A kormány intézkedései csak súlyosbítják az áruhiányokat
2022 közepére a magyar hétköznapok része lett, hogy különféle termékekből hiány van. A Mol azt kéri az autósoktól, ne tankoljanak nyakra-főre, mert csak így lesz „elég” üzemanyag – közben egyébként rendszeresen lehet kutakon konkrétan azzal szembesülni, hogy teljesen kifogyott valamelyik üzemanyag, vagy csak minimális mennyiséget tudnak kiadni. Az élelmiszerüzletekben rendszeresen korlátozzák a vásárolható mennyiségeket, egyszerre csak két kiló csirkemellet, csak négy csomag zsebkendőt lehet venni, cukorból is hiány van. A sort pedig hosszan folytathatnánk.
Eközben – és természetesen az áruhiányoktól nem függetlenül – az árak rohamosan emelkednek, az infláció júliusban 13,7 százalékra gyorsult, a volatilis tételektől szűrt maginfláció már 16,7 százalék, az élelmiszerek ára 27 százalékkal emelkedett egy év alatt.
Az a rossz hír, hogy az áruhiányoknak és az árak emelkedésének még nincs vége. Sőt, még rosszabb lesz, mielőtt jobb lenne.
Felborultak a termelési folyamatok
A különféle áruhiányoknak vannak szektorspecifikus okai: az üzemanyag-kínálatot nyilván kevéssé befolyásolja, hogy aszály van, a százhalombattai olajfinomító karbantartása viszont annál inkább. Vannak azonban a szektorspecifikus tényezőkön túl - illetve azok előtt – olyan folyamatok, amelyek közösek lényegében mindenféle áruhiányokban. Az alapvető probléma, hogy a koronavírus-járvány és az amiatt bevezetett korlátozó intézkedések megzavarták a termelési folyamatokat, és azok azóta sem álltak helyre.
Mind a mai napig zavarok mutatkoznak a nyersanyag-kitermeléstől kezdve a nyersanyagok feldolgozásán át a szállítmányozásban, a félkész- és késztermékek előállításában és továbbszállításában stb. A helyzetet súlyosbítja az orosz-ukrán háború és a már említett szektorspecifikus tényezők.
A hiányjelenségek pedig továbbgyűrűznek a termelési láncokban, gyakorta egymást erősítve, míg végül a lakosság a boltok polcain szembesül velük. Mármint azzal szembesül, hogy nem szembesül a termékkel, aminek ott kellene lennie.
Mindig van áruhiány, de nem mindegy, mekkora
Fontos megjegyezni, hogy a piacgazdaság – és egyébként a tervgazdálkodás is – szükségszerű velejárója az alkalmankénti áruhiány. A termelés ugyanis csak akkor lehet (költség)hatékony, ha egy átlagos keresleti szint kielégítésére van belőve. Ez persze azzal jár, hogy normális, zavarmentes időkben is fellépnek alkalomadtán hiányok. Ha hirtelen túl sokan akarják egyszerre megvenni a legújabb mobiltelefont, akkor elég hamar nemhogy a polcok ürülnek ki, de a raktárak is. A termelési kapacitásokat (a kínálatot) azonban nincs értelme a csúcskereslethez igazítani, hiszen akkor a normál kereslet időszakaiban fölösleges termelőkapacitások állnának kihasználatlanul, ami erőforrás-pazarlás. Ugyanez igaz egyébként a szolgáltatásokra is, a premier estéjén egy ezer fős mozitermet is meg lehetne tölteni – ám a termet a többi napokon is fent kellene tartani, amikor csak 50 ember lézeng benne. Ami erőforráspazarlás volna.
A kompromisszumos megoldás az alkalmankénti áruhiányok bevállalása, nagyrészt pedig a kereslet és kínálat egyensúlyban tartása az optimális, leginkább (költség)hatékony termelési szinten.
A jelenlegi helyzetben az a probléma, hogy a kínálat a normál keresletet sem tudja kielégíteni. Az áruhiányok nem csak alkalmanként lépnek fel, hanem a normál fogyasztási szinteken is, a hétköznapokban folyamatosan. Így a lakosság sokkal gyakrabban szembesül velük. Egyelőre a helyzet – legalábbis a nyugati világban – nem drámai, az áruhiányok megszaporodása ugyan a lakosság számára frusztráló, de ugyanúgy kezelhető, mint a normál működés mellett előforduló alkalmi hiányok. Ha nem kapni a kiszemelt mobiltelefont, akkor várni kell, vagy másikat választani. Ha a premier estéjén nincs jegy a filmre, akkor később kell megnézni, vagy másik filmet kell választani. Ha csak két kiló csirkemellett lehet venni, akkor várni kell (másnap is elmenni a boltba), vagy olyan húst választani, amiből többet lehet kapni.
A lakosság nyilván pont így is kezeli a helyzetet – persze az áruhiányok kezelése miatt érzett frusztráció egyre rosszabb, mivel egyre több termék esetében kell így eljárni, egyre többször. Ráadásul egyre inkább olyan alapvető termékek esetében is, amelyek a hétköznapi életvitelhez kapcsolódnak, és hosszú évek óta alkalmi jelleggel se nagyon fordult elő, hogy hiány lett volna belőlük.
Be kell árazni a megnövekedett költségeket
Piacgazdaságban az egyensúly fenntartásának mechanizmusát az árképzés látja el. Tervgazdálkodásban adminisztratív eszközökkel, leginkább tervutasításokkal kell menedzselni az egyensúly fenntartását – ez jellemzően nem szokott jól működni, ahogy a hazai lakosság idősebbik része még emlékszik rá a szocializmusból.
Vagy elolvashatja ebben a cikkben:
Piacgazdaságban, ha valamiből túl kevés van, akkor ha költséghatékonyan, sőt nyereségesen kivitelezhető, lehet növelni a termelést. És ha valamiből kevés van, azért több pénzt lehet kérni – feltéve, hogy van rá fizetőképes kereslet. Ahogy emelkedik az ár, egyre több fogyasztó árazódik ki az adott termékből vagy szolgáltatásból. Csökken a kereslet, az egyensúly helyreáll.
Jelenleg, ahogy azt mindenki a saját bőrén tapasztalja, intenzív áremelkedések zajlanak. Sajnos nem az történik, hogy a piac keresi a kereslet-kínálati egyensúlyokat, hanem a drasztikusan megemelkedett költségek – elsősorban az energiáé, illetve a nyersanyagoké – épülnek be a termékek árába. Minden terméknek van költsége – a szolgáltatásoknak is –, amit végül a fogyasztónak ki kell fizetnie, különben a termelő veszteséget realizál, végül kénytelen lehúzni a rolót. (Az értékláncban a termelőn kívül a szállítás, értékesítés stb. költségei is felmerülnek, ezeket is ki kell fizetni.)
Ha 100 forint egy termék költsége, mire kikerül a bolt polcára, akkor sem lehet 90 forintért adni, ha nincs olyan fogyasztó, aki kifizetne 100 forintot. Az áron aluli értékesítés vészmegoldás, legfeljebb a veszteségek minimalizálása indokolhatja – a veszteséges értékesítés is jobb megoldás, mint ha ki kell dobni az adott terméket. (Persze előfordul, hogy kereskedők egyes termékeket áron alul értékesítenek, például hogy több vásárlót csalogassanak be, de ilyenkor igyekeznek a többi termék árába beépítve kompenzálni a bevételkiesést.)
Az inflációs csúcs még odébb van
Mivel a pusztán a költségek épülnek be jelenleg a fogyasztói árakba, a kereslet csökkenése nem vonja magával az áremelkedések megállását. A jegybank legutóbbi előrejelzése az inflációs csúcsot őszre és 13-16 százalék környékére várta. Ám az előrejelzés elkészültekor még szó sem volt a rezsicsökkentés csökkentéséről, ami a jegybank durva becslése szerint önmagában 3 százalékponttal dobja meg az inflációt. A felfelé mutató kockázatok pedig csak erősödtek. A júliusi infláció a jegybank által jósolt tartományban volt, de annak tetejéhez közelebb. Az inflációs csúcs jelen állás szerint magasabban lesz a vártnál, könnyen lehet, hogy csak később jön el, és jó eséllyel az infláció lassulása, és elnyújtottabb folyamat lesz.
Az áremelkedéseket egyelőre ugyan nem tudja megfogni a kereslet csökkenése, első körben a hiányjelenségeket tudja majd mérsékelni. Magyarán továbbra is rohamosan drágul majd a kenyér, de akinek lesz még elég pénze rá, az legalább fog tudni venni.
A kormány a jegybanki szigorításnak is keresztbe tesz
Azzal, hogy a növekvő termelési költségeknek be kell épülniük a fogyasztói árakba, a magyar jegybank nem nagyon tud mit kezdeni. Az alapkamat emelése, a monetáris szigorítás elvileg a kereslet visszafogására alkalmasak. Ha drágább a hitel, ha kevesebb fölös pénz van a rendszerben, ha csökkennek a tőkejövedelmek, akkor kevesebb elkölthető pénze marad a lakosságnak. Plusz a szigorítás fékezi a gazdasági növekedést, a vállalkozások aktivitása csökken, kevésbé képesek béreket emelni. Sőt akár elbocsátásokra kényszerülhetnek.
A magyar jegybank mozgásterét jelentősen szűkíti, hogy a kormány továbbra is olyan intézkedéseket tart fenn és vezet be, amelyek gátolják a monetáris szigorítás hatékonyságát. Hiába drágulnak a hitelek, ha közben a kormány kamatstopot és hitelmoratóriumokat hirdet.
A jegybank azonban immár hangoztatottan kiemelt célként kezeli a forint árfolyamának stabilizálását, erősítését. A folyamatosan és jelentősen gyengülő árfolyam ugyanis növeli az inflációt, az itthon értékesített termékekben ugyanis szinte kivétel nélkül magas az import alapanyagok, alkatrészek stb. aránya. És minél gyengébb az árfolyam, annál többe kerül az import forintba számolva, vagyis magasabb a forintban kifejezett költségszint, amit be kell építeni a fogyasztói árakba.
A rezsicsökkentést el kellett engedni
A kormányzati intézkedésekre visszatérve, az árstopok jelen állás szerint többet ártanak, mint használnak. A kormány a rezsicsökkentést is ezek közé sorolja, Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter még márciusban (még miniszterelnöki tanácsadóként) azt mondta, azzal együtt az árstopok 3-4 százalékponttal mérséklik az inflációt.
Ebből Nagy szerint az élelmiszerek árstopja 0,8-1 százalékpontot tesz ki. Ez azért megkérdőjelezhető, főleg a nagyobb kereskedők képesek az árstopos termékeken elszenvedett veszteségeket más termékek árának emelésével kompenzálni. Közben az árstopnak köszönhetően az érintett, mára rendkívül olcsónak számító termékekre fokozott kereslet mutatkozik, így épp ezeknél a legjellemzőbbek a hiányjelenségek és a vásárláskorlátozások.
A rezsicsökkentés inflációmérséklő hatását Nagy Márton 1,5-2 százalékpontra taksálta. A rezsicsökkentést a kormány kénytelen volt elengedni, augusztus 1-től kétsávos díjszabás van érvényben, az „átlagos” fogyasztási szintig tart az alsó sáv az eddigi díjakkal, e fölött az áramért kétszeres, a gázért hétszeres díjat kell fizetni. A jegybank nyers becslése szerint a rezsicsökkentés csökkentése 3 százalékponttal fogja megdobni az inflációt szeptembertől.
Az üzemanyaghiány nagyrészt a kormány sara
Az üzemanyagok árstopja Nagy Márton szerint egy százalékponttal hozza lejjebb az inflációt. Ez reális, az üzemanyagok relatíve nagy súllyal szerepelnek az inflációszámítás alapjául szolgáló fogyasztói kosárban. Plusz az üzemanyagok ára számos más termék és szolgáltatás árába is beépül. Egyébként az üzemanyag-árstop a kormányzati árbuherálás állatorvosi lova. A cechet nagyrészt a Mol állja, a vállalatnak ez most belefér, a háború miatt olcsón jut hozzá a feldolgozandó orosz olajhoz, így a finomításon hatalmas nyeresége keletkezik.
A már többször módosított (szigorított) üzemanyag-árstoppal amúgy sikerült padlóra küldeni a kis, független benzinkutakat, amelyek ezért támogatásra szorulnak. Egy ideig fél Európa Magyarországra járt tankolni (beleértve a tranzit áruforgalmat), így sikerült ellátási problémákat okozni. Ezt a kedvezményes árra jogosultak körének szűkítésével sikerült valamelyest orvosolni. Az üzemanyaghiányhoz hozzájárul, hogy a kormány a nagykereskedelmi árat is maximalizálta, így a független üzemanyagimportőrök felhagytak a behozatallal. Közben a Mol százhalombattai finomítóját karbantartás miatt részben le kellett állítani, a kormány a stratégiai üzemanyagkészlet egy részének felszabadítására kényszerült.
Mára már csak a magán fenntartású személygépjárművek tankolhatók kedvezményes árú üzemanyaggal, ezzel együtt a fogyasztás magas, a kutakon egyre gyakoribbak az üzemanyaghiányok. Az üzemanyag-árstop kiválóan példázza, miért nem működik a tervgazdálkodás. Ahogy a disznót sem lehet utasítani, hogy 14-et fialjon, úgy a finomítót sem lehet utasítani, hogy több üzemanyagot állítson elő. És – bár a Mol próbálkozik vele – a lakosság sem fogja szép szóra kevesebbet használni az autót. Árat emelni nem lehet, marad hát a vásárolható mennyiség korlátozása.
