80 éve született az ember, aki keresztfáról üzente: mindig nézzük az élet napos oldalát
Apja a Brit Királyi Légierőnél szolgált, és a világháborút túlélte, de 1945 karácsonyán autóbalesetet szenvedett, így védőnő anyja nevelte. Hétévesen beíratta a Royal Wolverhampton bentlakásos Iskolába. Ezt az időszakot úgy élte túl, hogy a Radio Luxembourg műsorait hallgatta az ágytakaró alatt és nézte a Wolverhampton Wandererst, a helyi focicsapatot, továbbá ki-kiszökött a moziba, ahol általában 18 éven felülieknek való filmeket nézett meg.
Mint mondta, amúgy kevés fontos dolga volt, ezért az unaloműzésként keményen tanult. Így sikerült bejutnia a Cambridge-i Egyetemre, az angol nyelv tantárgy hallgatójaként. Itt találkozott Graham Chapmannel és John Cleese-zel, Terry Jonesszal és Michael Palinnel, későbbi Monty Python-os társaival.
Az 1967-es A hiba nem az ön készülékében van című műsorban már együtt is dolgozott Jonesszal és Palinnel, továbbá Terry Gilliam gondoskodott az animációkról. Hamarosan összejött hatuk közös munkája, a Monty Python Repülő Cirkusza, az abszurd humor-show-t 1974-ig készítették rendszeresen.
Ezután kezdtek filmeket csinálni, amelyek közül az 1975-ös Gyalog galopp, az 1979-es Brian élete és az 1983-as Az élet értelme a három legnépszerűbb alkotás.
A Gyalog Galopp amerikai bemutatójára így emlékszik vissza önéletrajzában Idle:
„A film viharként csapott le New Yorkban 1975 áprilisában. Kultsikerré váltunk. Amikor bemutatták a Gyalog galoppot a New York-i Cinema 2-ben, Don Rugoff egy lovaggal reklámozta, aki le-föl futkosott az Ötödik sugárúton lovaglást színelve, miközben az apródja kókuszdiókat összecsapkodva követte. Mi 9-kor ébredtünk, és szóltak, hogy siessünk a moziba, mert a sorok a sarkon túl kígyóznak. Olyan volt az egész, mint a Beatlemánia. A New York-i rendőrség biztonsági okokból ragaszkodott a korai vetítéshez. Nagy ujjongásra érkeztünk, aztán egész napra a moziban rekedtünk, és minden vetítés után kókuszdiókat írtunk alá. Ráadásul akkora tömeg gyűlt össze, hogy még több kókuszt kellett hozatniuk. Hogy legyen társaságunk a vetítések alatt, két kedves befektetőnk, Jimmy Page és Robert Plant is ott lógott velünk. Még sosem találkoztunk velük, de szerények és cukik voltak, és persze a rajongók alig hitték el, hogy ők is eljöttek.”
Eric Idle több slágert írt a közös produkciókhoz, amelyek közül a leghíresebb a Mindig az élet napos oldalát nézd („Always Look on the Bright Side of Life”), a Brian élete című film záródala, mely a Monty Python csoport védjegye lett.
Ennek a felvétele sem maradhatott ki természetesen Idle önéletrajzi kötetéből:
„Huszonhárman lógunk a kereszteken, és csak három létra van, úgyhogy ha a felvételek szünetében valakire rájön a pisilhetnék, kétségbeejtően sokat kell várni a sorára. De végül is, ha ez lenne az egyetlen panaszom, amikor keresztre feszítenek, összességében mázlistának mondhatnám magam… A dalt ironikusnak szántuk, végül azonban ikonikus lett. Elvégre, ha egyszer keresztre feszítenek, nem sok napos oldalt tartogat az úgynevezett jövőd. De az emberek igazi háborúkban és igazi vészhelyzetekben kezdték énekelni a dalunkat. Valahogy betalált, és most már mindenfelé hallani a sorait. Focimeccseken és temetéseken egyaránt. Különösen temetéseken.”
A dalt 1991-ben, akkori szomszédja Gary Lineker labdarúgó javaslatára egyébként újra felvették és kiadták, és az akkor már 12 éves szám a brit listákon a 3. helyig jutott. 2012. augusztus 12-énpedig, a 2012. évi nyári olimpiai játékok záróünnepségén is elénekelte Idle, sőt egy plusz versszakkal meg is toldotta.
A 70-es évek közepe óta leginkább rendszertelen együttműködése is megszűnt a Monthy Python csapatnak. Mindenki a saját útját próbálta egyengetni. Idle például több filmben is közreműködött, szerepelt, így az 1989-ben Terry Gilliam által írt és rendezett Münchausen báró kalandjaiban, az Apócák a pácban egyik főszereplője volt, feltűnt a 1990-es Casper című filmben vagy az 1990-os - Terry Jones által írt és rendezett - 1996-os Békavári Uraságban.
Idle írta a Lökött örökösök című filmet, amelyben szerepelt is. „A bűbájos Catherine Zeta-Jones alakította a főhős szerelmét az egyik első filmszerepében… Jól ment a forgatás, és még Catherine-nel is volt egy pucér jelenetem, bár sajnos csak én voltam meztelen benne.”
2004-ben a nemzeti rádióban kimondta a „fuck” szót, ezért 5000 dollár bírságot kellett fizetnie, viszont az ügyről írt egy dalt FCC címmel, amelyben tizennégyszer szerepel az inkriminált szó és ezen kívül más trágár szavak is. Ezzel fejezete ki véleményét a Amerikai Szövetségi Kommunikációs Bizottságról és az akkori amerikai kormányról.
