„60–70 méterről, távcsővel nem illik elnézni egy farkast"
Akár sikerül bizonyítani a hatóságok látókörébe került illetőre, hogy ő lőtte le, akár nem, az M237 kódnéven számontartott farkas elpusztítása azon ritka esetek közé tartozik, amikor nyilvánosságra kerül egy-egy ilyen természetkárosítási ügy – védett és fokozottan védett gerincesek elejtésére vagy elpusztítására irányuló tevékenység, amit a btk. akár három év börtönbüntetéssel szankcionál.
Az ilyen eseteket ugyanis nagyon nehéz tetten érni, nincs rá adat, nehezen kutatható, és sok esetben rejtve marad – mondta a hvg.hu-nak Sütő Dávid, a WWF Magyarország Nagyragadozók programjának vezetője. Az esetleg nyilvánosságra kerülő eseteket felderíteni is nehéz, nem véletlen, hogy ítélet is kevés születik ilyen ügyekben.
Annál is inkább, mivel csak akkor lehet valakit elítélni természetkárosítás bűntette miatt, ha sikerül bebizonyítani, hogy a tettét szándékosan követte el. Ha viszont nem, mert például azt állítja valaki, hogy kutyának nézett egy védett farkast – mint az a svájci állat feltételezett elpusztítása esetében a hatóságok látókörébe került illető esetében meg nem erősített értesülések szerint felmerült –, akkor marad a gondatlanság. Vagyis hiába tartottak házkutatást – előbb rossz ajtón dörömbölve a TEK-esek –, és vittek be állítólag valakit, hiába van meg az állat jeladós nyakörve, mindez nem feltétlenül elég ahhoz, hogy vádat emeljenek ellene, és megvádolják a konkrét bűntett miatt.
Sütő Dávid szerint a legtöbb, amit tehetünk jelenleg, hogy hagyjuk a nyomozókat dolgozni, mert bár a nagy nyilvánosság biztosan segít abban, hogy beszéljünk az ilyen jellegű bűncselekményekhez kapcsolódó, rendszerszintű problémákról, magát a nyomozást biztosan nem segíti. Bár a farkas tetemének megtalálása nem az egyetlen mód arra, hogy sikerüljön bizonyítani a szándékosságot, bizonyára kedvező lenne, ha meglenne – erről azonban nincs információ. Akár azt is meg lehetne állapítani, hogy milyen távolságból lett leadva a feltételezett lövés,
60–70 méterről pedig, távcsővel nem illik elnézni egy ilyen állatot
– mondta a természetvédő. Egy vadásznak ugyanis a lövés előtt meg kell bizonyosodnia arról, hogy pontosan milyen vadra lő, és hogy nincs-e veszélyben emberélet. Az Északi-középhegységben – ahol közismerten élnek fokozottan védett nagyragadozók – minden vadásznak tudnia kell erről, és fokozott figyelemmel kell eljárnia.
Hasonlóan vélekedett Földvári Attila, az Országos Vadászkamara szóvivője is, aki szerint egy képzett vadász a farkasok járta Borsodban „nem követhet el olyan hibát, hogy rálő egy, a nyakában láthatóan jeladót viselő farkasszerű kutyára”. Szerinte még abban az esetben sem feltétlenül lőne rá, ha mégis kutyaként vélne azonosítani egy ilyen állatot, amely vadat űzne, ejtene el vagy éppen támadna (ezekben az esetekben lőhet kutyára) „mert jobb a békesség” – utalt a kutyakilövések ugyancsak sok konfliktussal és rendre komoly médiafigyelemmel járó eseteire.
Tévhitek, rossz megítélés, városi-vidéki ellentét
A védett fajokkal kapcsolatos jogszabályok ugyan bírnak valamilyen visszatartó erővel, de önmagukban nem képesek megakadályozni az illegális elejtéseket – mondja Sütő Dávid. Ami a jogszabályoknál jobban tudja befolyásolni, az az ember-vadvilág konfliktus feloldása, hogy párbeszédet alakítsunk ki és tartsunk fenn az érintetti csoportok között. Sokszor nem is feltétlen az ezekhez a fajokhoz tartozó egyedek által okozott közvetlen anyagi károk vagy a megélhetésre gyakorolt hatásuk az, ami ilyen esetekhez vezet, hanem az, hogy a szakértő szerint
nincsenek hatékonyan kezelve a társadalmi, kulturális és érzelmi tényezők, mint a különböző félelmek, tévhitek, az adott fajok negatív megítélése.
Fontos tudni, hogy ezek az állatok ugyan félelmetesek, de alapvetően nem veszélyesek az emberre. A statisztikai adatok alapján például Észak-Magyarországon sokkal nagyobb kockázatot jelent valaki testi épségére az autóvezetés, mint a nagyragadozók.
Az ilyen tettek indítéka ugyanakkor lehet egyfajta társadalmi ellenállás is, akár a központilag irányított természetvédelemmel szemben, amikor konfliktust szül a természeti erőforrások felhasználásának szabályozása, de a városi-vidéki ellentét is közrejátszhat, miszerint „nehogy már a városiak mondják meg, hogy olyan fajra vigyázzunk, amire nincs is szükség!".
Fontos lenne, hogy sajátjukénak érezzék ezeket a fajokat, büszkeséget jelentsen nekik, hogy ilyen állatokkal oszthatják meg lakóhelyük környezetét – mondta a természetvédő, aki szerint az érintett csoportokban elfogadott normák és szokások ugyancsak befolyásolják a védett, de konfliktusos fajokhoz fűződő viszonyt. „Ha nem foglalkozunk velük, ezek is alá tudják ásni, ellehetetleníteni az együttélés esélyeit a nagyragadozókkal.”
Biztos vadász volt, és minden vadász ilyen?
Az ilyen cselekmények szerinte a tisztességes vadgazdálkodással szemben is ellenérzéseket, bizalmatlanságot szülnek a társadalom nagy csoportjai körében. A svájci farkas elejtése elvileg segítheti a konfliktusos fajokra irányítani a figyelmet, de a bizalmatlanság légkörének fentebb jelzett kialakulása nehezíti a párbeszédet az érintett felek között,
most mindenki – köztük a természetvédelmi szakemberek is – picit ferde szemmel nézhetnek a vadászokra, így pedig nehezebb lesz megtalálni a megoldást,
vélte Sütő Dávid. A vadászok maguk úgy vélik, nem szerencsés, hogy sokan az ehhez hasonló kirívóan negatív példák alapján ítélik meg a közel 70 ezres vadászközösséget. Földvári Attila, az Országos Vadászkamara szóvivője szerint
az ismertté vált hasonló példák a vadgazdálkodás, vadászat egészéhez mérten elenyésző száma alapján nincs szó rendszerszintű problémáról.
Ráadásul egyelőre – amíg a nyomozati anyagokban nem szerepel, hogy a vádlott „X. Y. vadász” – csak vélelmezni lehet, hogy a svájci farkas feltételezett lelövése esetében is vadászról van szó.
Ennélfogva a kamara sem tud többet, mint bárki más, és nem tehet többet, minthogy várja az ítéletet, és ha valóban vadász az érintett, és jogerős elmarasztaló ítélet születik az ügyében, maga is meghozza a szükséges szankciókat – mondta a szóvivő. A kamarai szankciók hiányából azonban nem következik, hogy az illető zavartalanul tovább vadászhat, a rendőrség ugyanis – ha a feltételezett bűncselekmény súlya, mint akár ebben az esetben is, indokolja – nagy valószínűséggel elkobozza mind a vadászjegyet, mind az esetleg az illető által tartott fegyver(eke)t.
Minderről nem tudni biztosat M237 esetében. A rendőrség csupán annyit közölt, hogy természetkárosítás bűntette ügyében folytat eljárást a Nemzeti Nyomozóiroda. Illetve sajtóértesülések szólnak arról, hogy gyanúsítotti vallomást még nem vettek fel, vagyis a farkas lelövésével konkrétan még nem gyanúsítanak senkit. (Ez is megdönti az ügyben a közösségi médiában a hétvégén viharos terjedésnek indult, és egyes médiumok által is felkapott állítólagos gyanúsítotti vallomás eleve sok sebből vérző hitelességét, amiről azóta ki is derült, hogy valaki csak „poénnak" írta be egy vadászfórumra az ügyben várható védekezés logikáján ironizálva, és onnan kimásolva kezdett terjedni.)
A szóvivő úgy nyilatkozott, hogy évente legfeljebb 4-5 hasonló eset történhet, amikor vadászok feltételezett elkövetői természetkárosításnak, de ő is elismerte, hogy nagy a látenciája a védett fajokat érintő bűncselekményeknek. „Az esetek nagy részében valószínűleg senki nem tudja meg, ha hasonló esemény történik egy 5000 hektáros vadászterület közepén.”
De a vadászkamarai szóvivő szerint a nagy látencia dacára is megalapozatlanok a vádásztársadalmat az üggyel kapcsolatban érő támadások, mert már meghaladottak azok a régi berögződések, amelyek hasznos és káros fajokra osztották az állatvilágot, és „már dúvadakról sem esik szó”, hivatalosan „egyéb apróvadfajoknak” nevezi a szakma a kárt okozó vadászható állatokat (pl. róka, aranysakál, borz, dolmányos varjú, szarka). Földvári tud olyan fiatal vadászról, aki a saját nagyapját beszélte le arról, hogy a régen megszokott módon alulról, sörétes puskával durrantson a varjúfészekbe. Emellett pedig mind a hivatásos-, mind a sportvadászképzés feltételei és követelményei is szigorodtak az utóbbi években, így például
hivatásos vadásszá már legalább középfokú, de sokszor inkább felsőfokú végzettséggel válhat valaki,
és a sportvadászképzés is komolyabbá vált, így például 2014 óta kötelező 100 órás tanfolyamon személyesen részt venni, és összetettebb a vizsgaanyag is.
A szóvivő szerint a védett és szigorúan védett fajokat érintő bűncselekményekkel kapcsolatban egy dolgot érdemes hangsúlyozni a Vadászkamara részéről:
ez nem vadászati szabálysértés, hanem a Btk.-ba ütköző cselekedet.
