„A Himaláján csak egyszer lehet tévedni”
A legeredményesebb magyar hegymászó, Erőss Zsolt, aki tíz, nyolcezer méternél magasabb hegyet mászott meg – köztük első magyarként a Mount Everestet –, ebből kettőt már műlábbal, 2013 májusában eltűnt a Kancsendzönga csúcsának megmászása után, mászótársával, Kiss Péterrel együtt. Pár nappal később a két gyerekükkel özvegyen maradt Sterczer Hilda élő adásban mondta ki először: Erőss Zsolt meghalt.
Magasságok és mélységek címen most pedig film készült – nem is elsősorban Erőss Zsoltról, hanem arról, hogyan kellett megbirkóznia Sterczer Hildának a gyásszal. „A Magasságok és mélységek épp úgy a gyerekekkel magára maradó Sterczer Hilda személyes története, mint amennyire mindazoké, akik vesztettek már el számukra fontos embert” – írtuk a csütörtök óta látható filmről kritikánkban.
Sterczer Hildával – aki maga is három nyolcezres csúcsot megjárt hegymászó – nemcsak a film készítésről beszélgettünk, de arról is, hogyan élte meg azt az időszakot, és haragudott-e valaha a férjére veszélyes szenvedélye miatt.
hvg.hu: A filmben is nagy hangsúlyt kap, de a nevére rákeresve is látható, hogy mennyire szorosan próbálja követni az életét a média, és ön sem zárkózik el az újságírók elől. Miért döntött így?
Sterczer Hilda: Amikor amputálták Zsolt lábát, és őrült médiafigyelem zúdult rá, azt mondtam neki, ne csinálja. De ő azt felelte: a média ilyen, letiltani nem lehet, ha jönnek, meg kell adni nekik, amit akarnak, akkor majd elmennek. Később, amikor már látszott, hogy Zsolt nem fog hazajönni, én is tudtam, hogy jönni fog majd a média, és vért és könnyeket akarnak majd. Egyben biztos voltam: ezeket biztosan nem fogják megkapni. Akkor még nem tudtam megvédeni magam. A gyászfolyamattal együtt egy önismereti folyamat is elindult, így ma már tudok határt szabni, sokkal jobban tudom, mit szeretnék megosztani magamról és mit nem, és csak azoknak a lapoknak adok interjút, amelyek tudnak értéket közvetíteni.
hvg.hu: A film egyik erős jelenete egy akkori tévéinterjú újrajátszása: a riporter minden határt áthágva azt sugallja, mintha ön is hibás lenne Zsolt halálában. Ez az interjú tényleg így zajlott le?
S.H.: Tényleg ezeket a kérdéseket kaptam meg, és én csak most, harmadszor megnézve a filmet jöttem rá, hogy mennyire undorító kérdések voltak. Nekem egészen eddig nem esett le, ami mindenki másnak. És nem értettem, miért kérnek elnézést az újságírók, miután megnézték a filmet. Egész addig nem sírtam sehol, és már az interjú-felkéréskor is tudtam, nagyon várják, hogy megtegyem: előre elkérték tőlem Zsolt utolsó levelét, azt pedig, hogy lesz egy bejátszás is róla, nem is tudtam. Tudtam, mire megy ki a játék, de azt mondtam, azt nem kapjátok meg. Szomorú, de anno az expedíciónak nem volt kríziskommunikációs terve. Akkor én se tudtam, hogy létezhetne ilyen is. Visszagondolva, valójában minden médiumot a sajtóshoz kellett volna küldenem, de sajnos az ilyen helyzetekre mi, hozzátartozók nem voltunk felkészítve.
hvg.hu: Azóta is mindig kiemelik, ön élő adásban jelentette ki, hogy nincs értelme tovább keresni Zsoltot, hiszen addigra biztosan meghalt. Úgy érzem, mintha sokakban megrökönyödés lenne emiatt, mintha azt kellett volna mondania, természetesen ön tovább reménykedik, imádkozik, hogy Zsolt épségben hazatérjen, és biztosan minden jól alakul majd.
S. H.: Sokáig nem értettem ezt az egészet. Amikor megtudtam, hogy Zsolt nem ért le a csúcsról a 4-es táborba (ez volt az utolsó olyan tábor az expedíción, amely a 8000 méteres „halálzóna” alatt, 7500 méteren volt: 8000 méter fölött már olyanok a körülmények, hogy még bármiféle baleset nélkül sem lehet élve kibírni pár napnál tovább – K. B.), ki is ment egy sajtóközlemény arról, hogy eltűnt. Én pontosan tudtam, ez azt jelenti, hogy ő meghalt, de senki más nem tudta, hogy a Himalájában az „eltűnt” azt jelenti, hogy meghalt. Itt ment félre a kommunikáció.
Nem értettem, miért akarja tőlem a média, hogy reménykedjek, és miért kérdezik, hogyan drukkolok a férjemnek. De hát meghalt!
Két külön valóságban éltünk, ők nem értettek engem, én nem értettem őket. Azt gondolták, ami eltűnt, az olyan, mint egy kiskanál, ami majd előkerül, de az az igazság, hogy ha valaki eltűnik a Himalájában, az soha többé nem tér vissza.
hvg.hu: Támadták emiatt? Tartották részvétlennek, amiért őszinte volt?
S. H.: Igen, megkaptam, hogy biztos nem is szerettem a férjemet. Hogy tudok ilyen hideg lenni? És nem is járok feketében! Borzadtam attól, hogy feketében járjak. Van, akinek ez segít, de én ha belegondoltam, hogy mindennap arra gondoljak a ruhásszekrény előtt, hogy meghalt a férjem, sikítani tudtam volna. Nem voltam azon a szinten érzelmileg, hogy azonosulni tudjak ezzel a rítussal. A film szépen megmutatja, hogy nem tudtam mit kezdeni ezzel, és egyetlen dologra fókuszáltam: hogy túl kell élni, erősnek kell maradni. De ebből nagyon nehéz eljutni odáig, hogy megengedjem magamnak a fájdalmat, és ezáltal valamikor majd újra élőként jöhessek ki a gyászból.
hvg.hu: Mintha a gyász megélése a hegymászás ellentéte lenne: a hegyen tényleg csak arra szabad fókuszálni, hogy az ember erős legyen és túléljen, a gyász feldolgozásához viszont meg kell engedni magunknak a gyengeséget is.
S. H.: A gyászfolyamat első része normál esetben egy temetés és mindenféle papírmunka elintézése: amíg ez nincs meg, az ember nem is engedi el magát, csak utána lehet összeomlani. Ez olyan, mint a hegymászásban a csúcstámadás: amikor nyolcezrest másztam, felfelé végig tudtam aludni, nekem azzal nem volt gondom. De amikor megmásztuk a csúcsot, visszaértünk az alaptáborba, és tudtam, hogy most már túléltem – na ott nem tudtam aludni. Az összes stressz akkor jött ki. Úgyhogy mégis van hasonlóság: kell egy pont, amikor megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy kistresszeljem és kiféljem magam.
hvg.hu: Egyértelmű volt, hogy beleegyezik a film elkészítésébe? Tudta, hogy mivel fog járni, mennyire reflektorfénybe kerül majd újra?
S. H.: Amikor tényleg elkészült a film, arra gondoltam, ezt most emberek fogják látni, és vajon mit fognak rólam gondolni? Furcsamód nem számítottam arra, hogy ilyen médiafigyelem fog rám irányulni emiatt. Ijesztő is volt elsőre, de a producerrel és a sajtóssal előre megbeszéltük, mennyit vállalok, ők segítettetek, hogy ne legyen túl sok. Az alapvetően nem volt kérdés számomra, hogy legyen ez a film vagy ne legyen, annyira meggyőző volt, ahogyan Csoma Sándor hozzám és a témához állt: tudtam, hogy ebből valami szép lesz, amivel én is tudok majd azonosulni. Ráadásul már az is szép volt, ahogy véletlenül találkoztunk (Csoma Sándor rendező egy boltban futott össze Sterczer Hildával, és ott tette fel neki a nagy kérdést – K. B.). Éreztem, hogy jó kezekben van ez a történet, és egy felemelő, másokat is segítő alkotás készül majd belőle.
hvg.hu: Mennyire szólt bele abba, hogyan ábrázolják Hildát a filmben?
S. H.: Folyamatosan egyeztettünk Sándorral, láttam az összes forgatókönyvet, a forgatásról is mindig küldött képeket, hogy ez így rendben van-e, elég hiteles-e, sőt a filmben szereplő sok tárgy is a mi házunkból került oda, a főszereplők pedig a mi ruháinkat viselik. Vannak a filmben fikciós részek, de ezeket is megbeszélte velem Sándor, hogy miért van rájuk szükség. A harmadik-negyedik forgatókönyvvázlat után megtanultam egyes szám harmadik személyben beszélni a filmben szereplő Hildáról.
hvg.hu: Az előbb azt mondta, tart tőle, mit fognak gondolni önről a bemutató után; valóban, a film nem szépít, nem bánik kesztyűs kézzel Hildával, megmutatja a gyengeségeit, ellentmondásos cselekedeteit is.
S. H.: A filmben nincs pátosz, nem emeli piedesztálra Hildát, hanem megmutatkozik a karakter érzelmi zűrzavara, ami tényleg jellemzi a gyászt. Épp az a lényeg, hogy a nézők kendőzetlen módon találkozzanak ezekkel az érzelmekkel, amik jelen vannak egy gyászolóban. Ehhez be kellett mutatni azt is, ami meghökkentő vagy nem túl szimpatikus. De természetesen a film nem minden eleme fedi a valóságot, hiszen nem is ez volt a célja, hanem az, hogy fel tudja villantani azt az érzelmi káoszt, amitől hitelessé válik. Attól viszont tartottam, hogy a filmbeli Hildával azonosítanak majd, azzal, aki akkor és ott voltam. De azóta eltelt kilenc év, és már új életet élek: ezért örülök, hogy a film végén kiírják, mi van ma velem. Ettől talán a néző is fellélegzik, hogy oké, akkor ki lehet jönni a gyászból, le lehet érni újra az életbe – ez talán reményt ad azoknak, akik nehéz helyzetben vannak.
hvg.hu: Talán azok a jelenetek a leginkább tabutörőek, amelyek a kislányával szembeni türelmetlenségéről szólnak, hiszen az elvárások szerint egy kisgyerekkel csakis mértéktelen szeretettel szabad bánni a nap minden percében.
S. H.: Nem tudom, szabad-e elárulnom, de nem, sosem vágtam le a lányom haját dühömben, és nem is veszett el az óvodából: ezek fiktív elemek, amelyek jól mutatják, milyen lelkiállapotban volt Hilda. (A filmben a kislány az apja halála után újra és újra kibogozhatatlan csomókat köt a hajába, a filmbeli Hilda ezért vágja le inkább – K. B.) A gyász hatalmas érzelmi zűrzavarral jár. Ebben mindenféle érzelem összekeveredik: például kétségbeesés, szégyen, félelem, elveszettség vagy a harag.
hvg.hu: Haragudott valaha Zsoltra, amiért „magára hagyta” önöket? Amiért ennyire veszélyes sportot űzött?
S. H.: Mivel gyásznak része a harag is, sokan azt gondolták, az én haragom nyilván Zsolt felé irányul, de nálam ez más területen mutatkozott meg. Azt gondoltam, azért vagyok én a felesége, mert én tudom őt ebben támogatni, és az is a feladatom, hogy ha ő hegyet akar mászni, akkor mellette álljak. Ő hálás is volt ezért, akár a lábamputációjakor, akár akkor, amikor gyerekünk született, és én magam biztattam, hogy menjen expedícióra. Mivel én is másztam, tudtam, mit ad egy expedíció, tudtam, hogy nem szeretném ezt elvenni tőle.
Számára a hegymászás jelentette az életet.
Arról nem is beszélve, hogy a munkája is ez volt, ebből tartotta el a családját. Nem gondolkodtunk B-tervben.
hvg.hu: Amikor a gyerekük születése után azt mondta, menjen expedícióra, akkor abban a mondatban ott volt az is, hogy „…és onnan vagy hazajössz, vagy nem”?
S. H.: Ez mindig ott volt. Ez nem kizárható. Azt szoktam mondani, megmászni egy nyolcezres hegyet olyan, mint amikor az ember megkap egy rákos diagnózist: van x százalék esély arra, hogy túléld, és y százalék esély arra, hogy meghalj. A százalék hegyenként változik, de ezzel együtt kell tudnunk élni. De láttam Zsoltot, hogyan működik a hegyen, mennyire érzi a hegyet, mennyire tudja, meddig szabad kockázatot vállalni, és biztos voltam benne, hogy mindig tudni fogja, hol van ez a határ. De egy ilyen hegyen csak egyszer lehet tévedni.
hvg.hu: Azt mondja, „ezzel együtt kell tudnunk élni”. De hogy lehetett együtt élni ezzel a tudattal?
S. H.: Úgy, hogy valójában ebbe nem gondolunk bele. Csak a csúcsmászás pár napja volt mindig rettenetes, mert pontosan tudtam, hogy az a legkritikusabb időszak. Azt senkinek nem kívánom. De amúgy ebbe nem akarunk belegondolni. Különben megőrülnénk.
