27 Vermeerrel egy szobában
Művészeti kiállítást lehet sokféleképpen rendezni. Lehet hevenyészve összedobni, vagy épp ellenkezőleg: aprólékosan összegyűjteni minden, a művészhez kapcsolódó információt. Lehet a falra hosszú magyarázó szövegeket írni, kortársak műveit kiakasztani, diákat és kisfilmet vetíteni, erős idegzetűek kedvéért akár még egy performansz is belefér. Láttunk már mindegyikből eleget.
Olyat azonban még biztosan nem, amit az amszterdami Rijksmuseum hozott össze Johannes Vermeer műveiből.
Könnyű dolguk volt – mondhatná a szkeptikus. Elvégre a Rijks Európa egyik leghíresebb művészeti intézménye, a XVII. századi holland mester neve pedig már önmagában garancia a sikerre. A ma ismert körülbelül 35-37 Vermeer-festményt hét lakat alatt őrzik a világ legnevesebb múzeumai. Amikor 1995-ben a washingtoni National Gallery of Art egy kiállítás erejéig összegyűjtött belőlük 21-et, kilométeres sorok várták a bejutást, és külön jegyeket kellett nyomtatni, hogy valahogy kordában tartsák a tömeget. Amszterdamban még ennél is tovább mentek: 28 (később érkezőknek 27) művet sikerült megszerezniük a február 10-én megnyílt tárlatra, amelyre néhány nap alatt mind a 450 ezer jegy elkelt.
Itt azonban el is felejthetünk minden korábbi összehasonlítást. A Rijksmuseum ugyanis gondolt egyet, fogta a festményeket, és kidobált mindent, ami felesleges, elfelejtette a hosszú magyarázó szövegeket, a kortársakat, a szájbarágást – és egyedül hagyta a látogatókat 27 Vermeerrel.
Ezzel pedig összehozta talán minden idők legpuritánabb és éppen ezért a legjobb kiállítását.
Mivel a Rijksről van szó, tévedés lenne persze azt gondolni, hogy nem az első perctől az utolsóig megtervezett tárlatról van szó. A kurátorok – Pieter Roelofs és Gregor J.M. Weber – és a show dizájnere, Jean-Michel Wilmotte francia építész semmit nem bíztak a véletlenre. És most nem arra gondolok, hogy a látogatókat alig észrevehető külön bejáraton engedik be, saját öltözőt kapnak, majd a padlóra vésett sötétkék csík vezeti őket végig a kiállítás felé az épület hátsó részébe.
Hanem például arra, hogy a 27 – sok esetben meglehetősen kisméretű – festmény tíz különálló termet kapott. Vagy arra, hogy a művek mindegyikét csak egy egyszerű, félkör alakú korlát választja el a látogatóktól, így minden részletüket aprólékosan meg lehet vizsgálni. A termek közé pedig hatalmas függönyök kerültek, hogy tompítsák a látogatás hangjait. A többi látogatón kívül azonban - néhány falon feltüntetett bekezdés mellett - lényegében tényleg nincs semmi, még egy árva audioguide sem, ami elterelné a figyelmünket.
A Rijksmuseum tárlata így lesz egyszerre monumentális és hihetetlenül intim.
Bármely más művész esetében ez a koncepció valószínűleg nem kevés kockázatot hordozott volna, Johannes Vermeerrel azonban más a helyzet. Képei ott vannak a rajztankönyvek borítóin, hollywoodi filmekben, regények lapjain és még hátizsákokon is – az amszterdami tárlat pedig éppen arra tesz kísérletet, hogy minden rárakódott máztól megszabadulva alkothassunk róla véleményt.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ha a Rijksmuseum életrajzi elemekkel szerette volna teletűzdelni a tárlatot, nem lett volna könnyű dolga, hiszen a XVII. századi művész életéről meglehetősen keveset lehet tudni. 1632-ben született Delft városában, melyet élete végéig nem hagyott el, műkereskedő apjától annak 1652-es halála után vette át az üzletet, és festeni is fiatalon kezdett el. Hamar megbecsült tagja lett a festők céhnek, 1653-ban pedig feleségül vette Catharina Bolnest, akitől 15 gyermeke született és közülük 11-en meg is élték a felnőttkort. Anyósa kezdetben ellenezte a házasságot, ezért a protestáns Vermeer a katolikus vallást is felvette.
Vermeer nem volt termékeny festő, rövid élete alatt évente 2-3 képet festett, Delften kívül pedig gyakorlatilag ismeretlen volt. Halála után – amihez a család anyagi nehézségei is hozzájárultak – stúdiójában a következők kerültek a hagyatéki jegyzékbe: két szék, két festőállvány, három festőpaletta, 10 vászon, egy asztal, egy kihúzható tölgyfa asztal és egy kis fiókos komód.
Művei ezután majdnem kétszáz évig feledésbe merültek. Amikor a Leány gyöngy fülbevalóval felbukkant egy 1881-es aukción, mindössze két guldenért kelt el, több ma ismert művét pedig kortársainak tulajdonították. Újrafelfedezése csak a XIX. század második felében kezdődött meg, részben Théophile Thoré-Bürger francia művészettörténész hatására, mára pedig a világ egyik legismertebb festője.
Sokan úgy vélik, Vermeer mai népszerűségének egyik titka éppen az, hogy mindössze 35-37 festmény maradt utána (azért csak körülbelül, mert néhány eredetiségét még vitatják a szakértők). Művei ma a világ múzeumainak legbecsesebb kincsei közé tartoznak, és mindössze három van közülük magántulajdonban.
Ahhoz, hogy ezekből a Rijksmuseum legalább fél évre 28-at meg tudjon szerezni, hatalmas szerencse is kellett: a három Vermeer festménynek is otthont adó New York-i Frick-gyűjtemény épületét renoválják, így száz év után először engedték meg, hogy a képek elhagyják az Egyesült Államokat. A kiállítás létrejöttéhez így is hét év kőkemény tárgyalásra volt szükség, amit nem könnyített meg a koronavírus-járvány és az ukrajnai háború sem.
A tárlaton így is akad fájó hiány: Bécs úgy döntött, nem válik meg A festészet allegóriájától, a párizsi Louvre pedig Amszterdam helyett Abu-Dzabiba küldte el Az asztronómust. Az is csalódni fog, aki a Leány gyöngy fülbevalóval című képet keresi, azt ugyanis csak március 30-ig adta kölcsön a hágai Mauritshuis, arra hivatkozva, hogy utána már hozzájuk is érkeznek a turisták. (Mivel mi április 4-én jártunk a múzeumban, cikkünkben ezért írunk csak 27 festményről.)
Kérdés persze, hogy később nem bánják-e meg, hogy nem voltak részesei a történelemnek. Az így létrehozott kiállítás ugyanis nemcsak a művészettörténészek, hanem az átlag látogató számára is szédítő. És nem utolsósorban, még a felesleges sallangok nélkül is érthető.
A bejárat mellett például rögtön Delft látképe és A kis utca fogad minket, mintegy belépőként szolgálva Vermeer világába. A festő élete során mindössze ezt a két tájképet festette, de a kis utca házainak ajtajai mögött már ott figyelnek a későbbi, jól ismert részletek: a kopott tégla, a sötét szobák, a padon varrogató nő, vagy éppen a játszó gyerekek.
Innen a tájképek helyét átveszi a kronológia. Aki Vermeer képeit eddig csak reprodukciókról, vagy tankönyvekből ismerte, annak valószínűleg meglepetés lesz a következő terem, mely az 1650-es évek közepén készült nagyszabású, történelmi témájú festményeket rejti. Ezek között akadt vallási (Krisztus Mária és Márta házában), vagy mitológiai témájú is (Diana és a nimfái), amely valószínűleg Vermeer egyik első ismert munkája.
Bármilyen monumentálisak azonban ezek a festmények, mégis ezek azok, amelyek eltörpülnek az intimebb belső terek, a levelet olvasó, zenélő, varró, vagy éppen tejet öntő emberek világa mellett. Ezek a nyugalmat árasztó, mozgást alig ábrázoló zsánerképek és portrék azok, melyek Vermeert annyira egyedivé teszik, hogy akár fél órát is képesek vagyunk a festményei előtt állni, újabb és újabb részleteket fedezve fel.
A Rijksmuseum termeiben, sokszor magányosan álló mesterművek azonban nemcsak ezért vonzzák a tekintetet. A Levelet olvasó lány nyitott ablaknál mögött nemrég felfedezett Cupido, a Tejet öntő lány asztalán fekvő kenyérdarabok, vagy éppen a Geográfust körülvevő tárgyak, a gyöngyök és a ruhák nemcsak dekorációk, hanem szimbolikus jelentéssel is bírnak.
Vermeer azonban valami mást is teremtett: az intimitást. Szemtől szemben ezekkel a festményekkel mi is a szobabelsők részesei leszünk: ott állunk a sarokban, kikandikálunk a függöny mögül, és próbáljuk nem megzavarni a szemünk előtt zajló XVII. századot.
Mint egy 300 évvel ezelőtti Instagram-fiók, amit elfelejtettek privátra állítani,
úgy vonzanak minket a rajta szereplők, és zavarba is hoznak. Mintha bármelyik pillanatban észrevehetnének minket, ahogy a Rijksmuseum sötét termeiben bámuljuk az életüket.
És éppen ez a csendes megfigyelés az, ami Vermeert és ezzel együtt az egész kiállítást olyan zseniálissá teszi. Nem kell, hogy más megmagyarázza, mit kell látunk: elég, ha mi észrevesszük a lényeget. A gyöngy fülbevalót, ami valójában üveg, a sárga szőrmekabátot, melyet a festő felesége hordott a hidegebb napokon, vagy a kis kerámia kancsókat, melyeket a család is használt.
Vermeer képei azt bizonyítják, hogy még 350 év elteltével is tudunk befelé figyelni, befogadni és lelassítani. Erre pedig csak az igazán remekművek képesek.
