A Feláldozhatók megértek a nyugdíjra, a műfajukkal együtt
A Feláldozhatók 4. része próbálja továbbra is életben tartani az akciófilm tesztoszteronnal fűtött alfaját, azt amit Arnold Schwarzenegger és Sylvester Stallone nyolcvanas évekbeli alakításai alapoztak meg. 1982-ben megjelent a Rambo – Első vér, ami az egyik legelső olyan akciófilm volt, ahol a főszereplő (Stallone) izmai komoly akciójelenetek alapját adták. Schwarzenegger először a Conan a barbárban szerepelhetett akcióhősként, a nagy áttörést a Terminátor első része hozta meg. Ezek a filmek nyolcvanas évek folyamán rendkívül népszerűek lettek, ezért készült szinte mindből több folytatás. A Feláldozhatók-filmek több színésze is ekkor lépett színre:
Dolph Lundgren először a Rocky IV-ben tűnt fel Stallone ellenfeleként, Jean-Claude Van Damme a Véres játék című filmben jelent meg – ők ketten később a Tökéletes katonában együtt játszottak. A nemrég visszavonult Bruce Willis szintén a nyolcvanas évek végén robbant be a Die Hard szériával, bár kissé más típusú karaktert alakított, két film erejéig ő is csatlakozott a Feláldozhatókhoz.
A korszak legismertebb filmjei mégis jórészt Stallone és Schwarzenegger filmjei: Rambo II-III., Terminátor-filmek, Tango és Cash, Ragadozó, Cliffhanger – Függő játszma, Kommandó, A specialista és még sorolhatnánk.
Az alapséma folyamatosan bevételt hozott, ezért nem csoda, hogy a stúdiók újra és újra felhasználták. Ennyi ismétlés után ma már úgy tűnik, bármilyen kemények voltak ezek a filmek, ugyanúgy kifáradtak, mint a korosodó karakterek, ha a fiatalokkal kellene versenyezniük.
A Feláldozh4tók cselekménye közhelyesen egyszerű, izmos hőseinknek meg kell védeniük néhány atomtöltetet, hogy azok ne kerülhessenek a CIA számára is ismeretlen ellenséghez. A küldetés kudarcot vall, a csapat elveszti a vezetőjét, ezért a következő küldetésben vissza kell szerezniük a robbanófejeket és persze bosszút akarnak állni a bajtársuk haláláért.
Visszatérnek a széria állandó szereplői. Barney Ross (Stallone), a legtapasztaltabb zsoldos, hosszú évek óta vezeti a csapatot, és mindenki példaképként tekint rá. Valamelyest időszerű volt, hogy a főszerep átkerüljön Lee Christmas-re (Jason Statham), Barney talán legjobb barátjára, akit folyamatos vitáik ellenére nagyon megvisel Barney elvesztése. A főszerep átvétele egyébként okos döntés, Statham ugyanis egy generációval fiatalabb Stallone-nál, karaktereinek harci technikája inkább harcművészeti mozdulatokra épül a nyers erő helyett, ebben is modernebb – apró jelzés a filmekben, hogy míg Barney egy chopperel, Christmas egy gyorsasági motorral jár –, az egyetlen probléma az, hogy már Statham korai akciófilmjei (Szállító 1-3.) sem népszerűek.
Gunner (Dolph Lundgren), a csapat lövésze, aki fél éve nem iszik, de így nem tud pontosan lőni, a film végére viszont inkább az ivás mellett dönt, rögtön el is talál mindenkit. Dézsma (Randy Couture) továbbra is rendszeresen elmagyarázza, mi történt a fülével – ez némileg önreflexív, hiszen a színész többszörös világbajnok MMA-harcművész.0
Mindannyian akciószínészhez mérten tisztességes alakítást nyújtanak, de a párbeszédek a filmben még nekik is túl egyszerűek.
Az új arcok között van a teljesen súlytalan Easy Day (50 Cent), aki csak pár poént tud hozzátenni a filmhez, és Decha (Tony Jaa) – utóbbi egyébként jó adaléka a történetnek. Andy García karaktere túl sekélyes, és a nem túl nagy csavar ellenére sem tűnik méltó ellenfélnek, közel sem annyira erős, mint mondjuk a második felvonásban Vilain (Jean-Claude van Damme). Kár érte, mert García tökéletes lett volna az álcázott ellenség szerepére, de a forgatókönyv nem adott neki elég alapot, így az alakítás is gyenge lett.
A Megan Fox által alakított Gina lehetett volna érdekes, ha megalapozzák a hátterét, ami miatt a Feláldozhatók vezetőjévé válhat, viszont gyorsan kiderül, hogy erre alkalmatlan. Tovább hitelteleníti, hogy míg Statham egyre mocskosabb és sebesebb arccal tűnik fel, Fox sminkje végig érintetlen és tökéletes marad, továbbá nem segít az a tény sem, hogy Fox egyszerűen csapnivaló színész. Röviden Megan Fox annyira illik a Feláldozhatókba, mint amennyire Stallone a Baywatch 2017-es rebootjába.
A filmben Christmas éppen visszavenné Ginától a csapat vezetését, amikor Barney visszatér a halálból, és jó akcióhőshöz méltóan az utolsó pillanatban megmenti a küldetést, jelezve, hogy a tesztoszteron-akció nem halott, azért tért vissza, hogy ő maga adhassa át a stafétát, ne a sors döntse el a végzetét. Stallone már korábban bejelentette, hogy kiszáll a Feláldozhatókból, ezzel a zárással kissé erőltetett módon, de méltóképp búcsúzik a műfajtól.
„Mindig, amikor megölsz valakit, valami elveszik belőled, és a végén nem marad semmi” – mondja a filmben Decha. Pont ez történt a Feláldozhatók szériával is. A formula úgy, ahogy megmaradt, de a folyamatos és olykor önkényesen túlzó harcjelenetek – amikben viszont dicsérendő módon nem rejtik el a nézők elől a fröcskölő vért vagy a szétégett hullát –, a milliószor kihasznált történeti séma a primitíven egyszerű párbeszédekkel kizökkenti a sztori lendületét. A film még így is szórakoztató, de ebből visszavesz a kiszámíthatóság, az újonnan érkező karakterek gyenge alakítása.
A műfajok szinte sosem tűnnek el teljesen, inkább kifáradnak, aztán később megújulnak. A kifáradás már a teljes Feláldozhatókon érezhető, hiszen az egyik központi poénforrás az, hogy 50 feletti férfiak egymás egészségével viccelődnek, de közben 30 éveseket is könnyedén vernek szét. Érdemes lenne pihenni hagyni az akciófilm e nosztalgikus alfaját, mert bármilyen közhelyes is, kevés alkotói odafigyeléssel szórakoztató lehet egy ilyen film, nem kellene eljutni addig, hogy a közönség utálni kezdje. Menjen nyugdíjba az összes korábbi akcióhős, és ha lehetőség kínálkozik rá, visszatérhetnek. Van benne rutinjuk, sokszor megtették már.
