A király elhajtotta, de ő évszázadokkal előzte meg a korát – megnyílt az El Greco-tárlat
Júniusban azt írtuk, hogy el vannak kényeztetve a festészetet kedvelők, hiszen akkor a Szépművészeti Múzeumban egyszerre volt látható egy Bosch-kiállítás és az akkor megnyílt Matisse-tárlat is. Két ilyen nagyszabású, világszínvonalú tárlat a világ bármely múzeumában eseményszámba menne.
Azóta bezárt a negyedmillió látogatót vonzó Bosch, a helyén pedig péntektől már látogatható is egy újabb tárlat, a szintén nemzetközi szenzációnak is nevezhető El Greco-életmű kiállítás. Most, ha bemegyünk a múzeumba és balra fordulunk, november elsejéig még elcsíphetjük a Matisse - A gondolatok színe című kiállítást, ha jobbra, akkor pedig az El Grecóba futunk bele.
A Krétán született, és több értelemben is nagy utat megtett Domenikosz Theotokopulosz (ő az, akit El Grecóként ismer a művészettörténet) életművét a magyar közönség most első alkalommal láthatja ilyen átfogó tárlaton. Pedig e tekintetben Budapest elég jól áll: a Szépművészeti őrzi Európa egyik legjelentősebb spanyol festészeti gyűjteményét, benne Spanyolországon kívül a legtöbb, összesen öt darab saját kezű El Greco-festménnyel.
Sőt a kiállítás mintegy beharangozásaként, néhány napja jelentették be, hogy a Mol-Új Európa Alapítvány 3,6 millió dollárért megvásárolta a Christie’s aukciósház árverésén a festő 1583 körül festett Gonzaga Szent Alajost ábrázoló képmását, amely hosszú távú letétbe került a Szépművészeti Múzeumba.
Erről a képről van szó (amely a tárlaton természetesen kitüntetett helyen szerepel).
De kanyarodjunk vissza a nagy utazáshoz, mert a krétai évek után Theotokopulosz bejárta fél Európát, először Itáliát (főleg Velencét és Rómát), majd Spanyolországot, azon belül is Toledó városában kötött ki végül. (A festő utazásait rögtön a tárlat első helységében látható térkép mutatja be.)
A több mint negyven magán- és közgyűjteményből (például a madridi Pradóból és a Museo Nacional Thyssen-Bornemiszából, a toledói Museo del Grecóból, a párizsi Louvre-ból és a londoni National Galleryből) kölcsönzött közel hetven képet felvonultató tárlat azonban egy ennél sokkal fontosabb utazásra invitál: El Greco festészetben bejárt útját követhetjük végig, jórészt kronologikus sorrendben.
Jelképes ilyen értelemben a tárlat nyitóképe: az Idősebb Szent Jakab mint zarándok című alkotás. Ez indítja el a kiállításra betérőket azon az úton, amely bemutatja, hogyan jutott el El Greco a bizánci ikonfestészet hagyományaira épülő korai, kis méretű fatáblákra festett képeitől indulva az itáliai reneszánsz nagy mestereinek hatásait mutató velencei és római képein keresztül a már Spanyolországban készült, nagy méretű – már inkább a barokk stílusjegyeit mutató - oltárképekig, a magánáhítatot szolgáló, közvetlenebb vallásos ábrázolásokig, valamint a világi portrékig.
A legizgalmasabb terem talán az, ahova El Greco utolsó korszakának jellegzetes, látomásszerű alkotásait gyűjtötték egybe. Azokat a képeket, amelyeket igazából a 19. század végén fedeznek csak újra fel, és amivel évszázadokkal megelőzte El Greco a modern művészetet. Az új kifejezésformát kereső avantgarde-ok akkor ugyanis egyfajta látnoknak tekintették.
És elég, ha megnézzük a hatalmas, lenyűgöző – Trója helyett Toledóba helyezett – Laokoón című képét, hogy igazat adjunk nekik. Ez egy erőteljes, látomásszerű, rendkívül zavarbaejtő kompozíció, amelyről nem a 17. századi, inkább a 20. század eleji szürrealista ábrázolásmód ugrik be.
Egészen lenyűgöző, hogy végigsétálva a hét szekcióba gyűjtött képek között, fokozatosan végig követhetjük ezt a művészi fejlődést, átalakulást.
A tárlat spanyol kurátora – Leticia Ruiz Gómez, a spanyolországi Patrimonio Nacional Királyi Gyűjteményének igazgatója – a sajtóbemutatón egy művészettörténész kollégáját idézte, aki szerint Picassót kivéve, „nem akad még egy művész, aki miután jártasságot szerzett az egyik kifejezésmódban, képes legyen elsajátítani egy másikat, és azt olyan magas szinten művelni, hogy átformálásával eljusson az abszolút rendhagyó és egyéni művészeti stílus megteremtéséig”.
E sajátos stílus értékelése életében és halála után is meglehetősen változó volt. Miután Tizianótól eltanulta a színkezelést, a dramaturgiát, a testek mozgásának kifejezését, sokan egyszerűen besorolták az ő követői közé. Ebből úgy próbált kitörni, hogy Rómába utazott a manierizmust tanulmányozni, majd miután úgy érezte ott is, hogy a nagynevű elődjei árnyékában nem tudna érvényesülni, továbbállt Spanyolországba.
És hogy ebben a beskatulyázásban volt valami, azt – a már jóval a halála után megjelent – Antonio Palomino spanyol művészek életéről írt tanulmányából is kitűnt, aki kifejezetten gúnyosan jegyezte meg, hogy El Greco úgy akart kitűnni, hogy változtatott a modorán, de ezzel „festményei értéktelenné, nevetségessé” váltak. (A 20. századtól pedig korát megelőző zseniális víziókká.)
A krétai festő, miután állítólag egy megjegyzésével megbotránkoztatta a Michelangelo-hívő római művészeket, 1575–76 körül Spanyolországba utazott. Szeretett volna bekapcsolódni az Escorialban folyó munkálatokba. Bár II. Fülöp spanyol király megbízta egy nagyméretű festmény elkészítésével, de a királynak nem tetszett a kép, így nem is lett udvari festő – mondta el Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója.
Így lett végül El Greco legnagyobb megrendelője a katolikus egyház. Képei többsége ebben a témakörben született, a budapesti tárlaton is egyértelműen kiderült ez. Olyan kiemelkedő művek láthatók itt, mint például a Krisztus megkeresztelése, A kufárok kiűzése a templomból, a Krisztus feltámadása című oltárkép (amely egyébként eddig még sosem hagyta el eredeti helyét, a toledói Santo Domingo el Antiguo-kolostort) és sorolhatnánk.
A nagyszabású kiállítás El Greco életművének átfogó bemutatásán túl kitér a különböző művészeti közegekre is, melyekben a művész élt és tanult, és bemutatja, miként sajátította el és építette be saját alkotásaiba több velencei és római mester tanításait és a tőlük átvett mintaképeket; továbbá az utolsó teremben ismerteti két tanítványa, Luis Tristán, illetve fia, Jorge Manuel Theotokopuli munkáit is.
El Greco a kora kasztíliai vallásosságának leghatásosabb témái mellett gyakran ábrázolt különböző szenteket (leginkább Szent Ferencet) ima vagy eksztatikus látomás közben – jellegzetes, grecói elnyújtott formában, legtöbbször koponya és kis feszület társaságában.
Emellett egy sor portrét is vállalt a festő a város polgárairól. Sőt El Grecónak volt köszönhető Toledóban egy olyan műfaj bevezetése, amely Spanyolországban a király környezetében és az udvarban született: a világi portré.
A biblikus képek, szentábrázolások, és a világi portrék mellett a tárlaton olyan, mind tematikájában, mind stílusában az életműből kilógó képre is rácsodálkozhatunk, mint például a Gyertyát gyújtó gyermek, amely egy bravúros fénytanulmánynak is tekinthető, vagy a hatalmas – a michelangelói stílust mutató – Szent Sebestyén című kép.
Az El Greco-tárlattal megkoronázta különleges évét a Szépművészeti Múzeum. Ezt a színvonalat még Baán László szerint sem lehet tartani.
„Ilyen rangú életműveket bemutató időszaki kiállítássorozat egyetlen év alatt a világ legnagyobb múzeumaiban, a Metropolitanben, a Louvre-ban, vagy bárhol másutt jó, ha évtizedenként egyszer előfordul. Ilyen csúcsokon nem lehet folyamatosan ott tartózkodni, csak nagyon-nagyon ritkán feljutni oda. Természetesen lesznek jövőre, meg azt követően is fontos és vonzó kiállításaink, de visszatérünk a normál célkitűzésünkhöz, azaz hogy legyen évente legalább egy jelentős nemzetközi nagykiállításunk” – mondta a hvg.hu-nak nemrég.
Annyi biztos, hogy El Grecóval csak 2022-nek van vége: 2023-ban egy átfogó Renoir-tárlatot mutat be a Szépművészeti Múzeum.
