A hálószobában már sokan elmondták ezt a sztorit, de így még senki – Tényleg ez volt az év legjobb filmje?
Körbe-körbe járunk, mosunk és adót fizetünk, és mosunk és adót fizetünk.
Mi kell ahhoz, hogy egy film hét Oscar-díjat kapjon? Ha a biztos receptet keressük, biztos nem egy amerikai-kínai mosodás családnál és az adóhivatalban fogunk próbálkozni. De valószínűleg még a két író-rendező, Daniel Kwan és Daniel Scheinert (a továbbiakban az egyszerűség kedvéért „művésznevükön” a Danielek) sem gondolta volna egy évvel ezelőtt, hogy ők lesznek az amerikai filmakadémia favoritjai. Márpedig vasárnap este második mozifilmjük, a Minden, mindenhol, mindenkor tarolt a hollywoodi gálán: megkapta a legjobb filmért, a legjobb rendezésért, a legjobb eredeti forgatókönyvért, a legjobb női főszerepért, a legjobb női és férfi mellékszerepért, a legjobb vágásért járó szobrot, a legfontosabb kategóriák közül a férfi főszerepért járó díjat csak azért nem, mert nincs férfi főszereplője.
Mindenekelőtt érdemes tisztázni: igencsak megosztó alkotásról van szó, amellyel jó eséllyel az akadémia szavazó tagjainak egy része sem tudott mit kezdeni – talán még azok között is találnánk ilyeneket, akik erre a filmre adták a voksukat. Eredetisége azonban olyan erény, amelyet könnyű meglátni és értékelni is, úgyhogy nézzük inkább előbb azt, amit nehezebb megmagyarázni még az után is, hogy másodjára végignéztük a csaknem két és fél órát. Például, hogy minden Michelle Yeoh iránt érzett rajongásunk ellenére mi lehet a magyarázata annak, hogy az ő játékát ítélték a legjobbnak Evelyn Wang mosodás és szuperhős ezer személyiségének megformálásáért, vagy még inkább miért kapott Oscart a legjobb férfi mellékszerepért a férjét alakító Ke Huy Quan, aki 2002 és 2021 között egyetlen filmben sem játszott, főszerepet mozifilmben pedig egyetlen egyszer nem kapott – így igazából visszatérésről se nagyon lehet beszélni, mint a főszerepért (a Bálna című filmben nyújtott alakításáért) díjazott Brendan Frasernél.
A jelek szerint az idei jelszó az akadémiánál (természetesen a „diverzitás” mellett) a „másodvirágzás” lehetett, tartunk tőle, hogy a film harmadik díjazott szereplője, Jamie Lee Curtis is ezért foghatta kezébe életében először az Oscar-szobrot, bár talán minden szereplő közül az ő átlényegülése volt a leglátványosabb: Deirdre Beaubeirdre adórevizor szerepében ennél távolabb nem is kerülhetett volna a hollywoodi álomvilágtól.
Rémálomvilág ez a javából,
ám nem a szokásos hollywoodi értelemben: nem azt nézzük, hogy épül le valaki az Alzheimertől, hogyan terrorizálja valaki házastársát, nincs elveszett/abuzált/elrabolt stb. gyerek, sem szomorú szerelmesek a vásznon. A Danielek teljesen földhözragadt történeteket mesélnek el, ám nagyon nem hétköznapi módon. A kínai-amerikai mosodások családi élete egy holdújévi buli napján bolydul fel, amikor épp – sokadjára – próbálnak kikerülni a kötözködő revizor karmaiból.
Nehéz koncentrálni egy halom számla fölött, hőseinknek (akik a biztonság kedvéért a kerekesszékbe helyezett papával és egy doboz süteménnyel érkeznek a hivatalba) sem sikerül: miközben Deirdre Beaubeirdre azt kéri számon, hogyan számoltak el egy mosoda céljára az énekléshez, regényíráshoz vagy ki tudja még mihez vásárolt dolgokat, Evelyn egyszer csak arra döbben rá, hogy egy multiverzum kulcsfigurájává válik, ahol ádáz harcra kényszerül egy Jobu Tobacky nevű démonnal, aki történetesen az ő lányába költözött be.
Képes vagy mindenre, mert annyira rossz vagy mindenben
– jön pofonként a magyarázat egy adott ponton Evelynnek, aki mindig is szeretett volna énekelni vagy regényt írni, ehhez képest itt még annyit sem kap meg az élettől, hogy választhasson a kék és a piros pirula között. Nincs mese, neki harcolnia kell, azzal, amije van: ha épp az van, virsliujjakkal, ha celluxot talál, hát azzal – a férje eközben övtáskáját veti be, a kellemesen nem PC-módon csak „nagy orr”-ként emlegetett kliensük pedig zsebkutyájával killerkedik. A multiverzum kaleidoszkópjának elemeiben csak egy a közös: valahol, valamikor felbukkantak Evelyn életében, vagy még inkább a vágyaiban.
Itt „minden újabb döntés egy újabb univerzumot hoz létre”: a film minden képében ott van egy újabb kép, egy újabb történet első kockája. A Danielek pedig nem szégyenlősek, ha inspirációt kell találni: ha kifogynak az álmokból, hát merítkeznek a filmekből, és pofátlanul keverik a kettőt: itt vannak a 2001: Űrodüsszeia majmai – virsliujjakkal, nyilván –, felbukkan egy mosómedve, hogy a L’ecsó patkány főszereplőjének abszurd figuráját vigye tovább egy még abszurdabb formában, az éteri romantika univerzumát a Szerelemre hangolva képei-színei hozzák be a filmbe, és folytathatnánk. Az a pont, mikor virtuális kígyónk a saját farkába harap – vagyis amikor Evelyn filmsztár énjét Michelle Yeoh vörös szőnyeges filmbejátszásaivel is illusztrálják – már-már egészen természetesen hat ebben a világban, hiszen, csak hogy egy újabb idézettel éljünk, „minden csak a részecskék véletlenszerű elrendeződése”.
És ha már véletlen: véletlenül alakult úgy, hogy a filmet egy napon láttam a Marvel multiverzumos gigaprodukciójával, a Dr. Strange az őrület multiverzumában című valamivel. Sosem gondoltam volna, de a két film után arra jöttem rá: a Danielek abszurd őrülete alapján fogom megérteni a multiverzum koncepcióját, nem a szuperhősgyárban, nyolcszor annyi pénzzel legyártott produkcióból – igaz, ott egy komplett filmgenerációt áldoztak a témának, a végére csak összeáll (majd szóljon valaki, addig kihagynám).
A Minden, mindenhol, mindenkor értékét mégsem ez adja, hanem az, ahogy a véletlen szálak összeérnek. Nem valahol a végtelenben, hanem a mosodában, meg fölötte, a lakásban: a játék valójában nem a jó (nincs is olyan) és a gonosz harcáról szól, hanem egy család életéről, mindazokról a döntésekről, amelyek elvezetnek valahonnan valahová – vagy leginkább, csak hogy mi is visszatérjünk a cikk elejére, egy körbe-körbe járó utat vázolnak fel, akármerre is próbálunk kitörni a végtelen számú lehetőséggel. A szülők mindig zsarnokok lesznek a gyerekeik fölött, a gyerekek mindig lázadni fognak, hogy aztán kitörve a családi fészekből ők is ugyanolyan zsarnokká váljanak.
A férjek és a feleségek fejében mindig ott fog motoszkálni az, hogy „mi lett volna, ha” – mindenhol és mindenkor ugyanazokat a szerepeket reprodukáljuk.
Ezt sokan mesélték már el a hálószobák díszletei közt sok zsebkendővel, de senki nem tette még virsliujjakkal, egy mindent beszippantó bagellel vagy két félméteres gumidildóval.
És hogy van-e kiút ebből a körkörös végtelenből (akarom mondani, bagelből)? A Danielek szerint igen, ám akármennyire kínál – a film őrületéhez képest – megnyugtató lezárást a finálé, a Minden, mindenhol, mindenkor nem enged ilyen könnyen el, ahogy a saját álmaink sem engednek, akár évtizedeken át.
Hogy érdemel-e mindez hét Oscart? Eredetiségében igen, de épp emiatt fog mindig kilógni a sorból. Hollywood mégiscsak az álmok világa, nem a világ álmaié.
