A Dahmer-ügy: kellenek-e nekünk sorozatgyilkosokról készült filmek?
„Senkinek nem fogom megmondani, hogy mit nézzen, mit ne, tudom, hogy a bűnügyi sorozatok nagyon mennek most, de ha kíváncsi vagy az áldozatokra is, akkor szólok, hogy a családom (Isbellék) rohadtul ki van a műsor miatt” – Eric Perry, a 19 évesen meggyilkolt Errol Lindsey unokatestvére.
A Szörnyeteg: A Jeffrey Dahmer-sztori az első héten a Netflix nézettségi listájának elejére robbant. Szeptember 21-e óta 196 millió órát láttak belőle a nézők, a szolgáltató által lefedett országok közül 92-ben a top10-ben végzett. A brutális, nekrofíliával és kannibalizmussal tarkított sorozatgyilkosságok főszereplőjének története a rendkívüli nézettség ellenére rengeteg kritikát kapott, és nem a sorozat minősége miatt.
Persze fontos, hogy miért hordták le a nagy hollywoodi lapok a sorozatot, de előtte valami sokkal fontosabb: mit szólnak a sorozathoz a gyilkos áldozatainak rokonai?
„Jeff, vagy akárminek neveznek Sátán… ILYEN, amikor valaki elveszti az önkontrollt! Soha többé nem akarom látni, hogy az anyám átmegy azon, amin miattad át kellett menjen! SOHA Jeffrey, Jeffrey GYŰLÖLLEK! Te kib*szott rohadék! Ne b*szakodj velem Jeffrey, az Isten verje meg! Megöllek!” – Dahmer egyik áldozatának, Errol Lindseynek a testvérét, Rita Isbellt ragadták így magukkal az indulatok a sorozatgyilkos tárgyalásának végén, amikor a meggyilkolt férfiak (és fiúk) rokonai szólalhattak fel. A 8. epizódban újraformált jelenet volt az egyetlen, amit a ma már 64 éves nő megnézett a sorozatból. Arról, hogy mit érez most, Kelsey Vlamisnek, az Insider újságírójának beszélt.
Pénzre váltani a tragédiát
„Ez volt az első alkalom, hogy előtte álltam. Bármit terveztem is mondani, kiment a fejemből. Minden egy pillanat alatt tört elő belőlem [...] Az ördöggel álltam szemtől szemben” – emlékezett vissza Isbell. Később felidézi, mennyire feldúlta, amikor viszontlátta, ahogy DaShawn Barnes színésznő lemásolja szinte minden mozdulatát, és hajszálpontosan elismétli a 31 évvel ezelőtti mondatait. „Ugyanolyan ruhát viselt, ugyanúgy hordta a haját, ahogy én akkoriban, újraéltem, éreztem az egészet” – tette hozzá.
Isbell szerint a Netflix meg sem próbálta felvenni a kapcsolatot a családdal a sorozat készítése során. „Pénzt csinálni egy tragédiából, ez nem más, mint mohóság. Én nem vagyok pénzéhes, márpedig ennek a sorozatnak az elkészítése erről szól, a Netflix pénzt látott benne” – mondta a nő, hozzátéve, hogy ha a családokat, az áldozatok leszármazottait támogatta volna a szolgáltató, akkor nem érezné ennyire ignoránsnak a produkciót. Hozzáteszi, neki nincs szüksége pénzre, nagyon kényelmesen él, de az áldozatok traumatizált családjának vannak gyerekei is (Errol Lindsey gyereke még nem volt egyéves, mikor a férfit Dahmer meggyilkolta – a lányt, akinek azóta már saját gyermeke is van, Rita Isbell nevelte fel). „A sorozat azért segített is, azzal, hogy mindent újra előhozott. Ma már kevesebb a düh bennem, amikor erről beszélek” – tette hozzá.
És akkor jöjjön Hollywood. „Fejezzük be a sorozatgyilkosok utáni sóvárgást!” – indítja erős címmel kritikáját Brittany Spanos, a Rolling Stone újságírója. Spanos rögtön azzal érvel, hogy – a számtalanszor elcsépelt kifejezéssel élve – „felrobbant a Twitter” a sorozat bemutatása után, és rengeteg, a történetet csak most megismerő fiatal írt mély empátiával – a gyilkosról. Nem segít szerinte az sem, hogy a minden idők egyik leghíresebb amerikai sorozatgyilkosát eljátszó Zac Effron után megint egy baromi jó képű színész játszik egy rettenetesen negatív figurát Evan Peters személyében.
Jeffrey Dahmer belép a tárgyalóterembe 1991. augusztus 6-án © EUGENE GARCIA / AFP POOL / AFP
Peters azonban nem túl meglepő választás a rendező Ryan Murphy részéről, hiszen évek óta dolgoznak együtt a szintén nem a szívbajos nézőknek készített American Horror Stories nevű sorozaton. Spanos felhozza a korábban negédes Disney sorozatokban szereplő és az R5 nevű tini-popbandában frontemberkedő Ross Lynch példáját is, aki 2017-ben játszotta el a címszereplőt a Dahmer a barátom című filmben. „A hollywoodi szívtiprók szerepeltetését rengeteg rajongói videó kísérte szerte az interneten, túlságosan romanticizálva ezzel a valódi szörnyetegeket” – érvel az újságíró. Sőt a cikk végén Dahmer bőrszíne is szóba kerül („miért kellene megérteni ezt a borzalmas fehér embert?”), ami nem írható kizárólag az egyébként woke-harcban élen járó Rolling Stone kontójára, lévén a faji feszültségek valóban nagyon fontos rétegét adják a Dahmer-sztorinak.Lett volna visszaút?
„Ryan Murphy és Ian Brennan új Netflix-sorozata egy komor, szépia tónusú húzás, amely ritkán igazolja saját létezését” – írja Caroline Framke a Varietyn. Az újságíró egyetlen kivételként említi a valóban formabontó hatodik epizódot, amely nézőpontot vált, és az eddig Dahmer szemüvegén át vizsgált történések helyett az egyik áldozat, Tony Anthony Hughes siketnéma fekete férfi gyilkosság előtti napjait, szerető családjával ápolt viszonyát ábrázolja. A cikk is elismeri, hogy a teljesen szokatlan megközelítéssel operáló fejezet sokkal átérezhetőbbé teszi a meggyilkolt emberek által hagyott űrt. A néző elkezd kötődni Hughes-hoz, sőt egy ideig úgy tűnik, maga a gyilkos is. Ő lehet az, aki mélyebb kapcsolatot képes kialakítani az ekkora már teljesen kontrollt vesztett Dahmerrel, és ki tudja húzni abból a félelmetes, vérrel áztatott szakadékból, amibe kormányozta magát. Így sokkal fájdalmasabb a felismerés az epizód végén, hogy ez nem lehetséges.
Framke szerint a sorozat sokszor szájba rágja Dahmer lelkiállapotát („Miért akar engem mindenki elhagyni?” – idézi szarkasztikus éllel a filmbéli Dahmert). Szerinte a történet kétdimenziós, és nem hatol annyira mélyre, mint amit a téma megérdemelne. Meglepetéssel ecseteli viszont, hogy A Szörnyeteg: A Jeffrey Dahmer-sztoriban viszonylag kevés a vérben tocsogás. „Dahmer gyilkolásának részleteit a néző képzeletére bízza, vagy a hátborzongató filmzenével bontja ki” – írja Framke. Kitér a kizárólag férfiakat és fiúkat gyilkoló Dahmer homoszexualitásának ábrázolására is: „Ha valaki látni akarja, hogyan lesz maga a két lábon járó homofóbia Evan Petersből, ahogyan egy próbababát markolászik, kibelezett állatok emlékére maszturbál, vagy egyszerűen bedob a serpenyőbe egy emberi vesét, az nézze meg ezt a sorozatot nyugodtan. Azon túl ez a produkció nem képes felnőni a saját maga által támasztott elvárásokhoz, hogy elmagyarázza a gyilkos és az általa kiaknázott társadalmi egyenlőtlenségek viszonyát anélkül, hogy maga is ezen nyerészkedne” – írja Framke.
„A Dahmer felkavaró remekmű, de az áldozatok családjai szerint kegyetlen” – közelít egészen másképpen Dana Feldman, a Forbes lapjain. A sorozat szerinte nem zárkózik el attól, hogy leleplezze Dahmer szörnyű cselekedetein kívül azt a tragikus tényt is, hogy a férfi azért úszta meg a gyilkosságokat, mert bőrszíne privilegizálta egy, a társadalom szélén élő, marginalizált közösség tagjai által lakott környéken. „Áldozatait rendszerszintű rasszizmus és homofóbia sújtotta egy intézményi kudarcoktól hemzsegő jogrendszerben, amely neki kedvezett, és nyilvánvalóan figyelmen kívül hagyta azokat, akiket ő megcélzott” – fogalmaz Feldman.
Hogyan szeretheti egy apa sorozatgyilkos kannibállá vált fiát?
Most, hogy megismertük az amerikai mainstream ítéletét, ideje a produkció morális hátterét szubjektíven boncolgatni. Az elmúlt pár év társadalmi változásait (me too-mozgalom, woke-mozgalom, BLM-mozgalom), az érzékenyítés előtérbe kerülését, a trigger hatású részletek előre jelzését, radikális esetben teljes mellőzését (az „eltörlés kultúrája”) megelőzően kis túlzással a kutyát nem érdekelte egy-egy brutális gyilkosság vagy katasztrófa idején, hogy a történtek feldolgozása akár dokumentumfilmekben, akár hollywoodi nagyprodukciókban hogyan érinti majd az áldozatok hozzátartozóit. Márpedig az említett közelmúltbeli folyamatok negatív, kontraproduktív hatásain túl természetesen pozitív változások is történtek – magyarán, néha akár oda is figyelhetnénk másokra, akiket traumatizálhat, amit írunk, mondunk, készítünk. Ez jött elő most elemi erővel a Netflix új sorozatának bemutatásakor.
© Netflix
A Dahmer-sorozat ugyanakkor egy modern ábrázolásmódot választott. Jeffrey Dahmer nem egy gonosz, misztikus, érzelmek nélküi gyilkológép. Jeffrey Dahmer egy hétköznapi seggfej. Éppen ezért válik mélyen emberivé ez az emberevő mészáros a képernyőn – és az emberi itt egyáltalán nem jelez bármiféle szimpátiát. Az Evan Peters által alakított Dahmer totális kudarc, egy család közös, az utolsó pillanatig fel nem vállalt kudarca. Sokatmondó visszatérő gesztus, amikor az apa szinte tapsolva örül, ahányszor az egyre mélyebbre süllyedő fia akár egyetlen apró lépést tesz előre, hogy aztán persze nekifutásból essen hanyatt. A történet elején idősebb Dahmer boldog, hogy a fiú felcser lett a hadseregben, ahová az egyetemi kirúgása után irányította, és ahonnan hamarosan szintén kirúgják. A végén már annak örül bizakodva, hogy minden idők leghíresebb sorozatgyilkosává vált fia végre felveszi a keresztséget – mindenben a jót kell látni, mondhatnánk, de idősebb Dahmer mintha inkább a saját megváltását keresné ezekben a momentumokban.
Kiszúrható az evolúció a testbeszédben is, ahogyan a férfi eleinte totális fizikai távolságot tart furcsán viselkedő gyermekétől. Ahogyan Dahmer elkezd lefelé csúszni a lejtőn, úgy csökken közöttük folyamatosan a tér. Később látunk ölelést elhárító kézfogást, míg a fegyházban már sírva öleli magához a 15 életfogytiglanra ítélt fiát, megadva a 20 évet késő, és talán 17 életbe kerülő intim családi pillanatokat.
A sorozat talán a legkatartikusabb perceiben, az ítélet meghozatala után, az utolsó együtt töltött pár percben leomlik minden korábbi kifogás. A Richard Jenkins által zseniálisan alakított idősebb Dahmer mindent magára vállal, elismeri és kimondja saját felelősségét, szinte feloldozva a fiát. Így válik talán még jobban láthatóvá, érthetővé, hogy a sorozat Jeffrey Dahmerje nem egy világon túli gonosz, hanem eleinte csak egy rettenetes családi konfliktusok kereszttüzébe kerülő gyerek, akinek van néhány furcsa szokása, obszessziója, amit a megfelelő odafigyeléssel, szeretettel valószínűleg lehetett volna kezelni.
Az egyedüllét, az alkoholizmus, az elfojtani, takargatni kényszerített nemi identitás viszont gyilkos elegyet hoz létre, amihez aztán a tökéletes katalizátor az a mértéktelen ignorancia, amivel a rendszer viszonyul a társadalom perifériáján élő csoportokhoz, ahonnan a predátor áldozatai kikerülnek. Hiszen látjuk, hogy Jeffrey Dahmer nem egy vérprofi pszichopata sorozatgyilkos. Kifejezetten ügyetlen, minden egyes alkalommal le kellene buknia a szagok, a zaj, vagy a sikolyok miatt, de hiába szólnak állandóan a szomszédok. Nem kell fajgyűlöletből ölni ahhoz, hogy faji kérdés legyen egy sorozatgyilkosságból. Elég ha a rendőrség egyszerűen csak hagyja, hogy meleg fekete, hispán férfiak tucatjai (két esetben kiskorú fiúk) tünjenek el az utcáról nyom nélkül, egy fehér férfinak pedig előbb hisz, mint egy fekete nőnek.
© Netflix
Az ítélet
Dahmer áldozatainak rokonai jogosan állíthatják, hogy felzaklatta őket a sorozat, visszaidézve minden borzalmát annak, hogy családtagjukat hogyan szedte darabokra, és fogyasztotta el a milwaukee-i kannibál. Sőt, csak ők háborodhatnak fel ezen joggal. A kritikusok, vezető híroldalak véleményvezérei kifejezhetik ugyan ellenérzéseiket, de a morális elefántcsonttornyuk alól kilóg a lóláb. Hiszen minden valamire való híroldalon hírnek számít emberek szenvedése. A művészek dolga pedig éppen az érzelmek, néha a feldolgozhatatlannak hitt fájdalmak és szenvedés ábrázolása. Igen, akkor is, ha ezzel adott esetben pénzt keresnek. Hiszen ezzel az erővel például egyetlen holokauszt-filmnek sem lenne létjogosultsága. Az alkotás folyamán gyakorolt, és a műben is megjelenő érzékenység és empátia lesz a mértékegysége annak, hogy ez hogyan sikerült, nem pedig az ötből két csillag a filmrovatban.
