„A festett haj és a műmell alatt minden valódi” – Pamela Andersont így még sosem láttuk
Rögtön az elején el is áruljuk, mitől olyan csodálatos a Pamela közelről (Pamela, a Love Story) című dokumentumfilm. Attól, hogy érezhetően semmi mesterkéltség, erőltetettség nincs benne. Ez nem egy önfényező, önmegerősítő, egy PR-kampány részeként elkészült, rehabilitáló imázsfilm, hanem igazi dokumentumfilm, amely bemutatja főhősének múltját, kiszolgáltatottságát, botlásait, teret ad az önkritikára és az elmélyült, pszichologizáló önelemzésre is.
Bár Anderson az egyetlen főszereplője és alanya a filmnek, de nem producere annak; és a rendező, Ryan White szerint az egykori playmate-színésznő egyetlenegyszer sem szólt bele abba, hogy mit és hogyan forgassanak le, vagy hogy milyen jeleneteket vágjanak ki az alkotásból utólag. Anderson egyik fia, a filmben többször is látható Brandon Thomas Lee ugyan társproducerként közreműködött, de White elmondása alapján, ő is teljes mértékben szabad kezet adott az alkotónak.
Vagyis Pamela Anderson gyakorlatilag feltétel nélküli bizalmat szavazott meg Ryan White-nak (erre többször utal is a produkcióban), és úgy engedte át magát a filmezésnek, mintha csak szabadesésben, minden elvárást, görcsösséget, megfelelni akarást elengedve zuhant volna egy új kaland közepébe. A filmet ez a fajta spontaneitás elképesztően felemelő élménnyé teszi.
Anderson odaadta a rendezőnek a birtokában lévő megannyi VHS-kazettát, amelyen gyerek- és fiatalkorának, szerelmeinek, házasságainak, családi életének gyakorlatilag minden egyes momentuma meg van örökítve házi videókon, és átadta a ládaszámra gyűjtött naplóit is, amelyeket gyerekkora óta vezetett. Ezek az ősi adathordozók az utolsó olyan korból származnak, amikor még az emberek kézzelfogható, fizikailag is megőrizhető formában igyekeztek rögzíteni életük fontos és kevésbé fontos mozzanatait, de éppen az akkor talán jelentéktelennek tűnő részletektől válik utólag egy személy, ezúttal Pamela Anderson története is kerekké.
A Baywatch egykori sztárja smink nélkül vagy pedig a saját maga által készített sminkben ült White kamerája elé a saját gyerekkori otthonában, a kanadai British Columbia egy kis szigetén. Nem volt jelen se fodrász, se világosító, de mindenbe beleokoskodó ügynök vagy menedzser sem a forgatáskor. Mintha Anderson csak azt mondta volna: „tessék, itt van az életem, ezek az én felvételeim, az én szavaim, az én humorom, ez vagyok én smink nélkül, itt élek, ezek az én traumáim, kezdjetek vele, amit akartok!”.
Szerencséje volt, mert jó kezekbe került a története, Ryan White ugyanis egy nagyon érzékeny és értő filmet csinált, amely hosszú idő után végre megadja a lehetőséget főhősének, hogy a saját életének ő legyen a narrátora a mellméretéről kérdező televíziós műsorvezetők vagy a szexuális életét firtató nyilvánosság és bulvármédia helyett.
Máskor, amikor Anderson ugyanilyen nyitottsággal és őszinteséggel, némileg felelőtlenül engedte át magát bizonyos embereknek, akkor azok igen súlyosan visszaéltek a helyzetével.
Pamela Anderson a 90-es évek Amerikájának szépségideálja és ikonja volt, a homokos tengerparton dögös, piros úszódresszben futó szőke ciklon, szexszimbólum. Jóllehet, ma már a szexszimbólum kifejezés is problémás annak degradáló mivolta miatt, de évekkel a metoo mozgalom előtt ez még senkit sem zavart, ahogy az sem, hogy a playmate-et nagyjából éveken át úgy kezelték, mint egy kívánatos húsárut a csemegepultban. Aki a Playboy címlapjain mutogatja magát, az körülbelül annyit is ér – valahogy így viszonyult hozzá a sajtó, a filmben pedig Anderson maga mondja el, hogy rá úgy tekintettek, mintha neki nem lehetne magánélete, és megrázó archív felvételeken láthatjuk, hogy a paparazzók még a legkiszolgáltatottabb pillanataiban sem voltak képesek magára hagyni Amerika első számú celebjét. A testét közszemlére tevő nő tulajdonképpen „mindenkié” – ez volt az alapvetés.
Amikor Anderson és férje, Tommy Lee otthoni használatra készült videofelvételei, miután azokat ellopták a család széfjéből, kiszivárogtak, senkit sem érdekelt, hogy ez hogyan teszi tönkre a házaspár, de különösen Anderson életét és karrierjét. Anélkül, hogy felfogták volna, milyen súlyos megsértése is a magánéletnek az, amikor hirtelen milliók férnek hozzá pornóoldalakon a szerelmi életedhez, a talk show-k házigazdái (mind férfiak) egyszerűen jóízűen csámcsogtak rajta. Ezek pontosan azok az emberek voltak, akik pár évvel korábban még úgy érezték, nincs érdekesebb téma, mint Anderson mellimplantátumáról fecsegni.
A szexvideó miatt a házaspár személyiségi jogi pert indított, de Anderson elmondása szerint a bíróságot is csak a hálószobatitkok érdekelték. Mindebből pedig már lehet sejteni, hogy mi volt az a színvonal, amelyen az Anderson-jelenséget kezelte a publikum.
Csak később derült ki, és csak most, Ryan White filmjével érthetjük meg igazán, hogy ezt a fajta tárgyiasítást és kizsákmányolást a nő hogyan élte meg valójában, ahogy azt is, hogy milyen abúzusok elől menekülve jutott el Hugh Hefner híres-hírhedt rezidenciájára. Mert bármilyen ellentmondásosan hangzik is, a Playboy-birodalom, amely a „patriarchális társadalom túlfűtött kirakata volt”, és a szexuális felszabadítás csomagolásába bújtatva szolgáltatta ki a nőket a férfiaknak (erről Hefner halálakor bővebben is írtunk), Anderson számára valóban a jobbik választásnak tűnt.
Amikor 1989-ben meghívták a villába, és felkérték, hogy ő legyen a Miss Október az erotikus magazin címlapján, a fiatal lány egy erősen bántalmazó közegből nyert végre egérutat. Apja rendszeresen kezet emelt az anyjára, aki emiatt a gyerekkel többször is elköltözött otthonról, és amíg ellen tudtak állni az apa visszacsalogatásának, segélyeken éltek. Anderson még gyerek volt, amikor a dajkája éveken át molesztálta őt, és alig múlt 12 éves, amikor egy 25 éves férfi megerőszakolta.
A filmben sosem panaszkodva, de tényszerűen mesél az őt ért bántalmazásokról, arról, hogy a nemi erőszak miatt szégyellni kezdte a testét, a nőiességét. Ő úgy élte meg, hogy a playmate-karrier segített neki visszanyerni a kontrollt a saját teste és szexualitása felett, majd pedig a szexvideó kiszivárogtatásával ismét kicsúszott ez a fajta irányítás a kezéből.
Pamela Anderson egy derűs, kedves, természetes és vicces nő benyomását kelti, aki végül megtanulta a humorával kiforgatni a vele kapcsolatos előítéleteket, helyén és iróniával kezelni az öregedést, ahogy azt is, hogy idővel saját maga karikatúrájává vált. Egyszer azt mondja a filmben nevetve: „a festett haj, a műmell és a latexcsizma alatt minden valódi”.
Nem áldozatnak, inkább túlélőnek tartja magát, és büszkén meséli, hogy a gyerekkori traumák, a vetélés, a későbbi párkapcsolaton belüli erőszak és mind a hat kudarccal végződő házasságának ellenére talpon tudott maradni, fel tudta nevelni két gyerekét, és rájött arra is, hogyan kovácsolhatna valamifajta előnyt a megbélyegzéséből. A testét és az arra irányuló fokozott figyelmet kihasználva idővel elkezdett kiállni ügyek, így az állatvédelem, a szólásszabadság, az AIDS-betegek vagy például Julian Assange mellett.
A Pamela közelről abban az értelemben nem klasszikus életrajzi film, hogy nem szólalnak meg benne Anderson ismerősei, barátai, volt férjei, Tommy Lee vagy Kid Rock. Mások narratívája ugyanis itt most nem érdekes. És ettől még egyáltalán nem lesz egyhangú, unalmas vagy feszültségek nélküli a film, sőt kifejezetten tartogat a produkció fordulatokat. A film forgatása közben derült ki például, hogy Pamela Anderson és Tommy Lee tudta és beleegyezése nélkül vígjátéksorozat készül a szexvideó körüli botrányról (amelyet azóta Lily James és Sebastian Stan főszereplésével már be is mutattak), és White kamerája végig veszi, ahogy Andersont sokkolja a régi sebeket feltépő hír.
A film szép ívet követve jut el a régi emlékek felidézéséből a jelenbe, a múlttal való számvetésből a felismerésig, hogy itt az ideje a kétsíkú, címlaplány-skatulyából kilépni, és Andersonnak magának megírni a saját történetét. Nagyon úgy tűnik, hogy főhősünk, ezzel a filmmel; a nem rég megjelent életrajzi könyvével; és azzal, hogy időközben egy számára teljesen új terepen, a Broadwayn debütált musicalszínészként, tényleg visszatért.
