A gyilkossági ügybe keveredett írónő mocsári lánya a filmvásznon tért vissza
A lány, aki csak a sirályok között érezte jól magát, az emberek között nem.
A lány, akit nem nevelt fel senki, még a farkasok sem, mint a mesében, csak a mocsár illata, a szárnysuhogás hangja, a végtelen óceán és a csillagoktól világos éjszakai égbolt látványa. A lány, aki ha emberek közé merészkedett, abból mindig csak a baj lett, mert olyankor megtanulhatta, hogy nem lehet megbízni senkiben, és hogy a szeretet csak annak az érzésnek az előszele, amit akkor érzel, amikor végül magadra hagynak. A lány, aki elfelejtette a testvérei neveit, és csak amikor felnőttként mégis megtanult olvasni, akkor tudta meg, kik voltak azok az emberek, akik az anyja után és az apja előtt magára hagyták a lápvidéken, egyedül egy düledező viskóban, fél zsák kukoricadarával, anyja egyetlen levelének üvegbe gyűjtött hamujával és a kimondatlan ígérettel, hogy soha nem lesz jobb.
Erről a lányról, Kyáról szól Delia Owens meglepetésregénye, az Ahol a folyami rákok énekelnek: meglepetés, mert a zoológusként dolgozó, addig legfeljebb biológiai szakkönyveket publikáló Owens hetven éves korához közeledve állt elő első regényével, és meglepetés, mert bár a kiadó az Amerikában alacsonynak számító 28 ezer példányban adta ki a könyvet, már 15 millió példányt adtak el belőle, bekerült a világ legnagyobb példányszámú könyvei közé, és három éven keresztül folyamatosan szerepelt a New York Times bestsellerlistáján.
A kelleténél eggyel több gyilkossági ügy
És bár nincs szó önéletrajzi regényről, Kya mégis sokban hasonlít a regény írójára. Az 1950-es években induló történet kislánykorától egészen élete végéig követi Kya sorsát, de a legnagyobb hangsúly első két és fél évtizedén van, amikor egyes-egyedül kell boldogulnia az észak-karolinai lápvidéken, nemcsak azért, mert az őt magára hagyó családja híján nincs segítsége, de azért is, mert a közeli város népe csak lápi lánynak csúfolja őt, a hiányzó láncszemnek majom és ember között. Szövetségesre csak a helyi, feketeként szintén másodrangú polgárként élő benzinkutasban találna, ha el tudná hinni bárkiről, hogy a szövetségese lehet. A regény kerettörténete pedig egy gyilkossági ügy, amelynek elkövetésével Kyát vádolják meg, mert egy olyan férfi az áldozat, akit egykor szeretett.
És ha Delia Owens nem is magára hagyva, modern Maugliként nőtt fel, mint regényhőse, azért a legtöbbünknél biztosan többet tud a vadonról és főleg a vadon teremtményeivel való együttélésről: ő és férje hosszú ideig éltek a Kalahári sivatagban, majd Zambiában működtettek egy vadvédelmi övezetet, a válása után, Amerikába visszatérve pedig továbbra is több állattal vette körül magát, mint emberrel, lovas farmokon és medverezervátumokban. Ami viszont ezeknél a távoli életrajzi hasonlóságoknál jóval meglepőbb egyezés:
nemcsak regénye főszereplője, de maga Delia Owens is gyilkossági ügybe keveredett, sőt azóta sem keveredett ki belőle.
Zambiában rendszeresen járőrözéseket szerveztek az orvvadászok tevékenysége ellen, és az egyik ilyen járőrözés, amelyen legalábbis Owens mostohafia biztosan jelen volt, elfajult, és egy orvvadászt agyonlőttek. Delia Owenst, férjét vagy fiát ugyan hivatalosan nem vádolták meg semmivel, de minimum érdekes körülmény, hogy mindhárman elzárkóztak attól, hogy tanúvallomást tegyenek a rendőrségnek, és eljöttek az országból. És mivel gyilkosságról van szó, az ügy nem évül el, ezért Zambiában máig azt várják, hogy az írónő – akire a film miatt most újból nagyobb figyelem irányul – végre hajlandó legyen elmondani, mit tud a gyilkosságról. De ezt hiába várják.
Igaz, ha az író életének alighanem legérdekesebb része ez az 1995-ös gyilkossági ügy, a regényt kis túlzással ez a szál teszi tönkre: a keretként használt, de végül a regény cselekményének jó harmadát felemésztő nyomozós, bírósági tárgyalásos részek olyanok, mintha a kiadó kérte volna meg a teljesen másról író Owenst, hogy passzírozzon a sztoriba valami jobban eladható szálat is, vagy ha nem így volt, jó eséllyel valamilyen „Hogyan írjunk sikerkönyvet?”-jellegű önsegítő kiadványból vette az ötletet. Az egész leválik ugyanis a komolyabb, mélyebb történetről, és nemcsak témájában, de színvonalában is.
Owensnek ugyanis érezhetően nemigen voltak ötletei arról, hogyan lehet egy nyomozást izgalmasan leírni, ami már csak abból is látszik, hogy a múltban játszódó, Kyáról szóló, 20-30 oldalas fejezetek után mindig csak 1-2 oldalt tudott kiötölni a kötelező körnek tűnő nyomozási részekre, ami még mindig jobb, mint a dögletesen unalmas és sótlan, gigantikusan hosszú bírósági tárgyalásjelenet.
Magukra hagyott állatok
Mindezek nélkül összehasonlíthatatlanul jobb lenne a regény. Amilyen sablonos és néhol bugyuta a gyilkossági szál, olyan eredeti Kya története, és olyan sok érzelem van benne, ami szinte kárpótol a sajnos inkább a tucatkönyvekre, mintsem a nagy írófejedelmekre emlékeztető, de azért korántsem csapnivaló stílusért is. Ha Owens nem tud sokat a nyomozásokról, annál többet tud az emberi lélekről, a nyomorról és a magányról. Sőt, nem is egyszerűen „csak” a magányról, hanem a szeretet hiányáról és a szeretetben mint érzésben való gyilkos csalódásról.
És sokat tud a természetről, sokat tud arról is, hogyan lehet a természet tiszteletét izgalmasan regénybe önteni.
Nagy szerepe van a történetben a madártollaknak és az örömnek, amit egy-egy új, különleges madártoll birtoklása adni tud, ebből pedig már szinte következik, miként válhatnak az előbb titokban, majd már nyíltan egymásnak ajándékozott tollak a szerelem légies és a földtől elemelő érzésének szimbólumává. Ahogy metaforává válnak az állatok szokásai is, a párjukat megölő sáskáké és szentjánosbogaraké, vagy azoké, amelyeket Kya mindennél jobban szeretne megtalálni, de nem sikerül neki: az olyan állatoké, akik képesek magukra hagyni a kicsinyeiket, amikor még szükségük lenne az anyjukra.
Ilyen állat talán csak egy van: az ember.
A regénynek ezekben a részeiben akad pár olyan rész is, ami örökérvényű marad, és ez azt is megmagyarázza, miért alakult ki akkora rajongótábora a könyvnek a gyengeségei ellenére is. Ha van mit eltenni egy könyvből, az többet ér mindennél, az a legszebb madártoll, amit egy regény adhat az olvasójának. A nyomor képeinek minden fekete giccset és a jómódú ember lenéző rácsodálkozását nélkülöző részekben is akadnak ilyenek, a mindennapi reggeli, ebéd és vacsora kukoricamálé szinte a szánkban érzett ízével, a hajnali kagylógyűjtéssel vagy az első pénzhez jutással. Ilyen az is, amikor Kya előtt nemcsak azért tárul fel egy új világ a betűk megismerésével, mert rájön, mekkora világteremtő hatalma van az írott mondatnak (milyen szép szerelmi vallomás ez az íráshoz!), hanem azért is, mert csak így ismeri meg saját életének, múltjának olyan elemeit, amelyet minden normális körülmények között felnőtt ember ismer, de amit neki, az áramlatok közepén magára hagyott kagylónak senki nem mondott el – például a saját születésének napját is.
Az tehát egy pillanatig sem volt kétséges, hogy ebből a történetből film fog készülni; a feladatot végül a női szerzőket bemutató könyvklubjával a regény népszerűsítésében is jelentős szerepet játszó Reese Witherspoon vállalta magára, de nem színészként, „csak” producerként. És ahogy a könyvtől sem vártak ekkora sikereket, a filmverzió is csaknem a várakozások dupláját termelte amerikai bemutatásának hétvégéjén, pár nap alatt vissza is hozva 24 millió dolláros készítési költségeit, most pedig, noha még mindig nem mutatták be egy rakás országban, már 90 millió dollárnál tart. A kritikusok pedig gyűlölik, mint macska a porszívót, miközben a közönség láthatóan rajong érte: a Rotten Tomatoes kritika- és véleménygyűjtő portál szerint a szakma a borzalmasan rossz filmek közé sorolta 34 százalékos értékeléssel, míg a nézők szerint 96 százalékkal alig marad el a tökéletestől.
Ami a magból kinő
A filmet megnézve gyanítható, hogy a rajongás talán annak szól, már a vásznon is látható, amit milliók annyira szerettek a könyvben: az aránylag ismeretlen rendező, Olivia Newman és a témájában hasonló A messzi dél vadjait is jegyző forgatókönyvíró, Lucy Alibar hűen követik a regény cselekményét, nem írják át a fordulatokat, nem pakolnak bele Hollywood kedvéért testidegen adalékanyagokat, nem hagynak ki létfontosságú részeket (szerencsére még a börtön rácsai közt szabadon sétáló macska is megmaradt a sztoriból), sőt a bírósági részt is feszesebbre és egy kicsit kevésbé butuskára húzták, úgyhogy ami feltétlenül kell, az hiánytalanul megvan.
De csak az. Ha azt mondtam, a regény lélektani, jellemek alakulásáról szóló, érzelmeket bemutató része az igazán erős, a nyomozós-gyilkosos rész meg mintha csak az eladhatóság miatt lenne hozzácsapva, talán nem olyan nehéz kitalálni, melyik az a rész, amire a film koncentrál: nem, nem ez az hollywoodi mozi, ami azt mondja, hagyjuk a francba a jegyeladást, hiszen a lélek annyival érdekesebb, mint holmi földi javak.
Ami legelőször akkor mutatkozik meg eltéveszthetetlenül, amikor a vásznon a nyomornak kellene felbukkannia, azaz az első másodpercben: itt máris arcul csap a közönségfilmes törvény, hogy nyomort nem szabad a nagyközönségnek ábrázolni, mert az elképzelt néző majd maga is bepiszkolódik tőle, azt meg muszáj elkerülni. Így lesz a mocsári viskóból mai magyar árfolyamon saccra úgy tizenötmillió forintos tóparti nyaraló, amire örömmel licitálnának az ingatlan.com felhasználói, és így lesz az eredményesebb kagylóvadászat érdekében vagy az emberek fenyegető világától menekülve sokszor a sárban alvó, új ruhát soha életében nem látó Kyán minden, de szó szerint minden egyes filmjelenetben makulátlan, újabb és újabb ruha, így nincs még zsír sem a haján, így tökéletes mindig a minden hibát elfedő sminkje, amit Hollywoodban pajkos viccből no-makeup sminknek neveznek.
Viszont a főszereplő, a Normális emberek című sorozatból ismert Daisy Edgar-Jones ki tud ragyogni az eltitkolni próbált alapozó mögül: amilyen átlátszó a lápvidék víztükre, olyan sokat fed el az ő tekintete arról, mi van odabent, mint a szelídített vadállaté, amely idei-óráig már megtűri az embert, de sosem lehet tudni, mikor próbál menekülni vagy marni.
A felszín ugyanakkor, még ha kiábrándító is, azért mégsem tudja elvonni a fókuszt a lényegről. Ugyanis
a lényeg egész egyszerűen kimarad a filmből.
Ez a film egy „Kötelezők röviden”-jellegű gyorstalpaló a regény sztorijából, különösebb erőfeszítések nélkül arra nézvést, hogy a történeten kívül mást – összetettebb érzelmeket, kilátástalan élethelyzeteket, az egyszerre védő és pusztító magány fogalmát – is megpróbáljanak érthetővé tenni. Így viszont rögtön kiderül: az érzelmek külső mázának ábrázolásából épp csak egy sablonos romantikus dráma jön ki, ahol tulajdonképpen csak mellékkörülmény, hogy a szerelmesek nem Los Angelesben szakítanak egymással, hanem egy homokzátonyon a sirályok mellett.
Igaz, a homokzátony, a sirályok meg Kya még vázlatosan elmondva is érdekes élettörténete arra pont jók, hogy kiemeljék a filmet az átlagos romantikus filmek közül, mert amit az előbb hátránynak mondtam, az egyúttal előny is: hát, ez legalább nem Los Angelesben játszódik, az már úgyis unalmas volt egy kicsit, kellett némi egzotikum meg egy-két ezerszínű CGI-madár íves röpte a nézői elvárások magasából a valóság mocsaráig.
Az Ahol a folyami rákok énekelnek című regény elültetett egy magot, amiből kinőtt egy különleges virág, még ha alig is látszott ki a körülvevő gazból. Hiába lett volna jó kigyomlálni a kertet, hogy gyönyörködhessünk benne: Hollywood jött, és elvégezte a gyomlálást – de véletlenül nem a virágból, hanem a gazból készítette el a filmet.
