, a Klaus Mann regényéből született Mephistót (1981), a Redl ezredest (1984) és a Hanussent (1988). Előbbi meg is nyerte az Oscar-díjat (ez volt az első magyar film, ami nyert), de az utóbbi kettő is rákerült a jelölti ötös listákra.
Így futott ki az Oscarért, és táncolt Klaus Maria Brandauerrel a színpadon Szabó István:
A Találkozás Vénusszal (1990) a párizsi Tannhäuser-rendezés élményeiből született, a rendszerváltás keserű tapasztalatait vitte vászonra az Édes Emma, drága Böbe (1991). Az 1998-ban forgatott A napfény íze a magyar zsidó Sonnenschein-Sors család történetén keresztül teszi fel a kérdést: szükséges-e, szabad-e a természetes asszimiláció mellett az identitást is feladni. A film három kategóriában kapott Európai Filmdíjat, 2000-ben az amerikai kritikusok szövetsége az év tíz legjobb filmje közé választotta.
A filmek hirtelen életrajzzá váltak
Két színházi rendezés után, 2001-ben készítette el a Szembesítést, a nácibarátsággal vádolt zseniális német dirigens, Wilhelm Furtwängler 1945-ös igazoltatási eljárásáról, ismét a felelősség kérdését boncolgatva. A Maugham műve nyomán készült, a színház világában játszódó Csodálatos Júliát 2004-ben az Európai Filmakadémia legjobb rendezői díjára jelölték. 2006-ban készített ismét magyar filmet Móricz Zsigmond Rokonok című regényéből.
Közvetlenül a Rokonok bemutatója előtt került nyilvánosságra, hogy a rendező 1957 és 1963 között jelentett a belső reakció elhárításával foglalkozó II/5-ös ügyosztálynak, a hírhedt III/III elődjének, és a műveiben annyiszor körüljárt kérdések egyszerre életrajzi adatok lettek. Ügynökmúltjának árnyéka onnantól rávetül a pályájára, ő maga nem szívesen beszél erről, azt szokta emlegetni, hogy a filmjeiben feldolgozta, bemutatta ezt a témát. Még 2020-ban is sokan kritizálták az ügynökmúltja miatt, hogy megkapja a Magyar Filmakadémia Egyesület életműdíját, így azt nem is vette át.
„Jó film az, ami valamilyen emberi értéket képvisel”
2012-ben készítette Szabó Magda nagysikerű Az ajtó című regényének adaptációját, amelyben újfent a bizalom és az elfogadás témakörét boncolgatta. Az ajtóról nyilatkozva Szabó többek közt ezt mondta a hvg.hu-nak: „Mindannyian, akik Közép-Európában élünk, megtapasztaltuk, hogy az egymást követő ideológiák befolyásolni akarták a magánéletünket, abba is bele akartak szólni, hogyan érezzünk, gondolkodjunk”. Erről szól Szabó Magda regénye, ezt próbálta visszaadni a filmben is, 2020-ben pedig egyfajta életműzárásképp, többek közt a Mephisto főszereplőjvel, Klaus Maria Brandauerrer megcsinálta a Zárójelentés című filmet. A bemutatása után azonban jött a koronavírus, így moziban nem tudta kifutni magát a film.
Tavaly azt mondta, állandóan gondolkodik, vannak elképzelései, „de már csak olyan filmet forgathatok, amelyhez még van erőm, olyan témát választhatok, amelyet fizikailag is megvalósíthatok. Tudomásul kell venni az idő múlását, különösen, amikor az ember kiszolgáltatottá válik, egy járvány, egy háború vagy egy baleset miatt”.
Emberi értékek
Orbán Viktor öt éve, Szabó 80. születésnapjára köszöntőlevelet írt a rendezőnek. Ebben kiemelte, hogy Szabó István azon művészek közé tartozik, „aki pályája során nem az önmegvalósításra törekedett, hanem arra tette fel az egész életét, hogy történeteket meséljen el Magyarországról és Közép-Európáról, sorsokról és hitekről, lázadásról és megalkuvásról, a mindent és mindenkit uralni akaró ideológiákkal szemben alkalmazott túlélési stratégiákról. Szabó István a 20. századi magyar történelem számos fejezetét és a magyar irodalom több értékes alkotását is megismertette a szélesebb közönséggel. A rendező egy Oscar-djjal és több más rangos elismeréssel a háta mögött is mindig kitartott amellett, hogy a magyar kultúra nagykövete legyen a világ filmgyártásában”. Ezzel nem tudunk vitatkozni.
Mint ahogy azzal sem, amit Szabó mondott ugyanebben az évben Belgrádban az életműdíjának átvételekor: „Kétféle film létezik: jó és rossz. Persze ízlés kérdése, hogy mit tartunk jó vagy nem olyan jó filmnek, de jó film az, ami valamilyen emberi értéket képvisel".
A film megmarad, de szűkebb körnek
Nincs viszont túl optimista képe a film jövőjéről. Szintén Belgrádban fejtegette, hogy míg az ötvenes és hatvanas években a film fontos művészeti ággá vált, a filmnek üzenete volt, és olyan jelentős rendezők alkottak, mint Akira Kuroszava, Vittorio De Sica vagy Ingmar Bergman, „manapság viszont otthon mindenkinek lehet akár 60-80 televíziós csatornája, és felvetődik, miért menne moziba, amikor esik az eső vagy havazik, hiszen mindig van valami a tévében, sőt az interneten is rengeteg filmet találhat”. A film sorsának jövője szerinte a könyvekéhez lesz hasonlatos, vagyis a filmezés megmarad, de valószínűleg már nem több ezer emberhez, hanem néhány százhoz tud majd csak szólni a kisebb vetítéseken.
Szabó munkásságát számos hazai és nemzetközi kitüntetéssel ismerték el. A Balázs Béla-díjat 1967-ben, a Kossuth-díjat 1975-ben kapta, 1982-ben lett érdemes, 1985-ben kiváló művész, de kapott Pulitzer Emlékdíjat, Prima Primissima Díjat, kitüntették a Magyar Mozgókép Mestere címmel.
