A budapesti körúton túl nemcsak élet van, hanem történelem is
Aki járt már a Népszigeten, annak nem kell bemutatni, milyen sokszínű hely az Újpest határában fekvő, korábban Szúnyog- vagy Csigás-sziget néven is emlegetett félsziget. A homokos Dunapartot nyáron ellepik a vendéglátóhelyek, amelyektől mindössze pár percnyi sétára már a gyakorlatilag háborítatlan, vadregényes tájban találjuk magunkat, így a Népsziget a kecskefarmjával, az itt-ott szaladgáló kiscsibékkel, és kóbor macskákkal az elhagyatott gyárak tövében tökéletes alternatíváját nyújtja a túlzsúfolt Margitszigetnek.
Kevesen tudják azonban, milyen színes múltra tekint vissza az egykori gyárnegyed közelében elterülő pihenőhely. Kezdjük mindjárt azzal, hogy ide szervezték volna közel hetven évvel a Sziget Fesztivál előtt annak korabeli megfelelőjét, a Magyar Cserkész-szövetség első Nemzeti Nagytáborát.
A több napos, egyszerre tízezer fő fogadására képes rendezvény zenés, filmes és színházi programokkal is várta a résztvevőket, akik a táborban kialakított sátorvárosban éjszakázhattak, de napijegyet is lehetett váltani. A szervezők gondoltak mobil vécékre, egészségügyi ellátásra, a táborba pedig kitelepült trafik, borbély, postahivatal és különféle kajás standok is. A fesztivált azonban majdnem elmosta az ár – a nagy sár miatt végül egy másik, megyeri helyszínen kellett megtartani.
Míg manapság a Népszigeten a parti bisztrók kínálatában találhatunk hekket, hamburgert, lángost vagy akár palacsintát is, addig az első világháború után egy hadirokkant, Illik Viktor halászcsárdájában laktak jól az ide kirándulók. A kertvendéglőnek nem volt terjengős étlapja, mindössze halászlét, rántott halat és túrós csuszát kínált – a vendégeknek még a kenyérről is maguknak kellett gondoskodniuk. A csárda, amelyben József Attila is gyakran megfordult, a munkások számára is megfizethető, minőségi étkezést tett lehetővé, Illik pedig arra is ügyelt, hogy a hozzá betérők ne csak teli hassal, de örökre szóló élménnyel is távozzanak. A vendégeket a szemközti Duna-partról saját bárkán szállították az étterembe, ahol a hangulatról egy 10 tagú cigányzenekar gondoskodott.
Bárka és cigányzenekar ugyan nem állt rendelkezésre, de ettől eltekintve tökéletesen megidézte a halászcsárda szellemét Nemesvölgyi Attila, a Babka tulajdonosa és a városi sétáiról ismert Hosszúlépés. Járunk? két alapítója, Koniorczyk Borbála és Merker Dávid, akik egy nem mindennapi buszos utazáson mutatták be a második könyvüket. A Hosszúlépés a körúton túl, mint a címéből is kiderül, a belvároson túl merészkedik és a turisták meg a kalandos kedvű budapesti lakók által kevésbé látogatott, külvárosi helyszíneket jár be.
A négy részre tagolt kötet segítségével Újpest és a Népsziget mellett közelebbről is megismerkedhetünk Józsefváros leglátványosabb és legkevésbé mutatós épületeivel a Nemzeti Múzeumtól szinte Kőbányáig, a budai hegyek látképét meghatározó villanegyedek embermentő hőseivel és gátlástalan gazembereivel, valamint betekintést nyerhetünk Külső-Ferencváros és a csepeli gyárak dolgozóinak mindennapjaiba. Legalábbis akkor, ha van kedvünk BKV-zni vagy biciklire pattanni, ugyanis a könyv egyik legnagyobb hátulütője, hogy a „körúti sétákkal” ellentétben az egyes fejezetek helyszínei sokszor távol esnek egymástól, ami miatt ezeket nehezebb egy séta keretében bejárni. (Ezen felül maga a kötet is elég vaskos, ezért útikönyvként sem a legideálisabb.) A szerzőknek azonban koncepciója volt, hogy ha fizikailag nem is, a fotelünk kényelméből megkapjuk egy séta élményét, amivel tulajdonképpen azoknak is kedveznek, akiknek nincs kedve ellátogatni ezekbe a gyakran – legyünk őszinték – nem a leggusztábban kinéző miliőkbe.
Annál is inkább, mert előfordul, hogy az adott történetekben szereplő helyszínek ma már nem lelhetők fel, a könyv lapjain azonban kiválóan megelevenednek a korabeli fényképeknek, újságcikkeknek köszönhetően. Különösen igaz ez a már idézett újpesti fejezetre. Papír Sándor Vígszínház méretű színháza helyén ma már szupermarketet találunk, a két legnagyobb bőrgyár, a Mauthner és a Wolfner már nem üzemel, az utóbbi helyén lakópark épül.
Értelemszerűen az Árpád út sem az, ami 1908-ban volt, amikor Pesti Magyar Kereskedelmi Bankban lezajlott az első magyarországi bankrablás. Megvan még azonban az újpesti városháza impozáns díszterme, amely a szédületes ütemben fejlődő település jelképe lett. Az 1900 végére elkészülő intézményt az egykori piactérre húzták fel, a megépítésében helyi vállalkozók és munkások működtek közre és a berendezés is helyben készült – kivétel ez alól a díszterem bútorzata, amihez az újpestiek rendkívül jutányosan jutottak hozzá, miután a Fővárosi Kereskedelmi és Iparkamara alig használtan megvált tőle.
Amit pedig már nem láthatunk és – Újpest esetében kiemelten fontos – szagolhatunk, az Koniorczyk és Merker leírásaiból megtapasztalhatjuk. Az érzékletes leírásoknak köszönhetően, amelyeket az itt tanító Babits Mihálytól vagy éppen Kertész Imrétől vett idézetek tesznek színesebbé, az orrunkban érezzük a korabeli Újpest porát és bűzét, amely elárasztotta a zsidó iparosok és kereskedők alapította, főként bőriparáról ismert települést. A két író mégis ezt a fejezetet tekinti a legvidámabbnak a négy közül, és joggal.
A másik három városrész története egy olyan Budapestet tár elénk, amelyre nem sok okunk akad büszkének lenni, már csak azért sem, mert bizonyos elemeiben legtöbbször sajnálatos, bár olykor-olykor pozitív módon a jelen valóságunk is visszaköszön. A múltbeli alakok néha fájdalmasan ismerősek, ami abból a szempontból rendkívül ijesztő, hogy az ember önkéntelenül eljátszik a gondolattal, mit tennének egy-egy hasonló helyzetben ezek a napjainkban is jelenlévő tipikus figurák.
Ma is élnek Páger Antalok, akik a propaganda szolgálatába állítják a művészetüket, és hiába a budai villa, a pénz meg a siker, alapvető életérzésük az üldöztetettség. Szerencsére léteznek azonban Sztehlo Gáborok is, akik a valódi üldözöttek segítésének szentelik az életüket, és Bajor Gizik, akik a saját befolyásuk tudatában nem félnek hallatni a hangjukat. Többek közt ők a főszereplői a könyv talán legizgalmasabb fejezetének, amely egyetlen nap, 1944. december 24-e köré szerveződik, és a budai villák, valamint a Városmajor sötét múltjának nyomába ered.
Az itt játszódó történetekből kiderül, hogy az övezetben szinte egymás mellett éltek nyilasok, hamis néven bujkáló zsidó árvák, a rendszert kiszolgáló és azzal szembeforduló művészek és politikusok, akik számára mind mást jelentett az 1944-es év karácsonya a szovjet ostromgyűrűbe zárt Budapesten. A környék egyetlen aszfaltozott útján, az Istenhegyi úton pedig akár keresztezhették is egymást a menekülni igyekvő német és magyar katonák, az ünneplő budai polgárok és a Gestapo foglyai, akik nem sokkal korábban még turistaként fordulhattak meg a titkosrendőrség főhadiszállásává lett Hotel Majesticben.
Azonban nem csak borongós sztorik teszik ki a gazdag képanyaggal és archív dokumentumokkal megpakolt könyvet. Szórakoztató anekdotákat olvashatunk olyan hírességekről, mint a kisebbfajta állatkertet fenntartó Jókai Mór és Laborfalvi Róza, az egy azon időben leszbikusnak és férfifalónak pletykált Karády Katalin, vagy éppenséggel a bőriparos múltjától elszakadni képtelen Wigner Jenő. Emellett megtudhatjuk, miért néz ki úgy az Uránia, mint egy perzsa sah palotája, honnan indult el világkörüli útjára a ma is minden áruház polcán megtalálható Globus, és mi az Unicum féltve őrzött titkos receptje. Na jó, ez utóbbira nem derül fény, de az biztos, hogy a Hosszúlépés a körúton túl elolvasása után egészen más tudatban fogjuk koptatni a főváros utcáit, mint azelőtt.
Koniorczyk Borbála - Merker Dávid: Hosszúlépés a körúton túl, 21. Század Kiadó, 7490 forint
Nyitóképünkön látogatók a Római parton, háttérben a túlparton újpesti gyárak és a Népsziget látható. Fotó: Fortepan / Papp Róbert
