A kicsit szikkadt rántott húsos szendvicstől a dollárért árult herendiig: 75 éves az Utasellátó
Elképesztő állapotok címmel közölt olvasói levelet a Népszava 1994-ben. A napilapnak egy dühös hatvani utas írt arról, hogy a Keleti pályaudvaron kora délután már nem lehet szendvicset kapni, „amit a vonatra magunkkal felvihetnénk”. A levél szerint eltűnt a kínálatból a rántott húsos és a felvágottas szendvics is, ami a MÁV szolgáltatási színvonalának további esését mutatja.
Belegondolni is rémes, hogy lehetett kibírni a csaknem egyórás vonatutat a félig száraz zsemlébe tömött teljesen kiszáradt panírozott húsdarab nélkül (természetesen egy szelet savanyú uborkával), tény viszont, hogy a Népszava hatvani olvasójának kifakadása csak félig volt helytálló. Az Utasellátó akkor is létezett ugyan, de a MÁV a vasútállomásokon található egységeit 1992-ben átadta a Resti Kft-nek. (Nem véletlen, hogy egy másik, igencsak hasonló, ám a lángos minőségére panaszkodó olvasói levélnek a „Restek a restiben” címe adta a lap szerkesztője.)
A szendvicsek mellett ekkor tűntek el az ikonikus automaták is a még ikonikusabb csokis rolóval együtt, de ezt talán még túlélte volna valahogy az utazóközönség. A nagyobb baj az volt, hogy bár az új tulajdonosok a privatizáció idején komoly fejlesztéseket ígértek a 30 évre szerzett haszonélvezetért, ezekből nem lett semmi, a hozzájuk került üzlethelyiségek jó részét inkább kiadták. Így kerültek idővel a pályaudvarokra a kihűlt lángosokat és gumiszerű pizzákat árusító büfék mellé például használt mobiltelefonokat árusító üzletek.
Az Utasellátó – vagy inkább az éhes utazóközönség – kálváriájának ez azonban csak az első stációja volt: a Restibe beszálló külföldi tőkealap 2003-ban kivonult, részesedését pedig a CBA révén ismert Lázár-testvérek szerezték meg. Őket vásárolta ki – vagy tíz évvel a harmincéves szerződés lejárta előtt – az állam, amikor a kormánynak épp nagyívű tervei voltak ezekkel az üzlethelyiségekkel kapcsolatban. Ilyen volt a pályaudvari kormányablakok létesítése, aminek leginkább a munkaerőhiány tesz keresztbe –, persze Lázárék azon ötletének se látni sok nyomát, hogy a pályaudvarokon megjelentek volna CBA-boltok.
A 2010-es években úgy tűnt, az állam számára fontosabb a kormányablakok fejlesztése, mint a büféké, a MÁV tulajdonában maradt fedélzeti szolgáltatás mindenesetre még jó ideig nem adott okot különösebb büszkeségre. Az újjászületésre 2020 júniusáig kellett várni, amikor, épp két Covid-hullám között megújították az időközben a MÁV-Start önálló igazgatóságává avanzsált Utasellátót – azóta lett új logó és napi 120 járaton új étlap, a fedélzeti szolgáltatás mellett pedig újra „állószolgálat” is a Batthyányi téren, a régi automata helyén nemrég megnyílt falatozóval, a Keletiben létrehozott üzleti váróval.
Szombaton a Keleti pályaudvaron azonban nem a rendszerváltás óta eltelt időket, inkább a dicső múltat, no meg azt idézték meg, hogy az Utasellátó mindent túlélt. Éppen 75 éve kezdte meg működését a második világháború után a Wagons Lits-tól szerzett étkezőkocsikkel indult, és az államosítás-központosítás hevében egy 1948 novemberében megjelent határozattal egyesített Utasellátó Vállalat. Ahol a fénykorban több mint hétezren dolgoztak, de még ma is nagyjából négyszázan állnak az alkalmazásában.
Az Utasellátó történetéről ebben a cikkben olvashat:
Jóllehet ennek talán legmaradandóbb kulturális lenyomata lett az, hogy sokak számára a mai napig nem létezhet vonatút szendvics nélkül, az Utasellátó fénykorában, a hatvanas-hetvenes években nem csak a vasúti szolgáltatásokhoz kötődött. Jelen volt minden pályaudvaron – függetlenül attól, hogy onnan vonat, távolsági vagy helyi autóbusz, netán hajó indult el, de működött Ferihegyen és a metróállomásokon is. „Mindenhol, minden időben” - szólt a szlogen, és ez egyáltalán nem volt túlzás.
A vasútállomásokon működő éttermek (no meg a teraszaik) részei voltak a balatoni vendéglátásnak, a sétahajókon is a szárnyas embléma alatt lehetett meginni egy feketét, de a nyolcvanas években az a szocialista blokkba a Hungaroringen keresztül belépő Forma-1 mogyoródi vendéglátó egységeit is az Utasellátó üzemeltette.
Csak az érdekesség kedvéért: tette mindezt másodosztályú árakon, nagyjából az étkezőkocsik akkori árszintjének másfél-kétszereséért. A turistaszalámis zsemle (két paprikával) például 19 forint volt, míg egy sonkás szendvicset 9,30-ért lehetett akkoriban megvenni a vonatokon.
A korabeli tudósítások így felváltva morogtak az árak és a sorban állás miatt – igaz, ez nem volt különleges. Akkori monopóliumával az Utasellátó önmagában arra volt kárhoztatva, hogy senki ne dicsérje, mégis mindenki lelkesen fogyassza a termékeit.
A vállalat persze mindent megtett annak érdekében, hogy elfedtesse azt az előítéletet, hogy termékei nem jó minőségűek. Aminek azért néha volt alapja. "Az utasellátó szekszárdi söntésében azért kellett Horváthnét megbírságolni, mert a kommerszum szeszfoka 40 százalék helyett csak 35,6 százalék volt" - írta 1954-ben a Tolnai Népújság, de ugyanekkor a Szabad Nép is dörgedelmes kritikával illette az állami vállalatot például azért, mert rideg, barátságtalan és koszos a debreceni pályaudvar étterme, vagy mert csak egész csomag cigarettát hajlandóak eladni a Budapest-Szombathely vonaton, és azért is, mert „egyes vasútvonalakon — például a Budapest—Hegyeshalom, a Budapest—Pécs között közlekedő gyorsvonaton — gyakran nem vásárolhat a «kosarasoktól» az utas egyebet, mint kiflit, Bambit vagy bort”.
A minőségi javulás mindenesetre tagadhatatlan volt az eltelt évtizedek alatt: a söntések és talponállók helyét sorra vették át a bisztrók az Utasellátó keze alatt, a maga korában modern, csillogó automaták jelentek meg az ország számtalan helyén, a vállalat pedig másképp is igyekezett erősíteni a minőségi szolgáltató imázsát. Az ország legnagyobb étteremhálózatának üzemeltetőjeként rendszeresen szervezett gasztronómiai versenyeket, ahol a kornak megfelelő luxusételeket kreáltak a résztvevők.
A külföldi turisták azonban nem csak itt találkoztak a szárnyas logóval, hanem az 1973-ban indult Utastourist boltokban is. Bár a név első látásra inkább a híres magyar vendéglátás idegennyelv-ismeret hiányosságait jelzi, valójában egy akkor már bejáratott márkát idéz: az Intertouristot és a Konzum-touristot, vagy ahogy ma inkább emlékezünk rájuk, a dollárboltokat. Csak amíg utóbbiakba matchboxért és Benetton-hátizsákért járt az, akinek valahonnan volt valutája, az Utastouristban márkás italok, cigaretták és szuvenírek várták a vonattal, hajóval vagy éppen Ferihegyre repülővel érkezőket.
Az más kérdés, hogy ezek az üzletek valójában kit is igyekeztek megszólítani: a nyugati turistákat, akiknek mindegy volt, hol veszik meg a Herendi szuvenírt, és semmi érdekes nem volt abban, hogy Marlborót vásárolhatnak vagy a magyarokat, akik viszont máshol nem nagyon férhettek hozzá a nyugati márkákhoz. Az mindenesetre tagadhatatlan, hogy a műfaj nagy népszerűségnek örvendett a nyolcvanas évekre, amiből az Utasellátó is ki tudott hasítani egy szeletet.
A vállalatra mégsem emiatt emlékezünk ma, a 75. születésnapján: bár nagyot változott a világ, és ma már számtalan büfé vagy pékséglánc vállalja magára a pályaudvarokon az éhes utasok kiszolgálását, a zsemlébe tömött rántott hús ugyanúgy előkerül, ha elindul a vonat. És még mindig kicsit száraz a zsemle, még mindig nagyon száraz a rántott hús, és még mindig kötelezően egy darab nyamvadt savanyúság árválkodik benne.
